- A házasságkötésed után mindent felszámoltál a balatoni idegenforgalommal összefüggő munkákból?

- Közel sem. Egyrészt ott a rengeteg kapcsolat, mert a vízen kötött barátságok az igaziak. Erre szoktam mondani, hogy én ma az NSZK-ban legalább százezer márkáig hitelképes vagyok. Ha megeresztek három telefont, hogy ennyi kell, szedjétek össze, akkor tőlem csak azt kérdezik, melyik bankba küldjék. Azt, hogy mire kell, meg mikor fogjuk visszakapni, nem kérdezik meg.
Javíttattam már kiváló minőségű Dacia szerkezetet, ami az NSZK-ban fáradt el alattam. Felütöttem a címjegyzéket, a legközelebb lakót felhívtam, hogy komám itt vagyok, elakadtam, különben is meg akartalak látogatni. Fél órán belül ott volt az autójával, mögötte jött az autómentő. Elhúzták, megcsinálták, házhoz hozták. Azalatt ebédeltünk egy jót, kvaterkáztunk, megbeszéltük, mi történt a legutóbbi találkozás óta. Fizetéskor közelharc után megengedte a javítási számla felének kifizetését.
Előre nem tervezett vásárláshoz kaptam már 3000 schillinget, ami egy telefon után, tíz perc alatt került elő. Olyan kapcsolatok, amelyekben ők már régen leszoktak a Balatonról, de ha másért nem, azért, hogy engem meglátogassanak, átjönnek pár napra, egy hétre. Elhülyéskedünk, vitorlázgatunk, elvagyunk. És őrzöm a nexusokat. Ha kell, megtöltőm Szántódon az egész utcát egész nyárra vendégekkel.

- Mi szoktatja le az embereket a Balatonról?

- A pénz, vagyis az árak, meg a szolgáltatás minősíthetetlenül alacsony szintje. Kezdjük a pénzzel. Idén, tehát 1989-ben, 100-120 márkába kerül egy ház naponta. Ezért a pénzért Jugoszláviában, Olaszországban, amelyek éppen a mi főszezonunk alatt használható helyek, tengerparti fürdést biztosító környezetben úgy kap egy házat, hogy a három szobát nem hat embernek adják ki, hanem egy négytagú családnak. Nem kell idegent kerülgetnie, a nappaliban nem azok alszanak, hanem a szülők ülhetnek le, beszélgethetnek normális körülmények között. Nem kényszerülnek a hálószobájukba, és a gyerekeiket sem zavarják a fentmaradással.
Ráadásul a Balatonnál a vízen és a napfényen kívül semmit sem tudunk nyújtani a fizető vendégek áradatának. Vége. Nincs egy rohadt kaszinó, minden faluban kellene fedett uszoda, esős időre számítva. Alig van a hajóval érkezők számára kikötőhely, tisztálkodási lehetőség. Ha kiköthet is, nem vihet áramot a hajójára. Nincs honnan, pedig elvárnák, kifizetnék. És ott a szép nagy marha Balatonunk, ahol a vízi idegenforgalmat szeretnénk bevezetni. Talán két kikötőben képesek idegen hajókat úgy fogadni, hogy a hajóján lakni kívánót kiszolgálják egyidejűleg. Pedig ez egy igényes, fizetőképes közönséget csábíthatna ide.
Nálam minden évben van három-négy hajó, ami pluszban van kikötve. Megkapja a bójáját, és ott van. Valahol a környéken bérel házat, feltehetően én közvetítettem, és nálam van a hajója. Ez egy térítésmentes szolgáltatás, kizárólag humort és jó hangulatot kell hozzá produkálni. Ha megkérdezik, mibe kerül az itteni hajótárolásuk, úgy szoktam felelni, nagyon sokba, mert minden reggel meg kell innia velem egy felest. És ebből újabb barátságok szövődnek.

- Úgy adod a bóját, hogy ezt a magad számára beruházásnak tekintheted?

- Ez minden esetben beruházás. Mert minden búcsúzásnál kapok egy címet azzal, ha arra jársz, látogass meg. És, ami legalább ennyire fontos, kevés hajófajta van, amivel én még nem hajóztam ennek eredményeként. Pedig van elég saját hajóm. Csak hát azért kell kipróbálni, mert olyanok, mint a lovak vagy az autók. Mindegyik más, és ez az érdekesség.

- Említetted, hogy a házasságod kapcsán jöttél el Tihanyból. Milyen szálon szövődött ez a kapcsolat?

- Érdekes, ez is egy balatoni kapcsolat. Ott, abban a nyaralóutcában miénk az ötvenes szám, övék a négy. Ismertem ilyen pici kora óta, a nővére nagyon jó pajtásom volt. És egyszerre ez a pisis felnőtt. Öregedő férfiú, csinos fiatal kislány. Anyósom repülősóért kiáltott. Mindegy. Nyár közepén elkezdtünk pajtáskodni, és a következő augusztusban megvolt a frigy.

- Mennyire voltál öregedő férfiú?

