- Ezt a változást is beleértve, ugyanebből fogsz élni öt-tíz év múlva is?

- Valószínűleg. Megmondom miért. Nem nagyon tudsz nekem még egy olyan munkát mondani, amit úgy tudok évi nyolc hónapban Pesten űzni, hogy tisztességesen eltartom belőle a családomat, majd évi négy hónapig úgy csinálhatom, hogy közben még üdülök is. Ilyen lehetőséget még egyet nem nagyon tudok elképzelni. Hacsak be nem jön, amin régóta dolgozom. Az, hogy keretet kapjon ez az egyszemélyes utazási irodám. Próbálkoztam a Hertie-vel, a Neckerman Tours-szal, hogy a nyári rezidensük lehetnék, vagy akár egész évben is. Végül is a Balaton déli partján néhány száz villatulajdonost ismerek. Olyant, akit rá tudok beszélni arra, hogy kiadja a villáját. Nem járnának rosszul velem. Még egyet tudnod kell ehhez. Amennyien most taxisok lettünk, annyian nem tudják a megélhetés mellett az új kocsi árát is megkeresni. Ma már egy Daciát, egy Wartburgot csak lelakni lehet, de taxizásból kicserélni nem. Persze egy Mercedessel sem lehet ezt megtenni.
Annak ellenére, hogy ez három év után körülbelül ugyanannyiért lesz eladható, mint az új ára forintra átszámítva. Mivel hála istennek az autóimat valódi ajándékba kapom, tulajdonképpen a Mercedest bátran lelakhatom. És három év múlva újra kapok egyet ajándékba. Fogalmazhatok úgy, hogy amióta taxizom, azóta a kedves jó unokanővérem tart el.

- Mitől tartasz vagy mit remélsz? Döntsd el magad, hogy milyen lesz az életed öt-tíz év múlva?

- Biztosan jobb. Az enyém biztosan jobb. Nagyon macskaalkat vagyok, értek a talpra eséshez. Ha élek addig, ha nem visz el egy infarktus, amivel ebben a korban már számolni kell. De ezt leszámítva egy viszonylag egyszerű dologból indulhatok ki. Van egy, kettő szakmám, három, amiről papírom van. Sőt négy, mert az idegenvezetés is idesorolható. Ezeken kívül másik öthöz értek. És ezzel csak a két kezemmel végezhetőknél tartok.
Ha nagyon muszáj, olyan összeget tudok mobilizálni, amiből sok mindent el lehet kezdeni. Tíz év múlva majd kiderül.

- Azért tíz év, mert a gyerekeid akkor 15 és 18 évesen valószínűleg még eltartandók lesznek?

- Annyira mindenképpen jól fogok élni, hogy az erősen a magyar átlagszint felett lesz. Megközelítőleg egy európai középszinten. Tudod, 1970 táján megkérdezték tőlem, hogy miért nem maradtam még kint Nyugaton.
Mindig elmondtam, hogy voltam én már úgy a francia Riviérán, hogy nagyon sok pénzem volt. Pontosan 17 ezer dollár, amit előző nap a monacói Casinóban sikerült a magamévá tennem. És ezzel a pénzzel ott még mindig csak egy hülye turista voltam. Senki nem fordult utánam, senki nem kért autogramot, nem veregetett vállon. Ezzel szemben, ha én a Balatonnál a biciklitől az evezős ladikig bármilyen járműbe beülök, és bármerre elindulok, akkor nincs olyan falu, ahol ne kapnék egy kávét, meg egy üdítőt úgy, hogy te... majd behozom. Ezen a szemétdombon én vagyok a kakas.
Tehát, ha nem fognak lőni, és bízom benne, hogy nem lőnek, akkor jó ez a tíz év, mert van egy pár olyan laufja, ami miatt nekem jól kell élnem. Öt év múlva, ha igaz, meglesz a Világkiállítás. Egyszer már volt ebben az országban, és akkor akkora kondérban főzték a húst, hogy még az ötvenes évek végén is azt ettük. A sok váltás ellenére egy dolog megmaradt az életemben. A Balaton és a víz. Ha muszáj, akkor a legrosszabb eset annyi, hogy elmegyek a tengerhez. Például, ha lőnek. Mert, ha begerjedek, akkor elviszem az egész családomat a tengerhez, és addig haza sem jövök, amíg rend nem lesz.

- A családodat háttérként említetted korábban, ami nélkül nem csinálhatnád a szakmádat jól, hatékonyan, kellemesen. Ahogyan a szakmádat csinálod, mekkora szakítópróbát jelent a családod számára?

