- Volt valami, amit kedveltél iskolásként?

- Az igazgatómmal, aki később a Toldy Gimnáziumot vezette, egészen harmincéves koromig baráti kapcsolatban voltunk. De iskolába járni kifejezetten utáltam, bár ötödik hatodik körül már megvolt bennem, hogy ha már itt kell ülni, töltsem jól az időt. Ezért mindig vigyáztam, hogy lehetőleg az első-második padba ülhessek, és egész órán át figyeltem. Főleg azt, amit a felelő gyerekek mondtak. Nem is kellett tanulnom, a jegyeim pedig attól függtek, elsőnek, vagy hatodiknak hívtak ki. Utóbb már állt az ötös, ha velem kezdték, akkor az egyes, kettes. Amelyik tanár ezt szóba hozta, annak meg is mondtam, mert 12-13 évesen már tudtam is, hogy jól csinálom, amit teszek. Elmagyaráztam, hogy figyelek az órán, de amit a tanárnő, tanár úr elmond, abból nem tanulok annyit, mint a társaim feleleteiből. Ebből persze az sült ki, hogy aki elviselte a mentalitásomat, az kivárt néhány feleletet előttem, akinek nem voltam szimpatikus, az kihívott elsőre. Végül olyan közepes-jó jegyekkel evickéltem mindvégig.

- Tanárod lett olyan, akit szerettél?

- Kizárólag a harmadik osztályos tanító nénim, ami a szituációból adódott. Ez '56 volt, apám meghalt, és három hónapra kivittek az NDK-ba tanulni. Bár ez a nyelv miatt jó is volt, mert már kiskorom óta ütötték belém a nyelvet. Valamiféle tantikhoz kellett járni, arra emlékszem, akiknél egy perzsaszőnyeggel letakart asztal volt, és sötét meg büdös. Ilyen lehúzható lámpa egy 25 wattos izzóval, úgyhogy a hölgy egy jósnőre emlékeztetett. Csak az üveggömböt nem látom magunk között, ahogy németre oktatott, és valami borzalmas süteménnyel traktált.

- Ezt apád vagy anyád szorgalmazta?

- Egyértelműen anyám törekvése volt, és nem képezte vita tárgyát, hogy apám egyetértett-e vele, vagy sem. Mert lehetek én krumplihámozó is, ha beszélek egy-két nyelvet, akkor minimum két krumplit hámozok. A dolog azzal kezdődött, hogy a belga előélet során anyám megtanult flamandul, és jó ötéves koromig magyarul nem is szólt hozzám. Bennem ez úgy él, hogy még ma is, ha összekarolva megyünk az utcán, mondat közepén váltok át flamandra.
Mindegy, hogy magyarul, vagy flamandul szólalok meg, bár egy időben ez egy kissé svábos dolog volt, mert anyám nyelvkincse kifejezetten halott volt, hiszen húsz évig sehol sem használta. Például az, hogy mosógép, ilyen szó nem volt. Viszont magyarul, a mai napig sem tudok helyesen írni, ami különösebben nem zavar, csak azt mondják, ez is része az általános műveltségnek.

- Még a középiskola előtt akadtak „mi leszel..." fantáziáid?

- A szokványos rendőr, mozdonyvezető ötleteken kívül a totális semmi. Ezért is jött a szegedi Radnóti Gimnázium azzal az öt plusz egynek nevezett ostobasággal, hogy a hét egy napján autószerelést tanultunk. Talán hárman vagy négyen mentek műszaki pályára, de a megfogalmazás úgy szólt, hogy bárkiből bármi lehet, autója viszont feltételezhetően akármelyikünknek.

- Ki választotta Szegedet?

