- Hol éltél gyerekkorodban?

- Ahol 1948-ban születtem, ebben a szép nagy faluban, fenn a Várban.

- Mivel foglalkoztak a szüleid?

- A születési anyakönyvi kivonatomba az került be, hogy apám gyári tűzoltó, miután korábban B-listázták. Anyám pedig könyvkötő volt. Már előtte is a szomszédunkban, az Állami Nyomdában volt betanított munkás, később kitanulta a könyvkötést. Innen is ment nyugdíjba, mert ez volt az egyetlen munkahelye.

- Édesapád mit csinált, mielőtt tűzoltó lett?

- Eredetileg esztergályos volt Csepelen a Weiss Manfrédnál, de a háború alatt elcipelték erre a szuper őrmesterképzőre, és mint jutási őrmester nem kapott megfelelő minősítést az igazoló bizottságtól. Amikor útban voltam, akkor épp állás nélkül volt, utána kijelölt munkahelyként elhelyezték a MÁV-nál tűzoltónak, egy járműhelyreállító műhelybe. Később visszakerülhetett a szakmájába.

- Mindig Pesten éltek?

- Nem, apám somogyi, és a tizennegyedik gyerek volt a családban. A legidősebb bátyja már családos volt, amikor ő született. Akkor került Csepelre kamaszként, amikor valamelyik testvére meghalt, és gondok voltak a család eltartásával. Ott lett szakmunkás, onnan vonult be. Édesanyám pedig Szatmárból került Budapestre.

- Milyen idősek voltak a születésedkor?

- Az édesapám 31, mert tizenhetes volt, az édesanyám meg húszas, tehát 28 éves volt, de ő a legfiatalabb nagymama. A bátyámnak van egy fia, és anyám szökőév szökőnapján született, így most csak 17 éves múlt.

- Milyen lakásotok volt?

- Most is ugyanabban lakom, egy kétszoba komfortos, telefonos, 62 négyzetméteres lakásban, egy csodás öreg vári házban. Egy-húszas falakkal, egy-nyolcvanas pillérekkel, boltívekkel, mozaikparkettával, ahol kell. Minden villannyal megy, amit már mi csináltunk, mert eredetileg központi fűtés volt, máig látszanak a csövek, lent megvan a kazánház, mert az Esterházy foglalkozott ezzel. Ez egy budai vendégháza volt, és a mostani író, illetve futballista Esterházy fiúk édesapja ott gyerekeskedett.

- Hogyan éltetek, amikor kislány voltál?

- Ahhoz képest, hogy a szüleim házassága nem sikerült, anyám elég sokáig bírta. Már nyolcadikos voltam, amikor mondtam, hogy ha nem váltok el, akkor csinálok valamit, állami gondozásba kérem magam, vagy hasonló. Ha ezt is beszámítod, akkor én mindenhova eljutottam, ami egy átlaggyerek számára hozzáférhető volt. Nyaralásokra, táborozásokra, gyerektársaságba. Arról nem is beszélve, hogy a környezet milyen volt a Várban. Nem volt iyen rendezett, csupa rom, vadregényes hely, és mi úgy ÉLTÜNK, csupa nagybetűvel, hogy igazán fel sem becsültük, mit jelent egy Hatvany-palotába járni általános iskolába, carrarai márványlépcsőkön csúszdát játszani. A mostani Kodály-terem volt a zsibongó. Mivel divat volt jó kisdobosnak, meg úttörőnek, élsportolónak lenni, hát mindenfelé eljutottam. A bátyámmal együtt 8-9 éves korunktól sportoltunk. Atléta voltam, ő pedig focizott. Akkor futottam, súlyt löktem.
De helyben is a miénk volt a Vár a két tüske között, és alatta a barlangrendszer. Vagy vedd azt, hogy ha megadatik egy gyereknek, hogy a Halászbástya óriáslépcsőjén avatják kisdobossá, meg úttörővé, akkor talán abban a pillanatban nem olyan büszke rá, csak később, amikor turistát lát, aki csodálja az óriáslépcsőt. Szép, de olyan volt, mint másnak a körút, vagy egy bármilyen vidéki főutca. Az úgynevezett mozgalmi életünk pedig olyan volt, hogy 8-10 évesen ez a korosztály nem kötelezett volt, hanem predesztinált a társadalmi munkára. Elkezdtük a Vár környékét rendezni és a parkosítás alapjait olyan 80 százalékban az általános meg a középiskolás gyerekek csinálták a kerületünkben.

- Nagy gyerekcsapat volt, akikkel jóban voltál?

- Sokan voltunk gyerekek. Most látom csak, hogy hányan elköltöztek. A mi házunkban 30 gyerek lakott, pedig csak 11 lakás volt. Ugyanúgy másztam fára, fociztam, verekedtem a fiúkkal, mint ők. Még vadabb is voltam. Vagy a bátorságom, a testi erőm, vagy a szemtelenségem volt több, ki tudja már. Talán mindhárom. Összetartó társaság volt, igen heterogén összetétellel. Elkényeztetett mamakedvencétől a szó pejoratív értelmében vett proligyereken át arisztokrata csemetéig mindenféle gyerek volt benne. Lett közülünk élsportoló és vezető zenész egyaránt.

- Mivel töltöttétek az időt ebben a sokféle esélyt kínáló környezetben?

- Elsősorban a felfedezéssel. A házak, meg a házak alatti barlangok, közötti kapcsolatokat kezdtük felfedezni. Az ostrom után a megnyitott alagutakat 1958-ig nem falazták el.
Önpusztító dolog volt, a mai eszemmel megijedek magamtól, de a kíváncsi gyereknél nincs bátrabb. Úgy képzeld, hogy a háromévestől a húszévesig jártuk a barlangokat. Jártuk a romos házakat is. Nem azért, hogy mit találunk ott, hanem hogy melyik házból hova lehet átmenni. Legendák keringtek arról, hogy itt a pince alatt, ott az első emeleten, amott meg a padláson lehet továbbmenni. Találtunk csontokat, fegyvermaradványokat. Sajnos halt is meg közülünk úgy valaki, hogy lövedékre lépett, aknát talált, és szét akarta szedni. Négy vagy öt gyereket veszítettünk így el. Akkor mindig megszeppentünk, de utána újrakezdtük, mert érdekelt minket.

- Mire jöttetek rá így?

- Arra például, hogyan juthatunk a Levéltár pincéjébe, és onnan az okmányokhoz. Kint őr állt, mi meg mentünk a bástya alól. Vagy találtunk egy nyitott csapóajtót, és bementünk a Hadtörténeti pincéjébe. Az őr megijedt, riasztotta a rendőrséget, még tűzoltó is jött, mi meg ugyanazon az úton megszöktünk. Csóri őrt majdnem elvitték, mert nem találtak senkit, de megúszta, mert betyárbecsületből jelentkeztünk.

< vissza