Kétféle ember van: akinek volt biciklije és akinek majd lesz. Én más vagyok. Nekem volt és remélem, soha többet nem is lesz. Először nekem sem volt. De barátomnak és egyben osztálytársamnak, Herczfeldnek, pontosabban a hebegős Herczfeldnek igen. Az 50-es években ez elég nagy dolog volt, annál is inkább mert Herczfeld családja igen szegény volt. Anyja mosónő, apja pedig mindig részegen az Almássy téren állt a droszton, mint mai nevén nevezett, áruszállító kisiparos. (Akkor még egyszerűen trógernek hívták.) Volt egy hatalmas biciklije elől-hátul csomagtartóval, amelyben szállított mindent, amivel megbízták. Elég jól mehetett a bolt, mert egyszer csak vett egy új munkaeszközt, egy háromkerekű triciklit, kizárólag áruszállításra. Egyszer ugyan használta engedély nélkül személyszállításra is, pontosabban első esküvőmön ő volt a díszített jármű. A násznép követett bennünket a droszton álló hordárkocsikon. A fuvar nem került sokba, mert az elöljáróság az Almássy térhez nem messze, a Csengery utcában volt. Csőrös, mert így hívták Herczfeld apját, hatalmas heftivel rendelkezett. A mi Csőrösünk, (Mr. President) - bár ilyen névvel más csapatnál is futnak, meg ne orroljanak rám - kis fitos, pisze fruska hozzá képest. És amilyen nagy volt az orra, úgy szerette a piát. Ez abban az időben népszokás volt. De sajnos, Csőrös munka, azaz bringázás közben is ivott. Történt egyszer, hogy két kocsma között kacsázott és természetesen, rendesen be volt lakva. Mögötte haladt a szódás, amelyik ugyancsak áruszállító volt, és mint a nép egyszerű gyermeke, szintén piás volt. De a lova, az a híres szódásló, okos, és ami fő, utálta az italt, először is a szódat, mert azt rohadt nehéz volt cipelnie, másodszor mindent, ami a-val kezdődött, a sört, a bort, a pálinkát, ezeket azért, mert ha a kocsis ezekből bármelyiket itta, így is, úgy is mindig elverte. (Ebből az következik, hogy nem könnyű a lovak élete.) S hogy ne verje meg a kocsis, mert lassan halad, felrúgta az előtt kacsázó Csőröst. Csomagok balra, bringa jobbra, Csőrös fejjel előre húsz métert csúszva, seggén a patkó nyomával elterült. Nagy balhé volt. A szódás természetesen megint elverte a lovát. Csőrös felesége, aki azonnal értesült a dologról, elverte az alélt Csőröst, (máskor úgyse merte volna). És még természetesebb, hogy előkerült a rend két őre is, akik már akkor párban jártak. Az egyik írta a jelentőlapot, a másik forgatta a kardlapot, írni nem nagyon szerettek, ezért inkább mindenkit jól elvertek. Az egyszerűbb volt. A tömeg lassan szétszéledt. Mi haverok összeszedtük a bringa roncsait és eltoltuk az Almássy-tér-Csengery utca sarkán talán még ma is meglevő Velvárt kerékpárszaküzletbe, ahol nem kisebb személyiség mint Velvárt Jenő bácsi (az eddig élt legnagyobb magyar bicikliversenyző) próbálta a nyolcasokat kicentírozni a kerekekből. Csőrös okulva az előzményekből, soha többet nem ült kerékpárra. Nemes egyszerűséggel a fiának adta azt.
Ifj. Herczfeld büszke volt az apjára és még büszkébb a bringára. Neki, mint tulajdonosnak előjoga volt és természetesen ő hajtotta a bringát. Én, mint jó barátja és osztálytársa, aki sohasem csúfoltam hebegéséért, ezt meghálálva, előre ülhettem az első csomagtartóba. Pedig Herczfeld kurvára dadogott. Az iskolában hálistennek soha nem felelt más, ha ő került sorra. Mire elmondta az „Anyám tyúkját", vége lett az órának.
Hátúira ketten is ülhettek, nevezetesen a kis Szopó és a nővére. Ne csodálkozz, igenis így hívták őket. Tibi volt a kis Szopó, a nővére a nagy. Ez volt a becsületes magyar nevük. Igaz, a nővér később be is ment a Tanácshoz, mert hogy szeretné megváltoztatni a nevét, ezt ugyanis kicsit szégyenli. Az előadó is csóválta a fejét és megkérdezte, milyen névre változtatná? Szopó Évike elgondolkozott, okos lány volt, és így szólt: Ha lehetne, Margitra, Szopó Margitra. Az lett belőle.

