Jöttem már ki a moziból én is úgy, hogy hüvelykujjaimmal pengettem az orromat, macskahangon vinnyogtam a pesti éjszakába, és méterenként lerúgtam az égről a csillagokat, naná, én voltam a Bruce Lee. Voltam én a régebbi időkben Fred Aster is, és táncos lábaimmal úgy ugráltam az Almássy téren, mint a megkergült kecske. Törpe Ratter típusú, mindösszesen 40 dekás Csibi kutyám úgy repkedett a póráz végén, mint Ginger Rogers, a géppuskalábú lány. Volt dán dogom is, de akkor én
repkedtem a póráz végén. Mint Málcsi néni unokája, mikor egy számmal nagyobb lufit kapott. De hát ez már nagyon régen volt, és térjünk vissza a valóságba, mégpedig a taxisok világába, úgy a 60-as évek végére, amikor a jó kapcsolataimnak és a föníciaiak találmányának köszönhetően a diszpécserek elküldtek, nem oda, hanem túrafuvarba a Magyar Hollyvoodba, az akkor még MAFILM-be. Ez már akkor is nagy buli volt, főleg a diszpécsereknek, mert ékes bizonyítéka volt annak, hogyan lehet kevés, de
annál változatosabb, érdekes munkával, jó zsozsót kiemelni az államkasszából, adómentesen. Figyelsz, pénzügyminiszter?
Becsületemre legyen mondva (ha van ilyen), végigjártam a szamárlétrát. Először „csak" a 2-es telepre, a reklámfilmek világába vezetett utam. Majd várhatóan(tehetségemnek megfelelően) az engem megillető helyre, az első vagyis az l-es telepre, ott is a nemzetközi gyártásba. Majd záróakkordként egy külföldi érdekeltségű stúdióba, ahol franciás sármomnak köszönhetően bebújtam a kulisszák mögé és egy-két ágyikoba, amely meghatározta későbbi helyemet, sikereimet
Kis túlzással magam is művész lettem, ahogy itt mondják, együtt csináltuk a filmet „kollégáimmal", akiket nem kívánok megnevezni, minek akasszak egy sajtópert a Taxisok Világa nyakába, mert az lenne, ha elmondanám, de nem vagyok egy locsogó típus. Például hogyan készül el egy, a magyar könyvtárakról szóló művészfilm, amikor a rendező operatőr belátta, hogy még mindig józanabb vagyok, mint ő, és a filmnek időben el kell készülni Ami egyértelművé tette, hogy én fogom kezelni a kamerát, az az, hogy a stáb kétszemélyes volt. Jó, a művésztársam is segített, ez hozzátartozik az igazsághoz. Ő hozta a kávét, rummal a közeli falu kocsmájából, (Elég ügyes volt, mert nem lötyögtette ki.) Én tettem azt, amit ilyen helyzetben tenni kell egy művésznek, megittam.
Másnap derült ki, hogy nem volt film a gépben. Ez a film Cannes-ban meg máshol sem nyert semmit. Persze voltak látványos bukásaim is, ha ugyan a következő epizód annak nevezhető.
Nálunk, filmeseknél az volt a szokás, hogy nagyobb vásárok-kiállítások idején, két-háromtagú stábok keresztülkasul rohannak a pavilonok között, és sebtiben kötött reklámszerződésekkel, egymást megelőzve készítették rossz vagy még rosszabb reklámfilmjeiket. Emlékeim szerint a Mautner magkereskedésről készült filmemben engem kértek fel több dologra. Először is, vigyem be a stativeket, a spottokat meg a kábeleket. Na mit szóltok? Majd hosszabb kéretésre (hiszen Honthy Hanna is ez tette volna a helyemben!) elvállaltam a film főszerepét! Engem sminkeltek, kikészítettek, ruháztak, majd neves operatőr-, művészkollégám munkája nyomán elkészült az esti TV adás részére a mű. Felvettem a gázsit és rohantam haza, hogy családom is osztozzon sikeremben. A történet egyébként egyszerű volt. Végig kellett sétálnom magokkal megrakott tálak között, és így én is elmondhattam, mint Villon, a nagy költő: „Rakott tálak között kivert az éhség...", hacsak nem vagyok egy galamb. Úgy szórtam a magokat, mint Krisztus tette azt vala az igével.,. Én már a Bruminál ott ültem az első sorban hogy semmit ne mulasszak. Végre eljött a pillanat. Vásári tudósítás! Figyeljetek! Most! Még nem! Ezután! Valóban, megjelent a Mautner embléma, és egy kéz, mely szórta, csak szórta azt a rohadt magot úgy, hogy én egy pillanatig, még addig sem voltam látható.