- Harmincéves, és túl a lobbanékony időszakon. Ő 21 éves főiskolás. Külkereskedő lett, angolul, németül cseveg. Szerintem ideális házasságban élünk, ami ehhez a munkához - nem a taxi, hanem az idegenforgalom miatt - hinterlandként is elengedhetetlen. Hogy értsd, és ezzel már előrekanyarodok a taxihoz is, volt itt egy halászati konferencia. Idejött egy házaspár Pinochet Chiléjéből, és az utolsó pár napban összefutottak a kocsimmal. Ripsz-ropsz meglátogattuk a Balatont, és többek között bementünk hozzánk, megmutattam a házamat. Utána Pesten a néni elkezdett hálálkodni, hogy ezt láthatta, mert már egy hete Pesten van, és a szállodaszobát ismerte csak. Mindezt elmondja a Margit-kertben, amitől nem messze lakom. Jó, mondom neki, asszonyom, a kávézás vár ránk. Telefon az asszonynak, aki a kisebbik fiúval volt otthon szoptatós időszakban. Főzz egy kávét, mindjárt érkezem harmadmagammal. Felmentünk, kaptak egy kávét, egy pohár Tokajit és az előző napi, zsúrból maradt szelet tortát. Búcsúzáskor a nejemnek odaad száz dollárt, hogy vegyen valamit a gyerekeknek. Hát bocsánat, de ha nekem valaki tud száz dollárért kávét főzni, akkor jelentkezzen.
És ezek olyan hálásak voltak nekem ezért, hogy a nő öt vagy hat kuncsaftot küldött azóta. Az elsőt rögtön úgy, hogy másnap átmentek a bécsi Intercontinentalba. Ott véletlenül meghallotta, hogy valami amerikai házaspár átruccan Budapestre. Abban a pillanatban ismeretlenül lekiabálta, hogy álljon meg, ezt a fiút keresse Pesten, mert az segíteni fog, hogy jól érezze magát. Végül is hülyeséget mondok, de ha egy államelnök eljön Magyarországra, az is szokott találkozni Ló Jakab harmadosztályúval és családjával, amikor is megtekinti a lakását. A turisták pedig keresik az ilyen, valóságos magyarokat.
De az én életformámhoz lett egy olyan feleség, aki az egészet képes elviselni. Nem azért, mert sok éjszakát töltök házon kívül, bár előfordulhat. Inkább ott lép be ebbe az idegenforgalmi taxizásba, hogy reprezentálni kell. Akár az előbbi módon, akár azzal, hogy karácsony táján elküldök 300-400 üdvözlőkártyát a világ minden tájára. Ezt valakinek meg kell írnia, figyelnie kell a kvázi protokoll-listára. És megcsinálja, mert belefér. Amíg az állam alkalmazottja, bele is fog férni. Utána már nem.

- A házasságkötésedkor még a Káplár utcában laktatok?

- Nem, már külön éltünk. Előbb azt cseréltük ketté, mert a bátyám nagyfiú volt, és meg kellett oldani a lakását. Amikor pedig én is nősülni akartam, akkor anyám az öcsémmel elköltözött ide az Újlipótvárosba, ahol eltartotta egy tantiját, és így miénk maradt a Kút utca. Persze ez tizenévvel ezelőtti folyamat, csak hogy lásd, miként lett három különböző alkatú testvérnek saját lakása.

- A testvéreiddel mi lett?

- A bátyám a Magyar-Szovjet Baráti Társaságnál van, mondhatnám fizetett barát. Hogy mi lesz vele, az majd kiderül, lehet, hogy kitaláljuk kettesben a spanyolviaszt. Az öcsém viszont minden tekintetben művész. Fotósként kezdte, de már zenél, meg fest is. Számomra kissé excentrikus életet él, így kb. egy órát tudok ellenni vele. Ha nem az öcsém lenne, akkor öt percet bírnék ki egy fedél alatt egy ilyen palival. Ennek ellenére elhiszem, hogy bízik abban, amit csinál. Szóval a családomat részben kiveséztük, talán elég is egyelőre ennyi. Én dolgozni kezdtem a Fórumban, és másfél évre rúg, amíg ott kibírtam. Beleszámítva egy lábtörést, ami miatt 3-4 hónapig a cég környékére se mentem.

- Honnan jött az ötlet, hogy a Niklaiékhoz menj?

- Nekem a Niklai Ákos gyerekkori pajtásom. Dolgoztunk együtt, mert a KSH után az Intercontinentalban voltam sima transzfersofőr, és ott akkor ő volt az igazgatóhelyettes. Ez átmeneti dolog volt, és álmomban sem gondoltam arra, hogy mindenestől idegenforgalmista legyek. Amikor a Fórumot nyitották, az Ákos odacsalt, mert ismerte azt a képességemet, hogy még egy oroszlánt is dorombolásra bírok. Transzfersofőrséget tervezett itt is a számomra, azzal a különbséggel, hogy hostess feladatokat is lássak el. Megoldom, mert nem érdekes, hogy egy ember ostoba vagy visszataszító, ki kell szolgálni, mert ő, a vendég. Ez a feladat, és amíg ő a vendég, addig ő a főnök.

 < vissza