- Anyám, illetve Szeged választott engem. Ugye az egyik nagy pénztárca kulcsa anyám kezében, és ő eléggé tisztelt személy. Szegeden még szerették is. Bánfalvi József gimnáziumi igazgató egy hivatalos beszélgetés utáni magánduma során meghallotta, hogy anyám a mi lesz belőlem problémát rágja. Megszólalt, ide jön a gyerek, és mi gatyába rázzuk. Ha nem oda megyek, akkor esetleg benő a fejem lágya, esetleg nem, de biztos, hogy sem érettségim nincs, sem családom, sőt semmim se.
Tudod, kevesen kaptak pofont a gimnáziumi igazgatójuktól, de akkorát, ami egy békebeli bőrgarnitúrát a sarokba küldött, biztosan csak én. És én ma is kezet csókolnék érte, mert azt hiszem, ez volt, ami után talán felnőtté, talán gondolkodóvá váltam. Mindezt azért, mert egy felettébb ellenszenves kémiatanárnőtől az utcán megkérdeztem, miért érdekes kedves veréb, hogy melyik osztályba jár egy diáksapkát táskába rakó, cigiző középiskolás. Amikor a fotelt feldöntöttem, biztos nagyot villámlott a szemem, mert a Bánfalvi szép csöndben megjegyezte, hogy ezt most köszönd meg. Vettem egy mély levegőt, közben végiggondoltam a történetet, és mondtam, köszönöm szépen. Most pedig elmész, bocsánatot kérsz a tanárnőtől. Odamentem, vigyázzba vágtam magam, és elmondtam, hogy sorry vagyok. Végighallgattam, hogy egy radnótista ilyet nem csinál, és miért nem. És igaza volt.

- Kollégiumban laktál vagy albérletben?

- Kollégiumban, aminek negatív és pozitív oldala is volt. Az előbbit csak tudtam, mert '57-ben a kollégiumot azzal adták oda egy új igazgatónak, hogy irtsa ki az ellenforradalmi szellemet. És '63-'64-ben még mindig irtották. Emiatt időnként csúnya neveléstechnikai vitákba keveredtünk.
A pozitív rész abból adódott, hogy a kollégium teli volt a Tömörkény Gimnázium zenészeivel. Balkézről szereztem egy jófajta zenei műveltséget, anélkül hogy bármit kellett volna tennem érte. Belefolyt a fülembe.
És lett ott egy barátom is, rögtön az első nap. Akkor, amikor éppen nagyon utáltam, hogy pesti srácként vidékre kellett mennem. Bementem, leültem az első padba, egyszer csak belépett egy szőke, szemüveges, kölyökképű gyerek. Összenéztünk, odajött, ül már itt valaki? Nem. Szevasz. Szarka Miklós vagyok. Kész, ennyi volt, ettől kezdve a négy éven át és azóta is tart a barátságunk.

- Volt valami, amiben egy húron pendültetek?

- Semmi, sőt azon kívül, hogy naponta együtt átmentünk oda-vissza a Tisza-hídon, még hasonlóság sem. Sem közös érdeklődés, sem egy lány, akit mindketten szerettünk. Inkább tűz és víz vagyunk. Ó egy csöndes, szőke, negyvenévesen is kisfiús arcú, én hangos vagyok, semmi világos rajtam. Neki van négy lánya, nekem két fiam. Nem is tudnám megmondani, mint egyik barátomról sem, hogy miért a barátom. Azért a barátom, amit a Koncz Gabi fogalmazott meg nekem mostanában.
Azt mondta, ha éjjel kettőkor felhívom a barátomat, és szólok, hogy a hetes úton elakadtam, akkor ne azt kérdezze, miért akadtál el, miért engem hívsz stb., hanem azt, hogy hányas kilométerkőnél vagy. Előbb ezt mondd meg, utána azt, hogy elég egy autóval mennem, vagy vigyek egy darut is. De ha az nem elég, akkor két tankot is odakerítek, hogy a helyzetet megoldjuk. És ha kell a segítséghez, akkor a barátomért felébresztem a fél várost, a fél országot.
És ebben a barátságban addig jutottunk, hogy beraktuk az összes könyvünket a pad közepére, rákönyököltünk, összetoltuk a vállunkat, és egy megveszekedett mukkot sem váltottunk egész órán. De képesek voltunk szinte szemmel kommunikálni, súgni, egymás dolgozatába belejavítani anélkül, hogy összebeszéltünk volna.

< vissza