Hiszen volt kifutó triciklivel, hármas befutó a „lovin", megtanította zsugázni a Debrecen Étteremben a „hathuszassal" akkor érkezett bátyámuramékat, és emellett fizető-pincér is volt egy éjszakai csehóban.
Baby sítterem egy Bözsi nevű ló volt, akivel egy udvarban laktunk a Rózsa utca akárhányban. A szüleim, ha elmentek hazulról, Bözsí gondoskodóan mindig benézett hozzám az ablakon. Most, hogy visszagondolok rá, gyönyörű és igen értelmes arca volt. Nővérkémnek már nem is volt más dolga ennyi szeretet láttán, mint hogy néha elagyabugyált, mindegy volt, hogy füstszűrös volt a pelenkám, vagy sem. A Szegényház térre (a mai Rózsák tere) jártam elemi iskolába, a Protestáns Árvaházba. Azért oda, mert közel volt és ilyen távolságra egyedül is elengedtek. Gondolták jó szüleim: ilyen rövid úton nem érhet baleset. Engem ért! Háromszor ütött el ugyanaz a biciklista. (Már akkor igen szerencsés voltam.) Ez a kis malőr egyedül a tanulmányi eredményemen látszott meg. Innen már csak egy ugrás volta Fasori Evengélikus Gimnázium a negyvenhatos sárga villamossal, amire soha nem váltottam se vonalat, se átszállót. Ezért viszont a kalauztól kaptam a lyukasztóval. Nagyon szerettem ebbe a valóban világhírű iskolába járni és kínozni a tanáraimat. Szerencséjük volt, mert a háború hozzánk is elérkezett, és így egy darabig megszabadultak tőlem. (De csak amíg a pincében voltunk.) Amit igazán sajnáltam, az nem Líviusz tanár úr prepozícióinak hiánya volt, hanem a Fáskörben Lakat tanár úr.
Tudjátok az FTC-ből, aki főállásban a Rottenbiller utcai „polgáriban" a nebulóknak magyart, nekem meg mellékállásban a focit tanította, vezényelte a „kapáslövések felsőfokon" jellegű bombázásokat kapura, közben pedig a házunkra és hazánkra szintén bombákat zúdítottak Ratákból, Liberátorokból, angol, amerikai és szovjet (azóta többszörös) barátaink. Bözsit (a lovat) bevonultatták, még rangot is kapott. Karpaszományos tizedes lett. Apám szegény, mivel nem volt érettségije, meg másért is, csak munkaszolgálatos lett valahol Voronyezsnél, azután megunta az örökös megkülönböztetést és elment partizánnak. De szerencsére ennek a szörnyűségnek, ha nehezen is de vége lett. Közben az egyik nagyit az oroszok, a másikat meg a nyilasok ölték meg, két nagynéném és egyetlen nagyapám pedig valamelyik divatos haláltáborban végezte. Felejthető-e?
Amikor cserkész voltam a 270-es Hajnal Cserkész Csapatban, azt tanultam (meg a tízparancsolatban is az áll): „szeresd felebarátaidat!", na de ennyire?
