- Miből állt a munkád?

- A Kőolajipari Trösztnél jártam ki fúrásokhoz, ahol a furat magminták begyűjtése, elemzése volt a feladatom. Felvételiztem ugyan az ELTE geológiai szakára, de nem nagy meggyőződéssel. Éreztem, hogy anyám nem bírná már az akkor 890 forint nyugdíjából. Talán erős a kifejezés, de sajnáltam, hogy neki kellene eltartania, sőt valamit vissza is akartam adni abból, amit kaptam. Volt ugyan apám után a segély az írószövetségtől, minden tiszteletem ma is az övék, hogy apám halála után lassan harminc évvel még mindig támogatják, de azt akartam, hogy ez neki jusson, és ne az én támogatásomra menjen.

- Hogy vált be ez a munka Tamásiban?

- Jóra sikeredett, bár rövid volt, mert egy év után bevonultam. Viszont ott volt az első nagy szerelmem, egy ottani geológus húga, akivel egész kellemes órákat, napokat töltöttem. Aztán egy másik leányzó lett, akinek az apja révén új munkahelyre kerültem a katonaság után. Ő volt a stabil kapcsolat, akivel a honvédség alatt végig leveleztem. Próbáltam volna kivédeni, de az első adandó alkalommal berángattak. Nyolcszáz forint volt a határ, amin alul nem lehetett az itthon maradó családtag jövedelme, és anyám 890 forint nyugdíja magasabb volt. A csehszlovákiai bevonulás után, 1969 februárjában leszereltek. Márciusban bekerültem a Geofizikai Intézetbe, amivel már a katonaság előtt is próbálkoztam.
Voltam geodéta, szintező, illetve kitűző technikus. A kezdő fizetésem 1450 forint, plusz 1100 forint kiküldetési átalánydíj volt. Terepmunkán voltam, geoelektromos méréseket végeztünk. A műszerkocsikat GAZ 53-as típusú kocsikra építették. Amikor 1972-ben megszereztem a hivatásos teher-személy jogosítványt, már én is ilyen kocsit vezettem. Elég gyorsan kaptam egy nyolc-tíz fős brigádot, és egyenáramú szondázásokat csináltunk.

- Ez így kiválóan szakszerű, de egy pici magyarázattal talán megérteném.

- A lényege az, hogy két árambevezetési pont segítségével azt néztük, az elektromos tér hogyan torzul a föld alatt, attól függően, hogy milyen összetételű rétegeken halad át.
Ebből lehet következtetni a föld alatti ásványi rétegekre.
Elárulhatom, hogy a terepmunka során ellenőrizhetetlen volt a kocsik kilométer-teljesítménye, és így a benzinpénzzel lehetett mellékjövedelmet szerezni. A menetlevél-vezetés adott volt, de mégis megoldhattad, ha rutinos csoportod volt.

- Hogyan függött össze a csoport rutinja a menetlevéllel való játékkal?

- Ahhoz vissza kell lépni az elejére. A kiküldetést papíron vezettük. Vagy hétfőtől péntekig, vagy hétfőtől csütörtökig, és utána az egyik hét végén kétnapos, a másiknál háromnapos csúsztatás. Utána újra vissza a terepre. A csoport segédmunkásai parasztemberek voltak, akiket meg lehetett győzni arról, hogy gyerekek, ha kicsit meghúzzuk a munkát, korábbi kezdéssel, későbbi végzéssel, akkor egy nappal előbb hazamehettek. Ez nekik nagyon jó volt, mert többet dolgozhattak a háztájiban. Nekem meg azért nem volt mindegy, mert a papíron kint töltött napra elszámolhattam a telephelyről a terepre menetelemet és a visszautat. A kilométerórát pedig egy villanymotorral mindig előrehajtottam. A teljesítményt pedig éppen a rutin miatt rövidebb idő alatt is hoztuk. Nem egy kollégámmal bizonyítottuk be, hogy jó szervezéssel kétszer annyi mérést is elvégezhetünk ugyanannyi idő alatt, de minek, ha nem fizetik meg.

- Attól nem kellett tartanotok, hogy egy ellenőrzésnél hűlt helyeteket találják, ha valaki kijön az intézetből?

- Volt ugyan ellenőrzési szisztéma, mert a tűzvédelmi, meg egyéb ellenőrzések folyamatosan mentek. Vagy a nagycsoport vezetője végigjárta a terepet. Olyankor ott kellett lenni, a munkaidő felhasználását szigorúan vették. De hét elején mindig szólt a csoport főnöke, hogy fiúk, jönnek az intézetből, úgy készüljetek. Mert ők kijöttek a terepre is.
A másik nagy bukási lehetőség a KPM volt, ahhoz pedig venni kellett a fáradtságot, és naponta többször is rendbetettem a kilométerórát. A terepre úgysem jöttek be, tehát ha erdőben, fák között dolgoztunk, ott ellenőrrel nem találkoztunk. Mire kiértünk az országúira, addigra rendben volt a menetlevél és az óra is.
Eleinte nem plombálták a spirált, később pedig alá kellett mászni a kocsinak, és a váltónál tekertük meg a spirált. Az ottani plombára mindig rá lehetett fogni, hogy a földutakon, az ágak között, bokron át valami leszakította a plombát. A beállítást naponta el kellett végezni, arra számítva, hogy nem kapunk fülest, és váratlanul jönnek ellenőrizni. Egy feltétele volt a pörgetésnek, egy jó kis ablaktörlőmotor a tengely végére szerelt meghajtóval, ami stimmelt a spirálhoz.

- És ha olyankor jöttek, amikor már szélnek eresztetted a brigádot?

- Ők mindig a havi teljesítményt vizsgálták, és a kalapban mindig egy kicsit több volt az előírtnál. Azt, hogy a mérőbrigádot nem látták a terepen, meg tudtuk magyarázni.
A kicsi csoportok mozgékonyan, hol itt, hol ott mértek. Elkerülték valahogyan. Vagy a telepi adminisztrátor hivatkozott vadászatra, vetésre, aratásra, amikor nem lehetett elektromos kábelt keresztülhuzigálni a földeken. Ez egészen addig tartott, míg csoportvezető nem lettem, mert attól kezdve mással kellett megszerezni a pénzemet. De addig nagyobb buktáról nem is hallottam, nemhogy minket csíptek volna el.

< vissza