- Merrefelé születtél?

- Ahogy elmesélték, Budapesten a Kútvölgyi Kórházban, 1948 januárjában. A szüleim későn házasodtak, anyám 45, apám pedig 52 éves volt akkor.

- Mivel foglalkoztak a születésedkor?

- Apám... nem is tudom, foglalkozásnak tekinthető-e, ha valaki ír, hiszen kevés hivatásos író van. Talán onnan jobb kezdenem, hogy az eredeti szakmája cipész. Kőszeg mellett, egy kis faluban született, és munkásként '19 után ült egy ideig, majd állástalan fiatalember lett. Harmincévesen végzett a tanítóképzőn, de volt ő hullamosó is, aztán a papok karolták fel. Néptanítóként a Tab környéki tanyavilágban kezdett. Somogyban, majd Orosháza táján, a Viharsarokban. Ott került kapcsolatba a népi írókkal.
A húszas évek végén versei jelentek meg, majd a háború előtt egy regénye. A születésem körül egy drámáját a rádió is adta. Haláláig, 1962-ig jelentek meg verseskötetei.
A Nemzeti Parasztpárt képviselője volt, az egypártrendszertől kezdve az Országgyűlési Könyvtárban volt osztályvezető.
Édesanyám meg Erdélyből menekült 1920-ban. Közgazdasági iskolát végzett, és irodatiszt volt a Kultuszminisztériumban. Sokat mesélt arról, hogy a Császár fürdő előtti vágányokra betolt marhavagonokban húztak le egy-két telet. Későn, 1942-ben volt az esküvőjük. Rá két évre apámat felfüggesztették, háborúellenes kijelentések miatt. Nem nevezném forradalmárnak, de nagyon egyenes ember volt. A véleményéből soha nem engedett, ezért is nyugdíjazták 1952-ben. Nem futott be olyan pályát, mint a Darvas József, mert mindig megmaradt a háttérben.
Azt hiszem, hogy ennek testi oka is volt. Eltörött a lába 12 évesen, és rosszul forrt össze. Két centivel rövidebb maradt, és falun ezzel már kényszerűen kellett szellemi pályára mennie. Rendkívüli olvasottsága volt, a műveltségem alapjait tőle kaptam. Vasárnap délelőttönként rendszeresen vitt múzeumba, kirándulásokra. Emlékszem, 1954-ben, a foci VB döntője napján a Vörösvári út felett, a domboldalon kirándultunk, lejjebb a házakban mindenhol üvöltöttek a rádiók. Azt hiszem, hogy a felfedező hajlandóságot is ő nevelte belém.

- Hogyan éltetek kisgyerekkorodban?

- Eleinte a Fenyves utcában egy villalakás szuterénjében laktunk. Ez egy mosókonyhából berendezett szükséglakás volt. Kevésre emlékszem, néhányszor leszáguldottam a Pasaréti útig egy háromkerekű biciklin. Aztán háromévesen felszálltam az ötös buszra, és a Moszkva térig bejutottam.
Az apámhoz akartam elmenni a könyvtárba, akinek telefonáltak, és értem jött a Moszkva térre. Utána nem sokkal elköltöztünk a Budafoki útra egy második emeleti kétszobás lakásba, egy ilyen gangos házba.

- Lettek ott haverjaid?

- Amikor már iskolába jártam, és '56-ban hosszú szénszünet volt. Előbb apámmal jártunk a Körúton, ahol az ágyútalpak mellett összeégett hullákat láttam. Később már a környékbeli gyerekekkel is ki mertünk menni. Az Egry József utca, Karinthy Frigyes út sarkán állt egy légvédelmi ágyú, ami forgott a talpán, és azt játszottuk, ki tud gyorsabb forgás közben leugrani róla. A vasúti híd környékén lőszert gyűjtöttünk, kiszedtük a puskaport, kicsit robbantgattunk.
Nem sokat törődtek vele. Aztán újra éltük az iskolások szokásos életét.

- Volt kedvenc tantárgyad vagy tanárod?