Lakásunk szétlőve, és mert lakni mégis csak kell valahol, ezért úgy döntöttem, hogy második otthonom az Almássy tér lesz! A suli? Hanyagolható - gondoltam - hiszen az az iskola annyi kiváló tudóst, nagy elmét adott az országnak, világnak, pont én kellek közéjük? Azért úgy, ahogy, de végeztem a tanulással és elmentem autószerelő tanoncnak a Fiat Művekhez. Azt mondták, ez egy jó hely, és még jobb szakma! Hát piszokul olajos lettem, ez igaz. Talán ezért is, de nem futottam be nagy karriert, Bár együtt fociztam Papp Lacival, aki akkor nyert éppen Londonban, és az nem volt semmi! Hogy ezért-e, vagy valami másért, de végül is megnősültem, igaz ebbe belejátszott, hogy a jövendő apósom kétméteres, és vagy száznegyven kiló volt. (Mellesleg a „STÉCÉ" kapusa is.) Hát lehetett ellenállni egy ilyen „nagy" szerelemnek? A baba menetrendszerűen jött, én meg mentem katonának. Nem messzire, csak ide Szentendrére, Jó kis csapat volt. Puskát nem láttam, de Mór Ede vezetésével egy komplett magyar ifjúsági válogatott készült, hogy megnyerje kétszeresen is a hadseregbajnokságot! Meg ezt, meg azt. Szép emlékek! Végh Anti volt mellénk kivezényelve újságíróként. Rólam (természetesen?) mindig jót írt. Lehet, hogy tényleg nem értett a focihoz? Ezért a leszerelés után el is keltem az NB I-be, balszélsőnek. Sajnos egy jó kis sérülés beleköpött a levesembe, de azért még egy darabig próbálkoztam. Utoljára az Építőkben Kuharszkí, Rossi, Káposzta, Sass között nekem kellett az észnek lenni! Végül abbahagytam, így ők is jobban jártak. 1956-ban se itt, se ott nem harcoltam. De mindent láttam, hallottam, mert jártam az utakat és nyitva volt a szemem. A barátaim - ezek is, meg azok is - sokan voltak, nagy az Almássy tér, úgyhogy engem már nem lehet megetetni semmilyen rossz dumával. Nem léptem be soha semmilyen pártba. Nem lettem idegenbe szakadt hazánk fia. Pedig a tér nagyon üres lett! Szerettem a szüléimet, tehát maradtam! Szerettem a nőket, tehát mentem, de csak egy házzal odébb, ennek ellenére mégis háromszor nősültem! Gyerekeim vannak, neveltek meg neveletlenek is! Van olyan is, akinek nem merek köszönni, olyan nagy ember lett! Unokáim is vannak, csak ők meg nem tudják, hogy van nagyapjuk! Vagy elfelejtették! Csoda ez ebben a nagy rohanásban?
Végül - de nem utolsó sorban - életem nagyobbik részében megtaláltam azt a tevékenységet, amit szeretek, ami fontos számomra.
Taxis lettem! Hogy jó, vagy rossz, azt nem az én tisztem megítélni! Egy biztos, sokat tettem azért, hogy mindent tudjak erről a szakmáról, hogy a mesterfogások labirintusában eligazodjak. Sokszor részesültem elismerésben, amire mindig is büszke voltam. Taxisként, diszpécserként, többszörös „Kiváló Dolgozó" lettem. Azok, akik járják a közutat, tudják, mit jelent másfél millió kilométert levezetni balesetmentesen. Ezt sajnos utoljára 1988-ban jegyezték, kaptam érte plecsnit, de persze még azóta is futottam néhány kilométert. És még valamit! Soha nem volt utaspanasz ellenem, pedig néhány ezren ültek a Moszkvicsban, a Warsavában, Polskiban és a Ladában!

De én szerettem az utasaimat! Szerettem a szakmámat!
Taxis éveimet három cégnél töltöttem el. Örülök, hogy mindhárom választásomra büszke lehetek. Nagyon szerettem a kollégáimat, vezetőimet, különösen azokat, akik az évek során a barátaim lettek! Nekem a Főtaxi, a Volán Taxi, és végül a 6x6 Taxi „jutott".
Most a 6x6 Taxin belül is az alkalmazottakkal való törődés a dolgom. Ez öreg koromnak, úgy érzem, tisztességes beteljesedése. Sajnos a fiatalokkal már nem tudom fölvenni a versenyt. Nekem a modern technika, a számítógép olyan, mint vaddisznónak a gyökvonás. Csak csodálom őket fantasztikus érzékükért. Irigylem őket azért is, ahogyan törődnek, óvják nehezen megszerzett vagyonkájukat. Bár én is így tettem, illetve tehettem volna annak idején. Nem beszélve a vezetőkről! Nagyszerű dolog, ahogy igyekeznek másoknak is megkönnyíteni az életét. Hogy örülnek, ha szép új autó van a rendszerben, tele extrákkal. De ez lehet akár gázos is, mert hogy azzal olcsóbban, sőt jobban jár a taxis. Járjon is jobban, megérdemli! Nagyon nehéz szakma ez, különösen a mai világban. Kívnom, hogy rövidesen rendeződjenek a szakma dolgai, hogy ti is büszkén gondolhassatok vissza ezekre a taxizásban eltöltött időkre!
Köszönöm, hogy elolvastátok!

Demeter Mihály (Misibácsi)