- Az, hogy magadat miként tartod zsidónak, összefügg a neveltetéseddel, a hagyományok ismeretével?

- Nem, egyáltalán. Sokkal inkább a hatnapos háborúval, amikor a magyar újságok megdicsérték az arabokat, mert kilőttek N számú hajót. Erre a zsidók azt mondták, hogy ejnye te, és felgyújtották az egyik olajfinomítót azok a szemét agresszorok. Az arabok újra csináltak valami fricskát, amit nálunk úgy tálaltak, hogy a hős arabok megint nagy fegyvertényt hajtottak végre. Erre a zsidók a földön elintézték az összes repülőgépüket. Hát ne haragudj, ki mellé állnál, ha örökké azt látnád, hogy az a csúnya agresszor, aki visszaütött?
Ráadásul, ha az egész sivatagot elvehetném az araboktól, hogy zsidók, csináljatok termőföldet, egyből megoldódna egész Afrika élelmiszerellátása. Egyébként volt szerencsém Izraelben olyan palesztin családot látni, amelyikkel én holnap helyet cserélnék az üldözötti mivoltukkal együtt.

- Anyád hogyan fogadta ezt a tudatosulást nálad?

- Tele félelmekkel, mint egy állandóan rettegésben élő anya. Mellette persze pozitívan is, mert örült neki. A legjellemzőbb, hogy 20-22 éves lehettem, amikor elindultam Belgiumba. Vonattal elmentem Bécsig, hogy pár napot előbb ott csavarogjak. Mit ad isten, szembejött az utcán anyámnak egy régi barátnője. Előbb elment mellettem, majd visszafordult, ugye te vagy, kisfiam? Igen. Hát elvitt két hétre, úgyhogy Belgiumba nem mentem. Felhívtam anyámat, és nem volt nehéz virágnyelven közölni, hogy anyukám, nem a Jeanékhoz megyek, hanem inkább pár napra az Ili néniékhez, akivel itt találkoztam. Örült, de jaj, kisfiam. Mondtam, ne aggódj, nagy kisfiú vagyok már.
És azt láttam, hogy abban az országban minden tekintetben haladás volt. Vannak arab nyelvű iskolák, használhatják a nyelvüket, élhetnek egy civilizált országnak megfelelően, de egy kitétel van. Dolgozni kell. Ha azt megtartják, akkor élhetnek úgy, mint bárki a világon. Emellett azt mondhatom, hogy kozmopolita vagyok. Ezért nem érdekel, ha engem elnyomnak, ha úgy nyomnak el, hogy közben egy nyolcszobás házat lakhatok úszómedencével.

- Gyerekkorodban hogy éltetek?

- Nem rosszul. Kezdtük a nagybácsim kétszintes kelenföldi házának az alsó lakásában. Olyan 66-70 négyzetméteres szintet képzelj, amit béreltünk. Pár éves voltam, sokat nem tudok ezenkívül, de az akkori fényképeken szép nagy karácsonyfák vannak, és a fa alatt voltak játékok is. Utána 10 000 forint ráfizetéssel, valami ötös csere révén a budai Káplár utcába mentünk egy kétszoba-hallos, személyzetis lakásba. 1951-et írtunk, és nagyon kellemes helyre jutottunk. Az életemet ott a házban éltem. A szomszédból lett egy barátom, hozzá képest rosszul éltünk. Az ő apja a svájci kereskedelmi kirendeltségen dolgozott, és csak nála láttam
märklin, villanyvasutat. De azért mi sem éltünk rosszul.
Nekem előbb volt lendkerekes autóm, mint bárkinek.
Apám KGM-esként a Lemezárugyár és az írószergyár felügyeletével foglalkozott. Hát a töltőceruzáim olyanok voltak, hogy maguktól írtak. És '56-ig kifejezetten jó gyerekkorom volt, amiben a barátaimmal nagyon jó gyerekek voltunk. Utcára főleg akkor mentünk, ha szánkóztunk, ritkán fordult elő, hogy fociztam. A szomszéd srácon kívül a házmester fia lett a barátom - máig sincs sok barátom a sok ismerős ellenére -, és főleg lakásokban éltük az életünket.
Óriási szó volt a diavetítő akkoriban, hát mi azzal játszottunk. Volt még a doktorosdi, ami szintén egy házbeli barátunk húgánál kedvelt szórakozásunk volt.

- Ilyen egyoldalúan lakáshoz kötött életformát éltetek?

- Nézd, a Marczibányi térre akkor mentem először, amikor iskolás lettem. Suli után a ház körüli kert volt a kinti terepünk. Ez abból is adódott, hogy '57-ben bátorkodtam egy eldobott revolvert bevinni az iskolába. Igaz, tár nem volt benne, de kellő rémületet sikerült keltenem vele. Az utána való évben tilos volt a lakásból kilépnem, csak az iskolába és vissza.
A következő évben elkerültem a Marczibányiról, és a Nádor utcába jártam iskolába, ahol a vállalati bölcsőde és óvoda mellett csináltak egy vállalati iskolás napközit is, ahol a bank dolgozóinak gyerekeire két pedagógus ügyelt, három összenyitott irodahelyiségben. így egyszerűbb volt anyámnak az akkor éppen két iskolás gyerekét reggel a háztól-háziggal bevinni, és amikor végzett, be a kocsiba, és nyomás haza. Persze a Lacival, aki ott volt a házban, esténként így is megjátszottuk a magunk disznóságait, például a szemben nyíló lakásajtók összekötözését becsengetéssel kísérve. Addig röhögtünk a dolgon, amíg egyikük fel nem hívta anyámat, hogy gyere, vágd el a kötelet, és adj a fiadnak egy marha nagy pofont.

- Meg szoktad kapni ezeket a marha nagy pofonokat?

- Talán három pofont kaptam összesen, mindhárom nagyon keményen ült, és nagyon jogos volt. Az egyiket azért volt szerencsém kapni, mert a napközi egy ráépített negyedik emeleten volt, aminek az ablakai alatt olyan 70 centis párkány húzódott. Véletlenül 5-10 percre felügyelet nélkül maradtunk, és úgy döntöttünk, hogy nekünk oda ki kell mennünk. Abban a pillanatban égett a bank telefonközpontja, mert az összes vonal megszólalt szemből, hogy gyerekek ugrálnak az ablakból, és a párkányon masíroznak.
Ezután 10-15 perccel találkoztam az anyámmal, és megkaptam az idevonatkozó pofont. Érdekes, a pisztolyért nem kaptam, pedig azt akkor szinte terrorcselekménynek számították. Ezek ellenére is azt hiszem, hogy nem voltam rossz gyerek, csak peches, mert észrevették a problémákat. Mégiscsak elvégeztem az iskolát, és anyám úgy döntött, nincs helyem egyetlen budapesti középiskolában sem, mert abból kizárólag elzüllés származhat.

< vissza