- Lehetett úgy is keresni, hogy nem a vállalat pénzét nyelted, hanem az utas pénztárcájára játszottál?

- Arra mindig lehet játszani, és egy jó taxis, hogy úgy mondjam, autodidakta pszichológusnak is felfogható. Persze nagyon sok kolléga nem ismeri a finomabb módszereket, pedig finomsággal, az érzelmekre hatva sokkal több pénzt lehet kiénekelni az utas zsebéből, mint átvágással.
Mert rá lehet ültetni valakit az előző fuvar óraállására, főleg részeget. Vagy szilveszterkor szinte bárkit, mert olyankor mindenki kicombosodik és rendkívül úriembernek akar látszani, isten ments, hogy vitatkozzon, mekkora kiállási díjjal érkezel. De ezek a kivételes alkalmak.
Ugyanakkor, ha az utas kívánságára építesz, arra, hogy érezze: őt most kiszolgálják, akkor szinte biztosan emelt borravalóval honorálja az igyekezetedet. Nem mondom, hogy mindig, de az esetek 70-80 százalékában. Az alapelvem az lett, hogy ameddig a törvényes kereteken belül maradunk, addig az utasnak meg kell adni a kívánságait. Csak ebből értheted meg, hogy miként jutottam életem legnagyobb kaszálásához.
És ez nem a hazudósból származó történet.
Még a Főtaxinál másodoztam 1982-ben, amikor egy szombat éjjel, olyan fél tizenkettő körül Ürömre rendeltek kocsit. Valahol Óbudán kóvályogtam éppen, és kimentem a címre. Az ottani kultúrházból tévedt ki két enyhén szalonspicces úriember. Nem árulok el titkot, menet közben kiderült, hogy az egyik hentes volt, a másik meg a haverja. Közölték, hogy előbb némi készpénzért hazamegyünk, és utána valami jobb helyre az éjszakába.

- Ez a „hazamegyünk" egy ürömi címet jelentett?

- Igen.
Egy szép háromszintes épület volt, látszott, hogy nem guberálnak a szeméttelepen. Rövid ideig kellett várni rájuk, és utána beleindultunk az éjszakába. Először a jelenleg Galaxis, korábban Telefonbár nevű intézménybe mentünk a Szépvölgyi úton, a buszvégállomáshoz. Kérdeztem, maradnak-e, vagy várjam meg őket. Néztem az órát, volt benne olyan kétszáz forint. Egy ötszázassal közölték, hogy várjak, míg kijönnek. Akkor úgy gondoltam, nem lenne sok értelme ezzel a plusz háromszáz forinttal lelépnem, érdemes lehet velük maradni.

- Addigra kiderült, hogy kicsodák, micsodák?

- Csak annyira, hogy az asszonnyal összeveszve indultak neki, mindenki rossz, csak mi nem, és a haverokat keresik, zsugázni, beszélgetni akarnak. Ezt viszonylag közlékenyen előadták. Jó, nekem van egy baromi jó tulajdonságom, illetve nem tudom, hogy jó-e, mindenesetre könnyen barátkozom. És az utasok nem szeretik a mufurc sofőröket.
Hát amikor a dülledt szeműt, már az ötkilóst odatették, egy kicsit gondolkozni kezdtem. Ha várok rájuk, esetleg lerészegedve jönnek ki, és telehányják az autót. Vagy itthagyom őket, úgyis belemelegszenek az életbe. Akkor egy azonnali kaszán nyerek háromszáz forintot, és dolgozhatok tovább. Végül arra gondoltam, több is leeshet ebből. Kiderült, hogy nem rosszul, mert egy jó háromnegyedóra múlva kijöttek. Jócskán az éjszakában jártunk, és még el akartak menni valahova. Mi van nyitva, hova menjünk két óra körül? Felmentünk a Fortunába, a Várba. Egy darabig ott maradtak, ami újabb ötszázast jelentett.

- Ez az ő tippjük volt?

