- Jól tudom, hogy egy korosztályhoz tartozunk?

- Igen, 1942-ben születtem Budapesten, amikor Magyarország számára már megkezdődött a háború.

- Mivel foglalkoztak akkoriban a szüleid?

- Ha jól meggondolom, akkor apám éppen munkaszolgálatos volt, egyébként orvosi műszerész és művégtagkészítő kisiparos. Édesanyám varrónő. Első gyermekük voltam. Apám 36, édesanyám 32 éves volt éppen. Később született egy húgom is.

- Hogyan éltetek, miféle lakásban?

- Arra nem emlékszem, hogy hova születtem. Amire emlékszem, az 1944 májusa.
A Józsefvárosban laktunk, de a házat lebombázták. Előbb édesanyám testvéreinél húztuk meg magunkat, a deportálási időszakban pedig a Tátra utcában, ma Sallai Imre utca, egy védett házban. Két és fél éves voltam, kevés emlékem van abból az időből. Olyanok, hogy a mai Berlin étterem, meg a Vígszínház égtek. És megmaradt, hogy a légópince zugában kellett órákig sorba állni, hogy ivóvízhez jussunk.

- Édesanyád családja pesti volt?

- Nem. Ők rákosiak voltak, de éltek Galántán, Peremartonban is. Apám pedig Pozsony mellett született, és a családja bejárta az országot. Már felnőttként érkezett Pestre.
Miután orvosi műszerész lett Stuttgartban volt, és utána egy itteni cégnél állt alkalmazásban. Jól dolgozhatott, mert pár év alatt annak a kis vállalatnak a cégvezetője lett. De ezt elbeszélésekből, meg néhány dokumentumból tudom.

- Édesapád mikor került elő a munkaszolgálatból?

- Valahogy '45 vége felé. A háború után ott maradtunk a Sallaiban egy négyszobás lakás egyik szobájában, albérletben. Gangra néző lakás, mellékhelyiség a folyosón. És egy délelőtt jött egy kenyérzsákos, zörgő csontú ember, én azt találtam mondani, hogy az apu. Nem tévedtem, bár ezt állítólag másra is mondtam már, mert addig nem láttam. Képzeld, amikor elvitték, életerős, kilencven kilós ember volt, és negyvenkilósan került meg.
Szerencsére apám szakmája a háború után kurrens volt, művégtagokat gyártott rokkantaknak. Dolgozott a szovjet katonai parancsnokságnak, ami akkoriban az élelmiszert jelentette. Az ellátásunk megvolt, sokkal többre nem futotta. Utána önálló lett, és az államosításig ipara volt. Közben a szobánkat társbérletként kiutalták, és 1959-ig így éltünk ott. Annyi változással, hogy amikor az egyik társbérlő elment, megkaptuk a szobáját, és a két szobát leválasztva építettünk egy egyszoba-hallos, komfortos lakást. Itt laktunk 1981-ig, amikor egy cserével a mai panellakásba költöztünk.

- Ebben az ostrom utáni periódusban akadt neked gyerektársaságod?

- Kezdetben nem, mert elég szigorúan fogtak. Egyrészt kicsi voltam, másrészt ott a körút melletti forgalomban nem lehetett lófrálni. Három házzal odébb volt az amerikai követség garázsa, katonai járművekkel. Ráadásul az egészségem sem volt igazán rendjén, és feladtak intézetbe a Szabadság-hegyre. De ott hiába volt jó levegő, jó kaja, meg mindennap csoki, többször megszöktem. Egy idő után elegük lett belőlem, és egy év után újra hazakerültem.

- A szökés volt az első olyan ügy az életedben, amikor tudtad, hogy átlépsz egy szabályon?

- Nem. Az intézetben nyilvánvaló volt, hogy nem szabad talált lőszert robbantani, forgópisztollyal lőni, de ha már fegyverhez jutottunk, meg a többiek csinálták, akkor én is, ha nekik szabad alapon. Aztán, amiért biztosan nem dicsértek volna meg, odaálltam csikket szedni. Nem azért mert bagóztam, hanem mert lett belőle valami. Ugye pénzünk gyerekként nem volt, de így annyit összehoztam, hogy a Glázner péknél kaptam negyed kiló meleg kenyeret.
Nem éheztem, ezt nem állíthatom, de mindig f alánk természetű voltam, és hogy azt megvehessem, hát párszor megcsináltam.

- Az intézet után inkább lett társaságod?

- Ez egy ötemeletes, kétudvaros ház volt, sok lakóval.
Elég sok gyerek élt ott, mindenféle anyagi szintű családokból. Mérnök, ügyvéd, textiles, orvos, olyanok, akik már ott éltek a háború előtt is. Ezekhez képest elég szegények voltunk, de akadtak nálam rosszabb sorban élők. Volt aki látta a Tarzan filmeket, volt aki járt az amerikai misszió vetítéseire de, volt aki nem. Emiatt mindig volt témánk. A lépcsőházban olyan jó beülős ablakok voltak, ahol a műmárvány lapokon lehetett nagyokat dumálni. Akadt aki modellezett, sportolt, más különórán tanult nyelvet. A vetítésekre engem el sem engedtek volna, ráadásul nem tanultam angolul, mint mások. Az viszont izgis dolog volt, hogy ragyogó autóik - Hudson, valódi dzsip - voltak, és saját benzinkútjuk. Órákig képesek voltunk ott ácsorogni, nézni, ahogy a kézitöltős kútba jön fel az üvegbe a benzin.
Aztán bejártam az MDP pártkörzetbe is. Meghallgattam a szabad pártnapot, ott volt rádió is, ezért az iskolában elő tudtuk adni, hogy mit mondott tegnap Rákosi elvtárs.

- Iskolásként volt olyasmi, amit szívesen tanultál, vagy jobban kedveltél, mint más tárgyakat?

- Énekelni nagyon szerettem, és a testnevelésre is ráhajtottam. Ezekből mindig a legjobbak közé tartoztam. Egyéb dolgokban mindig változott, hogy mit szeretek, ellentétben azokkal a srácokkal, akik egy adott tárgyat végig kitűnően csináltak, és matematikus, fizikus vagy biológus lett belőlük.
Egy tanáromat szerettem igazán. A Bargár tanár úr, akivel '81-ben egy házba költöztünk, úgy tudott tanítani, hogy mindig ott voltunk az eseményeknél. Argentínáról úgy beszélt, hogy a Patagóniai pampákon mászkált velünk, és amikor röviden, de tanította az Egyesült Allamokat, akkor részt vettünk a függetlenségi háborúban. Ezenkívül szerettem az irodalmat, verset mondani. Gondolom, arra is kíváncsi vagy, mit nem szerettem. A matekot, fizikát, tehát a reál tárgyakat. Bár az élet később rácáfolt arra, hogy ezek távol álltak tőlem. Eléggé konfliktusos gyerek voltam.

- Mivel voltak konfliktusaid? Magaddal, vagy a világgal?

- Nem tűrtem az erőszakot. Tilos volt a testi fenyítés az iskolában, de mégis kaptunk pofont. Előfordult, hogy visszaütöttem. Volt ebből igazgatói intőm, még tanácsi rovom is.

< vissza