Előszó a Taxiskönyv internetes megjelenéséhez

1989. februárjában úgy kezdtem hozzá az akkoriban hivatalosan fuvarozó (bővebben személy, ill. teherfuvarozó) kisiparosoknak nevezett, közkeletűen magántaxisok és magánfuvarozók körében készített interjúköteteimhez, hogy egy igen fontos dolgot nem tudtam. Fogalmam sem volt arról, hogy munkám során szükséges-e a személyszállítás mellett a teherfuvarozásra is figyelnem.
A pontosság kedvéért: ennél sokkal több fontos dolgot nem tudtam, de ezt a kérdést legalább ismertem. Tájékozatlanságom további összetevőiről viszont azt sem tudtam, hogy ezek a számomra ismeretlen, de létező kérdéskörök. Egy tényt viszont biztosan ismertem, és valójában ez késztetett munkára. A hazai iparostársadalom elfogadott képviseleti szervezete: a KIOSz 150 ezerre tehető tagságának mintegy 25-30 százaléka magántaxisokból és magánfuvarosokból állt. Ez a lélegzetelállító arány arra utalt, hogy a már érezhető termeléscsökkenés és a jövedelmek értékvesztése miatt biztosan túlkínálat jött létre mindkét piaci ágban.
Eközben a növekvő munkanélküliség kezelésére létrehozott irodákban egyre gyakrabban nem munkahelyet ajánlottak, hiszen egyre kevesebb üres munkahelyre kerestek embert. Helyette mind gyakrabban kérdezték: van-e jogosítványa? Akinek volt, annak tanácsot is adtak: kérjen vállalkozói igazolványt és legyen magántaxis, mert az meglehetősen egyszerű. Esetleg magánfuvarozó, ami ugyan bonyolultabb, de némi erőfeszítés árán szintén megoldható önerőből. És a korábban alkalmazottként dolgozó, önállósodott taxisok, teherautó vezetők mellett mind többen kezdtek olyasmivel foglalkozni, amihez nem értettek.
Nem értettek, mert nem is érthettek, de a megélhetés reményében belevágtak.
Gondoltam, ez előbb-utóbb kezelhetetlen feszültséggé válhat.
A trombitaszóra fülelni kezd a harci ló, a nehezen kezelhető feszültség előszelére pedig fülelni kezd a szociológus. Számomra a 25-30 százalékos arány volt a trombitaszó.
Valamikor 1988-89 fordulóján emiatt szántam el magamat az utánjárásra, majd kisvártatva eldöntöttem, belekezdek az interjúk előkészítésébe. Minden további értesülésem, és a rájuk alapozott döntések a következő év január-februárjára tehetőek.
Februárban részt vehettem Tatán egy országos találkozón, amelyet a KIOSz Személy- és Te-herfuvarozók Országos tagozata szervezett.
Ott találkoztam dörzsölt, évtizedes kapcsolatokat ápoló szakmai nagymenőkkel és névtelen, kezdő vállalkozókkal is. Beszélgetéseinkből megérthettem, mi foglalkoztatja őket, hallhattam megélhetési gondokról, szakmaszervezési kérdésekről, érdekvédelemről és érdekellentétekről, személyi konfliktusokról és piacvédelemről. Tanúja lehettem egymásra figyelő, bár eltérő véleményű kollegák beszélgetéseinek és frissen megismert emberek mondtak nekem kígyót-békát általam ismeretlenekről.
Úgy jöttem haza, hogy címek, névjegyek mellett velem utazott egy adag egymásnak ellentmondó benyomás is. Együttműködni és gyűlölködni is kész csoportok bizonytalan körvonalait ismertem meg. Azt viszont biztosan tudtam: fuvarosokkal is kell interjúznom, vidékre is kell mennem. Együttvéve: a falat nagyobb, mint amire számítottam.
A Taxiskönyv és ikerpárja a Fuvaroskönyv az akkor kezdett terepmunka eredménye, melyeket a kiadó kérésére szerkesztettem önálló kötetekbe.
A második kötet kéziratát az 1990. októberi taxisblokád előtt hat nappal adtam át a kiadóban. Nem sejtettem, hogy alig egy héttel később ismét terepe kell mennem, tovább interjúzok és korábbi partnereim közül ketten a kormánydelegáció tárgyalópartnereiként kerülnek az országos figyelem központjába.

Kollegáim közül többen azzal ugrattak, hogy részem lehetett a blokád szervezésében, esetleg könyvem marketingjének része volt, ami történt.
A társadalomkutatásnak nincs ilyen közvetlen hatása – válaszoltam. Kérdéses, hogy ezt sajnálatos vagy örömteli. Valószínűnek tartom, hogy az lenne baj, ha lenne ilyen hatása. Pontosabban: nagy baj van a társadalomban, ha lehet ilyen hatása bármely társadalmi jelenség kutatásának.
Volt olyan barátom, aki nem tudott szabadulni attól a meggyőződéstől, hogy ezek a kötetek szerepet játszottak a blokádban és megszakította kapcsolatunkat. Évekkel később is hajlíthatatlan maradt, máig bánom, hogy nem tudtam meggyőzni tévedéséről.
Másfél évtized elteltével a Hallotaxi.hu kérésére vettem kézbe ismét a Taxiskönyvet..
Azzal a szándékkal, hogy a beszélgetéseket az internetes oldal látogatói számára gyorsan olvasható, rövid részekre tagoljam.
Nem újraírtam, hanem újraértelmeztem az interjúkat, belső címeket adtam a néhány oldalas egységeknek.
Azt gondolom, hogy ezzel nem távolodtam el eredeti szándékomtól és munkám ma is arról a Magyarországról szól, ahol akkoriban éltünk.
Tudom, sokak számára ez már történelem.
Nekünk az életünk része volt, és ma is az.

  Diósi Pál