- Tantárgyam. A matematika és az irodalom. Nem voltam izmos vagy verekedős gyerek, de rettenetesen sokat olvastam. Vegyes felvágottként klasszikusokat és May Károly-könyveket, meg sok Tarzant. És közben olyan élményeim voltak, hogy marhavágás valahol Orosháza körül.
Mert apám visszajárt parasztköltőket patronálni, és gyakran magával vitt. Talán ezért nem kötődtem sem a betonhoz, sem a paraszti élethez. De neki köszönhetően mindenhonnan szívtam magamba információkat, élményeket.
A pesti vagányság, a villamosra föl-le ugrálás ugyanolyan ismerős volt, mint a sarlózás.
És közben eléggé keményen fogtak. Iskolai barátságokon kívül sokáig nem volt társaságom. Elvárták, hogy rendszeresen tanuljak az órákra. Négyeseim énekből, rajzból, magatartásból voltak. A viselkedésemet végig kifogásolták az általánosban. Mert mozgékony és túl beszédes gyerek voltam. Ez a túl nagy beszélőke azért érdekes, mert 16-17 éves koromig erős beszédhibával küszködtem. Amit azzal magyaráztak, hogy balkezes lennék, de jobbal írok, és az átszoktatás okozta a mondatkezdési problémákat. Most már nehezebb észrevenni, de egy-két szóismétlés mégis becsúszik.
Később, már a felső tagozatban a történelem és a földrajz lettek a kedvenceim. És ebből következett, hogy geológiai technikumba jelentkeztem. Akkor főleg a földrajz és az utazás iránti vonzalom határozta meg ezt.

- Gyerekkori „mi leszek..." spekulációid voltak korábban?

- Kinek nincsenek? Pilóta szerettem volna lenni. Kedvenc olvasmányom egy repüléstörténeti könyv volt, ami a háborús repülőkről szólt. Aztán a technikumot teljesen önállóan választottam. Biztosan része volt benne a földrajzon kívül annak is, ahogyan apám jobbra-balra hurcolt az országban. Akkoriban valahogy könnyebben alakult ki az emberben az elhatározás, hogy mi akar lenni. A 17 éves lányom még nem tudja, mivel foglalkozzon. Ez a pályaválasztási év iszonyú volt. Akkor halt meg az apám. A gégéjével operálták 1960-ban, pedig soha nem dohányzott, nem ivott. 1962-ben mégis bevitték a Kékgolyó utcai kórházba.
Egyik héten bekerült, másik hét végén hiába mentünk fel anyámmal. Kerestük a szobájában, és azt mondták, hogy reggel kiment borotválkozni, de már nem jött vissza.
Rögtön utána felvételi vizsgáztam, majd skarlátot kaptam, és járványkórházba kerültem. Nem tudtam a temetésére elmenni. A kórházban voltam, amikor megtudtam, hogy felvettek a technikumba. Anyám nyugdíjas volt, és az Irodalmi Alaptól kapott segélyekből éltünk, míg elvégeztette velem az iskolát. Ha nem is csúcseredményekkel, de jól tanultam. Amit az egy hónapos termelési gyakorlatokon kerestem nyaranta, azt odaadtam. Mégis tudtam utazni, mert az iskola szervezett buszkirándulásokat. Voltam az NDK-ban, Erdélyben és Bulgáriában. A Juhász Árpád vezette ezeket, aki most a TV-ben a legjobb népszerűsítője a természettudományoknak. Majd 1966-ban a hónom alá kaptam egy sátrat, és nekivágtam Lengyelországnak, ami kicsit az ígéret földje volt.

- Mitől vált azzá?

- Abban az időben koncertezett ott a Rolling Stones, akikre azért lettem kíváncsi, mert az egyik megalapozója volt a beatkorszaknak. Voltak meghatározó zenekarok, mint ahogy nálunk is kialakult az Illés-Omega duó. Mostanában mindenki a Beatlest emlegeti, pedig hozzám a blues hangzása állt közelebb.
A másik fontos dolog az volt, hogy ez a lengyel turné egyedi vállalkozás volt, autóstoppal. Egy osztálytársammal terveztük, de ő lemondta. így elhatároztam, hogy nekivágok egyedül, és felmérem magamban, mire vagyok képes. Lengyelül egy szót sem tudtam előtte. Apám tanítgatott, tehát németül beszéltem, és az iskolai oroszt ismertem. Hamar rájöttem, hogy oroszul nem szabad megszólalni. A hónap végére már „eladni nem lehet" szinten megtanultam lengyelül.
Rendkívül sok ismerőst szereztem. Rájöttem, hogy sokkal több alkalmat ad egy ilyen út, mintha társas kiránduláson vennék részt. Kitárulkoznak az ember előtt, és ezzel kötve vagyok, mert így nekem viszonoznom kell. Addig sok haverom volt, barátom viszont kevés. Talán a dadogás miatt nem tudtam annyira feloldódni. Itt viszont azt kerestem, ahol engem elfogadnak. Nem egy társaság részeként, hanem engem, önmagamért, azért, amit csinálok, hogy egyedül vágok neki. Mint később az első munkahelyemen, ahol Tamásiban, az isten háta mögött magamnak bizonyítottam, hogy egyedül is életképes vagyok.

< vissza