- Nem, az én ötletem volt, hogy ott még talán találnak maguknak valakit. Nemigen bíztam benne, mert kettő körül a kapósabb nők már elfogynak, általában a második körük is lement addigra. Inkább minden előfordulhat alapon ajánlottam. A mostani helyek közül több van, ahol ilyenkor még van élet, de manapság a lányok elsősorban a külföldiekre vadásznak az éjszakában. Bár kellő pénzmennyiséggel minden megoldható magyaroknak is. Egy kis ücsörgés után jöttek, hogy most hova menjünk? Fel a Búsulóba, az reggel hatig van nyitva, annak a bárja elég sokáig forgalmas. Addigra már nő nem kellett, semmi sem kellett. Abba a stádiumba kerültek, amikor egymás szívének kiöntése már kielégülést okoz egy férfiembernek.
A Búsuló Juhászba négy órára értünk, és ott kaptam ezer forintot. Ez elég szép pénz volt már egyetlen fuvarra, de már illendőségből is megkérdeztem, hogy meddig maradnak itt. Mondták, hogy elleszünk itt záróráig, de ha van kedved, gyere vissza értünk. Mondom, hogy reggel hatkor kezd a váltóm, oda kell vigyem a kocsit - ez egy főállású kolléga volt -, de ha óhajtják, értük jövök a saját kocsimmal, és hazaviszem őket. Jó az nekik, itt van még egy ezres. Akkor már a harmadik ezresnél tartottunk egy négyórás munkával, míg az órában lehetett vagy ötszáz forint.
Megint dolgozott bennem a kisördög. Ezt az aranytojást tojó tyúkot már kellően megfejtem. Hagyom a fenébe az egészet, leteszem a váltónál a kocsit, és elmegyek aludni. De ezt az ezrest azért adták, hogy jöjjek vissza értük. Álmos nem vagyok, megszoktam az éjszakát, el is jöhetek értük. Végül így döntöttem, és háromnegyed hatkor feldöcögtem értük a saját Zsigámmal.
Ott volt a két ügyfél, és az egyiknek felderült az arca, a másik meg elkomorult, amikor megláttak. Mint kiderült, fogadtak tízezer forintba, hogy ennyi pénz után visszajövök-e, Vagy lelépek. A vesztes sem volt nagyon elkeseredve mert viccelődve közölte, hogy ő csalódott a taxisokban. Ha már itt vagyok, vigyem haza őket Ürömre. Jó, elmentünk a Zsigával. Ott a nyertes közölte, hogy te, öreg, itt van ötezer forint, felezzünk a pénzen, amit te szereztél nekem.
Hát ezután már az lett az alapállásom, hogy mindenből ki lehet ásni valamit. És ezért mondom, hogy lehet állandó stabil fuvarokra építeni a pénzemet az éjszakában, de akkor kiesik a másik oldal, a vario, a változatosság gyönyörködtet mozgalom. És szerintem a taxizásnak a szépségét inkább ez adja. Ráadásul nyolc jatt nélküli fuvarra, veszekedős, kötözködő utasra beeshet egy olyan kilencedik, amiből megvan az egész napi pénzem.
Aztán szép lassan bekerültem az éjszakás főtaxisok közé, másodállásos zöldfülűként. A gyakorlat meg némi tanulás meghozta a helyismeretet, ami előfeltétele volt akkoriban annak, hogy a régebbi rádiós taxisok elismerjék az embert. Mert amikor megkaptam a rádióforgalmazási engedélyt, egy ideig csak füleltem, hogy az öregek milyen címekre nyomnak le. És a kezdetben sokszor úgy jártam, hogy mondtak egy címet, elővettem a térképet, fellapoztam, és utána kezdtem volna nyomkodni, de akkor általában lemaradtam. És amikor már ismertem a várost, akkor is meg kellett küzdenem azzal az előítélettel, hogy a másodállásúakat nem nagyon becsülték a kollégák.
Mert egy taxis legyen fő-taxis. Aztán ahogy hígult a társulat, egyre többen csak a főutakat ismerték, és rájöttek, hogy nem kérdezek vissza a felvett címre, mint a rossz kezdők. Mert azokat szinte megvetették, hol is van ez, merre kell odamenni. Most már ott tartunk, hogy például egy Flamenco Szállóra majdnem összedől az átjátszó, de ha mondanak egy Dávid Ferenc utcát, akkor senki sem nyom rá, pedig egy utcával arrébb van. Hát hol van a sok közeli kocsi? Ott, csak nem tudja, hogy ott van.

- Amikor már rádiózhattál, akkor is a sorbaállásos rendszer szerint kaptad az autókat?

- Nem, akkor már egy állandó nappalos kolléga váltója lettem, aki a környékünkön lakott. Ennek persze az volt az előfeltétele, hogy az előírt bevételt, vagy egy picivel többet, rendszeresen megtermeltem. Sőt, a főállásos bevételének egy részét is. Ebből egész rendszer lett a Főtaxinál. Fel lehetett fogni modern rabszolgaságnak is.

- Ez milyen megegyezés keretében történt?

- Egy egészen egyszerű üzlet volt. A másodos jattból élt, és a megfogott órából, vagy a vidéki fuvarok visszaútjának lenyelt pénzeiből. A nappalos főállásúak viszont nem mindig ebből. Én főleg olyan kocsikra kerültem, amin funkcionáriusok, csoportvezetők, párttitkárok dolgoztak, akik akkoriban tele voltak jóváírt órákkal. Amikor egy átlagtaxis fizetése 1600 körül mozgott, akkor egy egységpárttitkár elérte az 5-6000 forintot.

- És emellett kevesebb órát kellett dolgoznia?

- Természetszerűleg. Csak alkalmazott egy olyan másodost maga mellé, aki megtermelte neki azt a szintet, hogy üthesse a mellét. Elmondhassa, na látjátok, sírtok, hogy nem tudjátok a bevételt hozni. Nézzétek, itt a havi teljesítményem, nem vagyok mínuszos, pedig egy csomó órában mással foglalkozom. Az más lapra tartozott, hogy a másodos csinálta meg neki.

- És a másodosnak ez hogyan érte meg?

- Úgy, hogy nem kellett sorba állni, ott volt az állandó rádiós kocsija. És ahogy kifejtettem, a taxismunkában kétszeres munkával kétszeres körüli pénz jár a jatt révén. Ezért is választottam inkább a taxit, amikor hazajöttünk Mongóliából.
Úgy '77-78 környékén egy olyan 4-6 órát kellett kint lennem ahhoz, hogy összejöjjön annyi, amit a család bevételként már megérzett. Ez a későbbiekben kissé romlott, de még mindig nem szántam rá magamat, hogy átmenjek maszekba. Biztosan benne volt az, hogy a fenekem alá dugták a kocsit, de ha kilőtték alólam, akkor ott volt egy másik. És kellett is a taxizásból származó pénz, mert a Geofizikánál változtak a jövedelmi lehetőségek. Ezért még akkor is másodos főtaxis voltam, amikor már sok haverom elment maszek taxisnak.

< vissza