- De a tapasztalataim többsége a rádiózáshoz kötődik.
Ami nem ezzel kezdődött, az a helyismeretem. Sose voltam elveszett ember, jól tájékozódtam, de írásba adom, ha kell, hogy igazi helyismeretet utastól lehet tanulni. Csak az kell, hogy figyelj oda az utasra, amikor címet mond, és figyeld végig az utat. Hadd mondjak erre konkrét példát. Beült egy házaspár egy két és fél év körüli tündéri kislánnyal, aki végigkérdez­te az utat, csacsogott egész úton. Felvittem őket a Remete­hegy oldalába, a Viharhegyi út aljába, egy eldugott helyre. Kacskaringós szolgalmi úton elérhető panorámatelken egy családi ház. A kislány nem akart kiszállni, anyu én a taxinénivel megyek. Bűbájos, de csak meggyőzöm, hogy vacso­rázni és fürdeni kell. Jó, eltelt három év. A Keletinél látom, hogy szerencsétlenkedik egy nagymama egy olyan öt év formájú kislánnyal vagy kétszáz utas között. Minden kollé­ga otthagyja őket. Berámolom a nagymamát, beül a gyerek is, rám néz, én már téged ismerlek. Jól van, én is téged. El­indulok oda Óbudára, bár senki sem mondta, hogy hova menjünk. A ház elé érkezünk, amikor nézünk egymásra a nagymamával. Azt mondja, egész úton figyeltem magát, most árulja el, honnan tudta, hogy ide akarok jönni. Mon­dom, félúton én is rájöttem, hogy nem mondott címet, de a gyerek tényleg ismer, és őt már hoztam ide. Hát, kérdezi a kislányt, mikor hozott ide a néni. Amikor az apu meg anyu még együtt voltak. Ültünk a kocsiban megdöbbenve, hogy ennyire megmaradjon a gyerekhez kapcsolódva egy cím. Pedig akkor a belvárosból indultunk, egészen más úton kö­zelítettem meg.
A rádiós kocsiban pedig úgy lehet helyismeretet tanulni, hogy fél füllel mindig rádiózni kell. A kollégák kérdeznek. Lusta elővenni a térképet, vagy nem találja, és valaki meg­mondja neki. Azt kell megtanulni, soha nem a kérdést. Pe­riférikus tudássá válik. Beszélhetek közben az utassal, de azért halljam a rádiót. Szelektív süketségnek hívják, ha csak azt hallom, ami nekem hasznos, vagy ha engem keresnek. Egyébként engem soha nem hallottak címet kérdezni. És akkor sem jöttem zavarba, ha az utas erre akart játszani. Képzeld, beült Első Pökhendi utasnak. Na levizsgáztatom magát taxizásból. Jó, tessék. Vigyen egy olyan moziba, ahol Belmondo film megy. Óra indul, és kint a Vöröshadseregen a rendőrség mellett a Szarvasnál éppen Belmondót játszot­tak. Egy szava sem lehetett, ki is fizetett. Pedig a belváros­ban is játszották, hatodannyiért elérhettük volna. De hát a leckét én is feladhatom egy ilyen helyzetben. És életrevalóságban legalább ennyi kellett, különben diszpécserként el­vesztem volna. Annak ellenére, hogy üzemelésben, meg helyismeretben eleve jobb voltam a legtöbb kollégánál. De az is kellett, hogy se utas, se taxis ne hozhasson zavarba, bármit kérdezhessen telefonon, vagy rádión. Nagyon sar­kítva mondom, de az álmaim netovábbja, hogy forgalom­irányítóként csak olyan emberek, mindegy, hogy szoknyás, vagy nadrágos, dolgozzanak, akik ilyen adottságokkal és felkészültséggel rendelkeznek. Ne tekintse cselédnek a rá­dióval elérhető kollégákat, de ne legyen a szolgájuk. Ne ke­zelje le őket, és tudjon sértődés nélkül kínos helyzeteket is megoldani.

 

 

- Ezért sajnálom a Főtaxi '79-'81 körüli csapatát, mert akkor nagyon jó forgalomirányító társaság volt. Mindenre képesek voltak felelni, és közben dúlt a vidámság. Ha azt mondom: a hülyeség, akkor sem járok messze az igazságtól.

 

 

- Elvileg csak éjfélig dolgozhattak a nők. Én még azt is soknak tartottam. Szerintem fél 11, -11 az, ameddig idézőjel­ben büntetlenül érdemes egy gépkocsivezető nőnek kint lennie. Bár szenteste, szilveszter este, vagy megbeszélt fu­varok esetén dolgoztam én is tovább. Hónapokig jártam Pátyra egy kanaszta partiért szerdán és pénteken. Bárhol voltam, fél tízkor megcsaptam az órát, és elindultam Páty­ra. Amikor tíztől szolgálatba lépett a következő kolléganő a központban, szóltam, hogy éjfélkor húzzál ki. Tudtam, hogy 12 előtt 10 perccel akkor is visszaírnak, ha még köz­igazgatási határon kívül vagyok. Ez a két pátyi kártyanap a bevételem harminc százalékát hozta. A borravalót kikövet­keztetheted, mert duplázták az órát.

 

 

- Ismertem a benti éjszakás garnitúrát és az összefonó­dásokat. Tudtam, hogy ha nem húz ki az, aki a csatornámon forgalmaz, akkor kihúz a másik, mert a vidék az közös volt. Így valaki mindig odafigyelt, hogy ezeken a napokon éjfé­lig hivatalosan visszaérkezzek, ha tovább is tart, míg szét­hordom őket. Megcsinálták azon az alapon, hogy kolléganő voltam, mert ugye én is dolgoztam forgalomirányítóként.
És akkor mindig melóspárti voltam, elvárhattam, hogy a ja­vamra is azok legyenek. Nem érdekelt, hogy mit akart elér­ni a vezetőség, ha az a közhangulatnak, már a sofőrök és a diszpécserek közötti hangulatnak ártott, vagy nehezítette a munkánkat. Akkor nemes egyszerűséggel nem vettem ész­re azokat a korlátokat, amelyeket szakmailag, vagy emberi­leg nem tartottam indokoltnak.

 

 

Jaj de sokszor. Még élt a Gavacs Gyuri bácsi, az általá­nos igazgatóhelyettes. Ő volt a mentsváram, mert sokszor a nyakamat szegték volna azok az irányítók, akik nem em­bernek, hanem kártékony állatnak tartották a taxisofőröket.
Jóllehet azokból éltek.

 

• TAXISKÖNYV
• Misibácsi meséi
• Mesél a pesti taxi
• Taxisblokád