- Ahogyan a feleségemmel az életformánkat éljük, nem jelent szakítópróbát. Mert mindkét irányban a feltétlen bizalomból indulunk ki. A pici dolgokat mondom. Ha van tíz percem, akkor már ott állok a kölyköm felett, és nézem, ahogy elkészül. Ha akármilyen későn megyek haza, a feleségem tudja, hogy akkor is be fogom takarni a gyerekeket. De azt is tudja, hogy rám lehet őket bízni napokra is. Végül is ő külkereskedő, ugyanúgy eltűnik 3-4 napra, mint én. De belefér.
És mi ketten itt mindig megteremtettük azt, amire szükségünk volt. Lehet, hogy nem amikor eszünkbe jutott, csak a következő évben. Én hitelvásárlós alkat vagyok, a nejem nem, és erre kényesen vigyáz. Most, ahogy jobbra-balra emelik a kamatokat, már nem is lenne olyan kellemes dolog, mint korábban. Ha úgy adódott, akkor megráztam magam, és dolgoztam napi 16 órát. Már a taxi előtt is. Hát ezek nem mennének, ha szakítópróbát okozna, ahogyan dolgozom. Így viszont mindig dolgozhatok az éppen adott üzletmenet szerinti tempóban. Ha kéznél van a család és ha nincs. Mert például 1987 elején, amikor lejött az a nagy hó, a feleségem a gyerekekkel és az apósommal lent ragadt a Dunántúlon egy disznóvágásban. Négy-öt napig egyedül voltam. Kajára meg hasonlókra nem volt gondom, mert a sógornőm azonnal szorítóba állt, hogy márpedig idejössz ebédelni. Hát ezalatt, napi 18 órákat dolgoztam. Egyrészt szinte perverz módon imádok csúszkálni, hóban óvatoskodni.
A másik a szolgálat, aminél persze tudom, hogy meg leszek fizetve, de mégis fontos nekem, hogy számíthatnak rám az emberek. Arra, hogy nem megy a busz, a troli, a villamos, és elakad a fogaskerekű, de a taxi még mindig menni fog. Az összegekről ne beszéljünk, de nagyon sok pénzt kerestem abban a négy napban. Dolgozott csapatonként öt-hat taxi, mert a többi autót befújta a hó. Mégsem engedtem a százforintos kiállást megjátszani, mert gusztustalankodni máshol kell. Előbb állok ki százért ilyen jó időben, mint egy olyan helyzetben. Eközben a hiénák odaálltak üres órával, és közölték, hogy százzal indulunk, amit el lehetett adni, hiszen az utcára alig tudtak sokan lemenni, nemhogy közlekedni.
Óriási szerencse, hogy felvittem előző este az apósom garázsába az autót. Ez az Apostol utcában van, és még akkor is fekete aszfalt volt előtte. Ha azt mondom, hogy közvetlenül felette van a Cserje utca, akkor ugye világos a Kádár összefüggés. Ahogy kigurultam, a házban élők egyből, jaj de jó, vigyem le őket a Széchenyi rakpartra. Ott beszóltam a központnak, mondj egy címet. Magyar Televízió, Szegvári Katika. Őt kissé ismertem, itt van a pénz, hozz el nekem egy bundát a Pannónia Szőrmefeldolgozóból. Mikorra kell? Este hétig bármikor. Jó, pénz zsebbe, szatyor hátra. Kigurultam, már integettek mindenfelől. Ki megy Újpestre? Én, meg én. El. Ilyen rendszerben kiértem a Pannóniához. Felvettem a bundát, visszafelé ugyanígy, ki megy a belvárosba? Mert végül is egy kifizetett fuvarom van. Ezenkívül ki lett fizetve többszörösen, gazdag borravalóval. A tévénél ez lecseng, kezdem újra.
A legérdekesebb a Váci utcában kezdődött, ahol felvettem egy fazont, aki bemondja, hogy a KFKI lakótelepére megy. Ez elég volt arra, hogy nagyon utáljam őt, mert a Balatonon túl közel van a kempingjük, és tudom milyen beképzelt társaság. Azt hiszik, ők találták ki a Földet, így mindenestől. Mondta, hogy odáig úgysem tudom felvinni, de ameddig bírja a kocsi, addig fizeti. Mondtam, hogy az Audi felmegy. Kontra, és pár percig így vitatkoztunk. Gondoltam egyet, belenyúltam a briftasniba, kitettem egy ezrest a műszerfalra. Ő mellérakott egy másikat, állt a fogadás. Felvittem az Olimpia Szálló elé, ahol a lakótelepük van. Amikor megálltunk, elvettem a pénzt, na, fuvardíjat nem számolok, viszlát. Lefelé elhoztam az akkor még létező Buda 1-ből a diszpécsert. Mit mondjak, a zabszem nem fért volna be. Még veszélyesebb volt a játszma az egy szem Istenhegyi úton. Végig szűz havon mentem. Az én nyomom volt látható, meg egy-két csúszkáló emberé.
És ezzel az intenzitással dolgoztam, ilyen négy-öt órás alvásokkal, míg a család hazajött. Egyszerűen élveztem. Azt a tényt, hogy most szükség van rám. És hogy értsd, vannak napok, amikor azért hagyom abba a munkát, mert amikor látom, hogy mindenütt szabadjelzők világítanak, akkor rám nincs szükség.
Hát ennyi az egész.

< vissza