Így állt rajtam bosszút az operatőr, amiért egyszer ráléptem a lábára! Hát azért ilyenek a magyar filmek! A sok gáncsoskodás ellenere, mégis milyen sokoldalú voltam! Forgattam atomerőmüben, cementműben, acélműben, hideg és meleg hengerműben csokigyárban, sörgyárban, tokaji borászatban, és mindenütt történt valami. Az utóbbiban például a világosítók felgyújtották a nemespenészt. Az acélműben beesett a miniszter a fortyogó levesbe. A csokigyárban film helyett konyakosmeggy volt a kamerában. A sörgyárban annyit vedeltünk, hogy ismételni kellett a filmforgatást. De mint mondják, áldozatok nélkül nincs gyözelem. Innen már egyenes út vezetett a szénbányába, ahová azért kellett lemennem - prózai ok -, mert a világosító félt! Hogy ezek milyen majrésak! Én meg még jobban! (Csak nálam nem a szememen látszott, hanem a nadrágomon.) Gondold csak el, sisak védőfelszerelés, kisvonat, amely kilométereken át vitt lefelé, onnan egy liftnek nevezett valamin lefelé, és közben ömlött a nyakamba a víz. Majd amikor végre leértél, séta a gerendák között előre az út vegéig, ahol marták, vájták, fúrták, robbantották, mocskosul fekete manusok a feketegyémántot. Itt ezen a szent helyen megfogadtam, hogy bányába akkor megyek legközelebb, ha muskátli nyíllik az ablakán. Inkább leküldöm az anyósomat. (Feljön a szén magától is!)
Innen egyenes üt vezetett a csillagokig, mert mit ad Isten, megint nem akadt senki, aki felment volna egy helikopteren tartani az operatőrt derekánál fogva, hogy ki ne essen, miközben ugri-bugri ejtőernyősök ki-be ugrálnak. Meg kell, hogy mondjam, tériszonyom van, de miután ugyanaz az operatőr volt a művésztársam, mint a vásári esetben, kéjes gondolataim támadtak, és elvállaltam. Bár ne tettem volna! Aki azt hiszi, hogy a helikopter olyan, amilyennek látszik, az nagyon téved. Nem kecses, nembiztonságos, recseg, ropog, zötyög, dübörög. Ez, amelyik minket vitt a magasba, az egy ruszki harcigép volt, az operatőr élete a kezemben volt, az enyém meg istenében, így hát lemondtam huncut, de leginkább aljas szándékaimról.
Az én igazi világom mégiscsak a Nagy Nemzetközi Filmgyártásban csúcsosodott ki. Volt egy film, amelyikkel három hónapig beutaztuk szinte az egész országot. Gondoljátok csak el, színészeink közül a színe-java mennyiszer volt kénytelen megosztani társaságát az enyémmel. Szegények még azt is elhitették velem, csak hogy teljen az idő, hogy bensőséges, sőt, baráti kapcsolat alakult ki közöttünk. Én naiv, meg nyaltam a dumát. Volt ott minden. Segédszínész, kaszkadőr, rendező és végül a sztár. Az akkori idők kedvenc sztárja Böbe volt! Vezetéknevét lovagiasságból nem árulhatom el.
Találkozásunk egy nemzetközi, sokrészes produkció kapcsán vált valósággá. A film címe FLÓRIS volt. Holland főszereplő, francia rendező, német producer, a színészek, külföldiek és magyarok vegyesen, de a taxisok egytől egyig volánosok voltak!
Kalandfilm volt, benne várak, tömlöcök, szerelmek, vívások, hajnalig tartó lovagi szesztornák, korlátlan hitelünk volt a hotelbárokban. De reggel „felvétel indul"-t, és mindenki a helyén volt.
Nekem Veszprémbe kellett menni Böbéért, nap mint nap. Nem a Csiky G. színházba, hanem az állatkertbe, mert bár ezt még nem mondtam, Böbe majom volt! De milyen! Festett, ecsettel vászonra, modernebbül, mint némelyik kortársa az emberek közül. Böbe lányként is modern volt. Kis pöttyös szoknyácskájában csinosabb volt, mint néhány belvárosi céda. Amikor először ült be hozzám, megfogta a kezemet, kicsit meg is ijedtem, szőrös nagy, erős ujjaival olyan gyengéden tartotta kezét a kormányon, mintha részt kérne a vezetési tudományomból. Csak elöl akart ülni, attól a pillanattól kezdve, hogy engem megismert. Van ízlése? Ápolója megengedte neki, sőt a pórázt is levette róla, ami teljesen szabálytalan volt. Csak akkor szállt ki, ha én kiemeltem. Egész nap a nyakamban lógott.
Másoknak is, de nekem is kezdett a viselkedése gyanúslenni. Csak nem esett belém? De azért büszke voltam, mert Böbe mégiscsak stár a javából. Egy ország kedvence. De hát, a varázsom, ütöttem el szerényen a kérdést magamtól. Egyik nap nem kellett dolgoznia, egész nap bolondoztunk, játszottunk. Szedett nekem szilvát a barackfáról. Ja, kérem, az érzelmek mindent legyőznek. Vettem neki kólát sok, sok üveggel mert mohó volt a kicsike. Ahány keze, lába volt, mindegyikbe kellett kettő-hármat rakni. Megitta, és az üres üvegeket hozzávágta az operatőrhöz. Úgy látszik, ő sem komázta őket.
