A másik bajom az volt a Budával, és ez is összefüggött a profik nagyhangúságával, hogy kezdtem magamat egyedül érezni. Én legfeljebb akkor vagyok nagyhangú, ha ideges vagyok, ha egy jónak látott ötletemet rá akarom valakire erőltetni, mert istennek se veszi észre, hogy igazam van.
De nem a melldöngető nagyhangúság amivel a Budások magja a zöldfülűeket égetni szokta Nem szeretek cukkolni valakit, mert senki sem úgy landolt a szülőasztalra az anyja hasából, hogy tudta volna a címeket. És a Budában az a stílus, hogy aki a CB-rádión kérdezni mer valamit, azt az öregek elkezdik szivatni. Érdemes belefülelned a rádióforgalmazásukba. Amikor egy címre valaki visszakérdez, akkor ötvenkét replika megy rá az éterben.
A legfinomabb az, hogy kolléga, kérdezz meg egy taxist. Olyan hosszú ugratások, hogy ezalatt ötször elmondhatnák, fordulj jobbra az első utcán, és utána balra a másodiknál, már meg is érkeztél.
Röviden: a Cityt arcnélkülinek, langyosnak éreztem, a Budát meg a túlzott öntudatúak gyülekezetének. Azt gondoltam, hogy a kettő hibáiból okulva összegyúrhatok egy harmadikat, ami valahol ezek között van, de mégis sokkal demokratikusabb, emberközpontúbb és pénzcentrikusabb vállalkozássá válik majd. És abban öt-hatszáz ember egymásért is tud esetleg dolgozni.
Volt még egy ok, amiért a kisszövetkezeti forma foglalkoztatott. Akkoriban sokat foglalkozott a sajtó a taxitársaságokkal, a közöttük dúló háborúkkal és azzal, hogy a KIOSZ fuvarvállaló irodákat jogilag sehova sem lehet elhelyezni. És láttam egy levelet a Buda-taxinál, ami a Közlekedési Minisztériumból jött.
Eszerint a taxitársaságoknak mielőbb jogi személlyé kell válniuk, hogy az államilag ellenőrzött keretek ennél a szakmánál is meglegyenek. Ez kissé meggyorsította a gondolkozásomat és az eseményeket is. Néztem, érdeklődtem. A gmk lett volna a legrugalmasabban megalakítható forma, de bármilyen továbbfejlesztett változatát gondoltam végig, látnom kellett, hogy a taxizásra nem lehet igazán átültetni. A kisszövetkezet mellett az döntött végül, hogy vezetőcentrikusabb mint a gmk. Lényegesen kevesebb a beleszólók száma, nem lehet úgy beledumálni a munkámba. És én úgy akartam felépíteni az új céget, mint egy magánvállalkozást. Csak ezzel biztosíthattam, hogy ne hibázzak. Akkora nevem volt már a szakmában, hogy nem csinálhattam rosszat, csak olyat, amire mindenki felkapja a fejét. Ezt pedig nem lehet beledumálós módon. Annak a hatását láttam a Citynél.
Amikor elkezdtem összeszedegetni a minimálisan szükséges 15 embert, elég gyorsan híre ment a dolognak, és eljutott a Buda vezetés fülébe is.
A Zoli helyettese 1985. december végén levetetett a Buda tábláról. Azt mondta, hogy egy új csapat szervezőjeként nem maradhatok a Budában. Akkor már nem volt visszaút.

- Addigra már eljöttetek Ürömhegyről?

- Igen. Tizennégy éve volt bent a lakáskérelmünk, és adtak Kispesten egy lakótelepi lakást. Nagyon örültünk neki, mert ott voltunk a két gyerekkel egy olyan házban, ahol hideg időben kétszer olyan hideg volt. Fával és olajjal fűtöttünk. Bekerültünk egy kétszoba, ebédlős lakótelepi lakásba, 58 négyzetméterre.
Sajnos egy hónap alatt eltűnt az újdonság varázsa, és maradt a mesterségesen kevert lakótelepi embertömeg, aminek a miliőjét nem szerettem. Olyan embereket zártak össze, akik nem válhattak barátokká. Nehezen viseltem el, hogy amikor a liftbe lépek, meg kell nézzem, nem rondított-e bele valaki.
A felettünk lakó férfi állandóan verte a feleségét, aki üvöltött a férjével. Mi sosem káromkodtunk a gyerekek előtt, ettől kezdve állandóan hallhatták. Felmentem a verekedős lakóhoz, hogy elég volt belőle. Erre kikelt magából, hogy nem tehet róla, mert olyan vékony falakat csináltak, hogy azt is hallják, ha elfingja magát. Attól kezdve el akartam menekülni, öt év után sikerült is.
Egy véletlen szerencsén múlt. Feljött a matricásom, és elmesélte, hogy a Római-partra költözik, a Nánási úti lakótelepre. Mondta, hogy egymillió négyszázezer az ára és milyen jó lakás. Hívott, menjek ki, nézzem meg, ha akarok csodát látni. Gondoltam, lakótelep az lakótelep, nem hittem, hogy ebből a szempontból Kispest és a Római-part között igazi színvonalkülönbség lehet. Az vonzott a tippben, hogy Buda, és ugye ott nőttem fel, anyámék ma is budaiak, a húgom is ott lakik. De amikor egy szombaton elmentünk, leesett az állam. Közel száz négyzetméter, és olyan jó a szobák elosztása, hogy majdnem elájultam.
Utána rögtön hétfőn elmentem a lakásosztályra, ahol sikerült rávennem egy hölgyet, hogy négyszemközt beszélhessünk. Elmondtam, a fiamnak súlyos porallergiája van, sürgősen el kell költöznünk egy tisztább levegőjű környékre. Próbáljon segíteni, nem leszek hálátlan. A szokásos szöveg.
Erre, hogy neki ezt nem kell honorálni, de szerencsém van, nézzem meg a Római-parti lakótelepen az 1076-os épületben lévő lakást. Kimentünk, elkértük egy ötvenesért a kulcsot. Felmentünk, és amikor beléptünk a lakásba, elsírtam magam. Az eddigi két szobám együtt volt akkora, mint itt a nagyszoba. Leültem a közepére, és azt mondtam, hogy ha összedől a világ, akkor is meg kell szereznünk. Képzelj el egy háromszobás, ebédlős, ragyogó tapétával, gyönyörű szőnyegparkettával épített erkélyes, levegős, tágas lakást. Visszamentem, hogy ez kell, intézzék a papírmunkát.
Elkezdődött a nagy számolgatás. Ez is egymillió négyszázezerbe került. Visszaadtuk a tanácsi lakást Kispesten, és a belépési díjat, OTP-kölcsönt, bankkölcsönt, tehát az akkor felvehető összes kölcsönt felvettem. Anyámtól kértem pénzt, befizettem 74 ezret, és valami 2008-ban lejáró havi 18 ezer forintos lakásrezsim lett.
Azóta valamilyen varázsütéstől imádok hazajárni. Előtte zsörtölődös, morgós voltam. A kispesti öt évünkben, ebben már benne vannak a Rádió-taxis évek is, elég önpusztító módon éltem. Mióta elköltöztünk megnyugodtam, és szeretek hazajárni.

< vissza