Szóval Herczfeld kiadta röviden a parancsot, ug- ug- ug- ugorjatok fel, megyünk egy-két kört. És mi kő- kő- kő- köröztünk négyesben, nem kis riadalmat okozva a járókelőkben, a szódás lovában és az óránként arra haladó 5-ös buszban, amely vesztünk okozója lett. Abban az időben minden autónak karos irányjelzője volt, kicsinek-nagynak egyaránt. A busznak meg egyenesen akkora ki- bemozgó irányjelzője volt, mint a szódás lovának a micsodája. Na, azért arról is megvan a véleményem. Futás közben is tud verebeket etetni, de pisilni csak állva, akármekkora is van neki. Szóval a busz irányjelzője megadta a lökést Herczfeldnek és B. T.-jének, felszaladtunk a járdára. Nem estünk el rögtön, csak amikor a történetből már ismert két rendőr elénk nem került, Herczfeld kontrázott. Hiába, mert Velvárt bácsi egy kis csavart kihagyott belőle és úgy, ahogy kell, fékezés nélkül az őrmester úr lába közé rohantunk. Őrmester úr alul, Szopóék fölül, a kard és Évike hüvelyestül a küllőkben, a rendőrcsákó pedig begurult a busz alá. Ne tudd meg, hogy nézett ki, amikor kiszedték alóla. Szép lassan felkecmeregtünk, kerestük a menekülés lehetőségét, de a tizedes vasmarokkal tartotta a társaságot. Az őrmester, miután leporolta a díszes egyenruháját, megkezdte az eljárás lefolytatását. Megpörgette a tíntaceruzát összecsücsörített szájában, amely ettől olyan lila lett, mint a szilva. És kezdte összeírni az adatokat. Mikor Szopóék nevéhez ért, már rángatózott az arca. De lenyelte haragját és a tintaceruza letört hegyét, amitől még dühösebb lett. A kitört tintaceruzával rámutatott Herczfeldre: Hát téged hogy hívnak? Herczfeld úgy, ahogy az iskolában az „Anyám tyúkjánál", elkezdte: He- he- he- he- és itt be is fejezte, mert eldördült az őrmester úr péklapátnyi tenyere. Még nevetsz, az anyád istenit - nyújtotta a szavakat és kiklopfolta szegény Herczfeldet, míg csak bírta szuflával. Azt meg csak bizonygatta, hogy He- he- he. És itt jön a slusszpoén: Herczfeld azóta nem dadog. Azok a pofonok gyógypofonok voltak. Azt hiszem, most diszpécser valahol. Ha tudnám, hogy reumára is jók, bizisten elütnék egy rendőrt ebből a pofozkodós fajtából. Szopós Éva azóta nem az, akinek mondja magát, bár erre nem esküszöm. Én meg csínján bánok a bringára üléssel. Utoljára 17-18 éves koromban volt bringás kalandom, amely említést érdemel.
A József körúton, a mai Varrógép-szaküzlet helyén volt Láng Jakab és Fiai kerékpá szaküzlet. Annak a kirakatában volt egy csoda bicikli. Azon volt minden, ami kell. Csengő, duda, macskaszem, koca, láncvédő és így tovább. Első látásra beleszerettem. Volt spórolt pénzem a locsolásból és a Betlehemezésből. Megvettem. Gyönyörű volt. A lány is, akivel éppen jártam. Első utam hozzá vezetett. Fütyültem egyezményes jelünket, a Francia Világhíradó első taktusait és a lány rohant le. Az esti félhomályban megcsodálta a bringát és teljesen elolvadt, amikor felajánlottam, hogy üljön fel elém a vázra, viszem egy kört a téren. Felült, és mentünk, mit mentünk, száguldottunk, ő is, én is nagyon élveztük az utat. Büszkén kapcsoltam be a dinamót, hogy reflektorral megvilágítsam a Tivadar utcát. Késő volt már és haza kellett vinnem a lányt. Leugrott, adott egy csókot, szégyenlősen elfutott és a kapuból még visszanézett. Nézése olyan volt, mint a szódás lováé, amikor felrúgta a Csőröst. Visszajött hozzám sietősen és egy olyat bedörgölt, hogy azóta is rosszul hallok a bal fülemre. Ilyet még a Herczfeld sem az őrmestertől.
- Mi bajod van - kérdeztem fájó arcomat simogatva. A lány hangja kiábrándítóan érdes volt, mintha csak az anyját hallanám.
- Még kérdezed, te szemét?! Idejössz, felültetsz a vázra, megyünk négy kört, leszállók és csak most látom, hogy női biciklid van!
Én is oda nézek, és látom, hogy tényleg női bringát vettem. Még ilyet! De hát akkor min ült a lány?! Na most már mindegy, végem volt! Egy tanulsága azért van az ügynek. Még egy olyan patinás cégben sem lehet bízni, mint Láng Jakab és Fiai.
Ha nem untattalak benneteket, legközelebbi történetem egy gombháborúról szól, addig is pofonmentes jó egészséget és sok szerencsét kívánok a bicikli vásárlásához.

Demeter Miska bácsi 6x6