Sajnos az ő jelenéseinek egyszer vége lett. Hiányzott, hogy nem kellett többet érte menni. Egy napon nagyobbik leányommal, Juditkával (aki ma már két unokám anyukája, így megy az idő), elmentünk Veszprémbe meglátogatni Böbikét. Szegénykém be volt zárva egy kicsiny ketrecbe. Odamentünk hozzá.
Megismert!! Szomorú barna szemeit le nem vette rólam. Hosszú mancsaival kinyúlt a rácson, és szép komótosan kifűzte Juditka cipőjét. A gyereknek és Böbének is nagyon tetszett a művelet. Számtalanszor megismételte. Búcsúzáskor a rácshoz húzott. Benyúlt a zsebembe, azt hittem, tökmagért (végül is azért!). Másik kezével kezdte le húzni a zipzáramat. Úgy megijedtem. Böbe, a gyerek előtt azért mégse kellene. (Még ha kettesben lennénk), így akart búcsúzni, tudta, hogy mit szeretek.
Állati ösztön? Ezzel a kis kalanddal vége is lett kis kapcsolatomak Böbével. Legközelebb már csak akkor hallottam róla, amikor az újságok megírták, hogy egy állat, nem, állat ilyet nem tenne, égő cigarettát dobott a szájába, amitől szegény elpusztult...
Volt még néhány nagyjátékfilmem is, többek között a Szépség máza, amellyel osztatlan sikert arattam a szakmában. Hatalmas komédia az ország vezető színművészeivel, közöttük nem szerény személyemmel.
Szerepem szerint detektív voltam, akinek egy hotel bárjából nem oda illő magatartás miatt, ki kellett utasítanom az általam igen nagyra becsült Inke Laci bácsit.
Aki ismerte méreteit, tanúsíthatja, hogy nem kis feladatot vállaltam a szerény gázsiért. Felszólítottam, hogy kövesen. Nem akart. Elkezdtem tuszkolni a lift felé, de véletlenül a lábára léptem (figyelitek, a sors ismétli önmagát). Laci bácsi felkiáltott, és reflexszerűen egy olyat beküldött, hogy beestem a liftbe, mely elindult, csak éppen nem avval, akivel kellett volna. Természetesen ezt is kivágták, és majdnem engem is. De egy nüansznyi, egy nyúlfarknyi rész megmaradt, amit féltve őrzök egy videokazettán.
Nekem mindegy, hogy film vagy színház, mert abban is otthonosan mozgok. Hiszen a taxizás mellett egy időben a Vígszínház házi büféjét csináltam. Természetes közelségben szolgálhattam ki mondhatom, a művészvilág halhatatlanjait. Két jelenés között módomban állt sakkozni, beszélgettem a legszebb színésznőkkel, nagy öregekkel, ígéretes fiatalokkal, hallgattam csodálatos, érdekes történeteiket, ők hallgatták az enyéimet (az se volt azért piskóta). Egyszer a próbákról rendszeresen elkéső igen kedves bohém, oroszul jól beszélő, sakkozni kiválóan tudó művészünk, berohanva kérte azt, amit Várkonyi főrendező úr megtiltott: Miska, csak így! gyorsan, gyorsan! Tudtam miről van szó, és elétettem. Ekkor belépett a főrendező úr. - Iván mit ivott? Nem elég, hogy elkésik, még iszik is!
Majd hozzám fordult. Vagy árulkodni fog, vagy szedheti a sátorfáját! (Ez megteszi, pedig rá sem léptem a lábara.) Nem szóltam semmit, talán így megbocsátható az árulás, és elé toltam az üveget. Kiöntött egy pohárral, megszagolta, megitta. Majd újraröltött, azt velem itatta meg, ez már jobban tetszett. - írja a művész úr számlájára - mondta, és kirohant. Összenéztünk Ivánnal, mi, a két művész, és mindenki ment a dolgára, Ő a színpadra, én meg mosogatni a főrendező intuícióit.
Számtalan filmes történetem van, ami papírra kívánkozik, de elfogyott a papír és a tenta. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy kevés a cikkekért kapott honorárium, csak éppen nem követi az inflációt.
Bár egy régi miniszter, valami Buci Gyuri mondta, hogy nem a fizetés kicsi, hanem a pofánk nagy.
Kedves Főszerkesztő úr, ha mégis eljutna füleihez szerény észrevételem, engedje meg, hogy kifejezzem nagyrabecsülését, miután ön is a taxisszakmából avangált az írott sajtóba, ugyanúgy, ahogy a filmes és más szakmákban tevékenykedő volt kollégáink! Ezután búcsúzom, és remélem, nem léptem senkinek a lábára, miközben Thália szekerét toljuk!
Az Oscarnak és más nemzetközi díjaknak sem tulajdonosa, talán a Pulitzeré! Sem?
Demeter Mihály, 6x6 Volán Taxi
Pedig nekem tetszik, amit írok!