- Na, vissza 1982-be és a saját magántaxidba! Hogyan vált be ez neked?

- Rendkívül jól, mert én tudtam taxizni azelőtt is. Ha kellett, nem voltam rest 16 órát utcán tölteni, mint korábban, az állami időben. Olyan jól startoltam, hogy a kocsira kért kölcsönt pár hónap alatt visszafizettem. Annak ellenére, hogy kezdetben nem volt CB-rádióm és így hiába hívtak a '82 végén már létező két csapathoz is. A Buda után pár nappal alakult a City, és mindkettőben voltak barátaim.
De a rádió hiányán kívül az is visszatartott, hogy elegem volt a kötöttségekből. Úgy gondoltam, hogy a vállalkozással a megfelelő szabadságot is élvezhetem. Nem a szabadosságot, a szabadságot.
Akkoriban úgy láttam, hogy a bevételem borravaló nélkül is biztosítaná a megélhetésemet, de azért maszekként is kaptam jattot. Nem volt ólombetétes facipő a lábamon, tudtam az üzemanyaggal is gazdálkodni. Egyben volt az autóm: üléshuzat, magnósrádió, ami akkor újdonságnak számított. Ismertek néhány szállodánál, tudták, hogy ha elviszem a kuncsaftot, akkor már elmesélem neki, hol is járunk. Tíz sarok alatt is elmondtam a környék érdekességeit. Magyarul is, ha kellett németül is. Minden utas jó néven vette, ha elmondtam, amikor a Lánchídnál jártunk, hogy két oroszlán arra való, hogy eső idején behúzzák az Alagútba, a másik kettő meg arra, hogy kihúzza, ha süt a nap. Borzasztóan kajolta mindenki. Egy ilyen ökör történet százszázalékos jattot jelentett.

- Milyen szinten tanultál meg nyelveket?

- A magyaron kívül igazán nem beszélek egyetlen nyelvet sem, de a kényszer már kutasként is rávitt, hogy legalább a számokat tudjam ne csak németül és oroszul, amiből érettségiztem, hanem angolul, franciául is. Később olaszul. A taxis időszakban kellett valami plusz, elmentem német nyelvtanfolyamra. Nem mondom, hogy belemennék általános társasági csevegésbe, de legalább megértem, miről folyik a beszélgetés. Nem biztos, hogy válaszolok is. A munkakörömben igénybe veszem a tolmácsot, bár szakmai szövegből sokat megértek. Beszélni viszont csak a legszükségesebbet.

- Mikor kezdtél rádióról dolgozni?

- Olyan '83 elején kezdtem felismerni, hogy jó lenne kevesebb üres kilométert futni. A barátaim is mondták, milyen jót dumálhatnánk munka közben. Amikor hozzájutottam egy CB-hez, akkor se léptem be sehova.
Elmentem a Cityhez, mert a központ gondolatát jónak láttam. Beszéltem a Részegh testvérekkel és hiába találtak ki jó szervezetet, nagyképűnek éreztem őket. Ráadásul az éjszakában, meg a vendéglátásnál nem volt sehol a csapatuk. A taxis megélhetés alapvetően a vendéglátáshoz kapcsolódott, és ők inkább az orvosi rendelők táján voltak érdekeltek. Ami ugyan szintén kívánja a taxis szolgáltatást, de mégiscsak a lágyszívű, tesze-tosza palikat vonzotta. Akadt egy-két karakán fickó, de valahogy a puhábbak voltak abban a csapatban.
A másik társaság a Buda volt, amivel másféle gondom akadt. Akkor a központjuk egy magánlakáson működött a Hunyadi János utcában. Jó helyen, szólt a rádió a város minden pontján, ahogy a nagykönyvben előírták.

- Az Idomárnál?

- Igen, éppen ez volt a bajom. Ha kedve volt, működtette a rádiót, ha berúgott, akkor nem. Ugyanakkor klassz volt bennük az, hogy kemény fickók voltak az éjszakában. Ezért ugyan nem léptem be a Budába, de felvettem a címeket, és havonta felvittem az Idomárhoz a címek után járó 4 forintokat. Akkoriban a nap egy részében maguk a taxisok ültek be rádiózni. Egymást váltogatták, de így is problémássá vált az Idomárnál lévő hely, mert pénzmozgás volt, nem volt érdekképviselet, egyáltalán legális-e ez így. Közben mind többen ismertek meg, olyanok is, akikkel a főtaxis időben nem volt kapcsolatom.
És közben előfordult, hogy néha órákig hívhatatlan volt a telefonszámunk, mert az Idomár összetörte otthon a telefont. Pedig neki is ez volt a kenyere, és nekünk is egyre több címet a rádió hozott. Kemény pénzeket öltünk abba, hogy szórólapokon, ragasztott címkéken megismerjék a telefoniát. Bedobtunk hol ötszáz, hol ezer forintot személyenként a nyomdaköltségekre. Marékszámra hordtuk a szórakozóhelyekre a matricákat. Ment a ragasztós háború, a Buda matricájára a City ragasztott rá, aztán fordítva.
A pincértárcákon is ott voltunk. És úgy alakult, hogy minden valamirevaló szórakozóhely a Budáé volt, olyan keményen jelen voltunk az éjszakában. Presztízst csináltunk abból, hogy minden címet elvigyünk. Ha kellett, tíz perc alatt Békásról is a Hiltonban voltunk, nem törődve azzal, hogy piros lámpák vannak közben.
De az egészet kockáztatta a központ bizonytalansága. Ha három órát nem megy a telefonunk, akkor a minket kedvelő Szállodai porta is a Cityhez, a Volánhoz, vagy a kockáshoz fordul kocsiért. Volt választék, nem engedhettük át a helyeinket. Meg kellett ezt oldani, de hogyan? Az Idomár rádiója nagyon jól szólt, egy ilyet csak akkor lehet túlbeszélni, ha magasabbról szól valaki. Végül eljutottunk az Olimpia Szállóig, és ott béreltünk egy helyiséget. Rádiót telepíteni csak a szállónak volt joga, így lett az állomás neve az Olimpia-Buda 1. A gyakorlatban a Budát használtuk.
Itt a Buda 1 beszél!
Ezt az egész országban lehetett hallani.

< vissza