Akkortájt átmenetileg Zuglóban laktam. Gondban voltam a reggelekkel. A gyilkos lapzárta és az azt követő „kötelező" búcsúfröccs alig-alig engedte, hogy éjfél előtt ágyba kerüljek. Reggel aztán nehezen akaródzott vissza-buszozni a Blaha Lujza téri szerkesztőségbe. Merthogy akkortájt, majd' elfelejtem, autóm sem volt.
Szóval egy ködös hajnalon (úgy hét óra tájt), feltárcsáztam telefonon a Főtaxi számát. Nemsokára a kapu előtt pöfékelt az elaggott Zsiguli. Nagyon álmos voltam, rettegtem attól, hogy beszélgetnem kell. Amolyan minden mindegy tekintettel bámultam hát ki a szélvédőn.
A meglepően idős, inkább ősz, mint kopasz sofőr tiszteletben tartotta állapotomat. Csak a munkát kommentálta. Időnként kicsúszott a száján, hogy „Te mazsola!", vagy csak úgy megszokásból: „A kurva anyád!"
Aztán, amikor közeledtünk a Hungária körúti kereszteződéshez, a rendszertől kezdve az atyaúristenig mindent szidott. Hosszan vegetált a kocsisor, és amikor közelebb értünk, láttuk: sárgán villog a jelzőlámpa.
A vártnál gyorsabban átértünk. Én még mindig közönyösen bámultam, gondolatban már vagy tizedszer pásztáztam végig a rám váró napi teendőket.
Átkecmeregtünk, az öreg gázt adott és a szájához emelte a CB-rádió mikrofonját:
- Gyerekek. Szóljatok be, hogy az Egressy út - Hungária körút kereszteződésében nem működnek a lámpák, pedig már ébredezik a város...
Ébredezik a város. Hm. Végigpásztáztam tekintetemmel az öregurat. Unottan, bal hüvelykujjával mozgatgatta a kormányt, mintha az egész szerkezet csak arra lenne jó, hogy támasza legyen fáradt karjának.
Vajon hányszor nyugtázta már ilyen egykedvűen, hogy ébred vagy éppen álmos a város, hogy idegesek, feldobottak, elkeseredettek, boldogok, eg'észségesek, betegek, elégedettek, türelmetlenek, pesszimisták, optimisták, szóval, ki tudja, milyenek vagyunk, mi, pestiek. Egyáltalában. Milyen a világ a szélvédőn át?
A taxis. Vajon érdekli-e egyáltalán, hogy milyenek vagyunk? Hiszen innen, a kockásból Budapest minden rezdülése azonnal érzékelhető.
Nem tudom, miért, de a fodrász jutott az eszembe. A fodrász, akiről egyszer valaki azt mondta, hogy évszázadok óta a világ szondája. Aki négy-öt kuncsaft után nemcsak a lényeges eseményeket, hanem azok hátterét, sőt a legintimebb pletykákat is ismeri.
A taxis, szerintem legalábbis több nála. ő tagja, részecskéje, tanúja, alkotóeleme ennek az örökké lüktető folyamatnak, a történelemmé érlelődő politikának és a hordalékként hurcolt, a napfényre a krónikákba sohasem kerülő hétköznapoknak.
Hirtelen beszélhetnékem támadt.
-Régóta csinálja?
- Éppen harminc éve. Hja, más világ volt akkor... Igazi urak voltunk. Ma már lenézik, kérem, a taxist.
- Most kezd vagy most végez?
- Maga a második fuvar. Nappal járok, de volt néhány év, hogy állandóan éjszaka. Két házasságom ment így tönkre.
De van egy nagy fiam. Már ő is kocsiban ül. Fél éve csinálja.
- Rábeszélte?
- Egy fenét. Mindent elkövettem, hogy ne ezt válassza. Hiába.
- Olyan szörnyű?
- Aki családra, hétköznapokra és ünnepekre vágyik, annak igen. Ha még egyszer születnék, azt hiszem, nem lenne olyan szakma, amit ne válladnék szívesebben. Bevallom, most már nagyon utálom.
- Akkor miért nem hagy fel vele?
- Régen más volt. Sármja volt a taxinak. Keresni is lehetett vele. Elkapott a gépszíj. Aztán egyre rosszabb lett, ma már, szörnyű. Az emberek miatt. Csakhogy kell a pénz. Régen a kaland is izgatott. Ma már ha lehet, kikerülök mindent. Nyolcvannyolc forint lesz.
Lecsapja az órát, és akkor eszmélek, hogy megérkeztünk. Kár.
- Tudja mit? Nem volna kedve egyszer, csak úgy, kötetlenül mesélni nekem erről a harminc évről? Talán még egy könyv is kerekedhet belőle.
- Hát, az hosszabb lenne, mint a Csendes Don, de ne haragudjon, nekem elég volt egyszer. Mármint, amikor végig éltem. De ha belevág, ígérem, segítek. Felhajtom magának a vérbeli pesti taxisokat. Csak győzze tollal!
Hát így kezdődött. Hazudhatnék. Mondhatnám azt, hogy éveken át készültem, hogy ládákban sorakoznak az összegyűjtött feljegyzések, dokumentumok. Nem így van. Az ötlet annak a bizonyos inkább ősz, mint kopasz úrnak, Dezső bácsinak köszönhető. Mert remélem: köszönhető. Nem lenne etikus, ha most valaki a földhöz vágná ezt a kötetecskét és elátkozná - velem együtt - Dezső bácsit is.
Kérem, szidjanak csak engem. Bár, ha elolvasás közben csak feleannyi élményt, szórakozást tudok nyújtani, mint kutatómunkám során a taxisok, akkor, azt hiszem, megúszom a dolgot egy csendes „ejnyével".
Azt mondják a tudósok, hogy minél többet megismer az ember a világ titkaiból, annál inkább rájön arra, hogy mennyire „buta", milyen keveset is tud.
Nos, én is így voltam a taxiskönywel: Minél mélyebbre ástam magam benne, annál inkább éreztem, hogy végzetes hiba lenne, ha mondjuk elvállalnám a pesti taxi történetének részletes, kronologikus feldolgozását, a taxis életmód (mert ez életmód és nem egyszerűen foglalkozás) szociográfiai feltérképezését. Talán nem is baj, hiszen akkor minden bizonnyal elsikkadt volna a lényeg, maga az ÉLET.
Ha a történetek sora végül mégis egységes egésszé áll össze, és ha esetleg kiderül, hogy a mesélő pesti taxi egyben korunk krónikása is, akkor talán a szerző munkája és az olvasótól elrabolt idő sem volt hiábavaló.

Budapest, 1989. március
Lukáts György

A könyv Fóruma

E könyv előkerülése, újabb könyvespolci motyózásom eredménye. Én annak idején nagyon élveztem. Most újraolvasva furcsa érzés, hogy már akkor is úgy beszéltek a múltról, mint valami csodálatos soha vissza nem térő aranykorról, pedig még nem sejtették, mi minden vár ránk.
Számomra, a könyv születésének ideje volt az aranykor, hiszen én akkor voltam ifjú titán, a könyvben szereplők számára, viszont magam voltam a felhígulás, a tömegesen, már szinte akadálytalanul beözönlő ifjuság!
És hol volt még a rendszerváltás,  a munkanélküliek tömege....?

• Mesél a pesti taxi
• Régiségek
• Egy csepp kultúra
• Misibácsi meséi