- Többször mondtad, hogy voltak tanárnőid, akikhez azért vonzódtál, mert csinosak voltak. Mikor kezdtél a lányokra odafigyelni?

- Talán 13-14 évesen kezdtem kapiskálni, hogy nemcsak belőlünk, férfiakból áll a világ. A barátaim között sok volt az idősebb gondolkodású. Mégis sokáig többet jelentett nekünk egy futball-labda, mint egy lány. Amikor már elmentem egy lánnyal moziba, az a csúcsok csúcsa volt. Elérhetőnek akkor sem láttam őket, amikor elkezdtem a Budai
Táncklubba járni. Ipari tanulóként pedig elszigetelt helyzetben voltunk, az egész osztályunkba két kislány járt. Jó ideig maradt a grund, meg a foci, ami inkább fiús közeg volt.

- A Kapás utca csak az össztáncot jelentette, vagy megfogott a versenytánc is, amit a Baby néni és az Imre bácsi oktatott?

- Pontosan a Baby néni tanított minket, de csak tánciskolái szinten. Bár belénksulykolt valamiféle tisztességtudást is, amiről azt hiszem, hogy a mi korosztályunk tanulta meg utolsóként. Később lazultak a nevelési szisztémák. De a táncklubos létbe nem igazán tudtunk belekeveredni. Mint ahogy a Kapásban kialakult bandázás sem vonzott a verekedések miatt. Drukkoltunk, meg a miénknek éreztük. Mi vízivárosi gyerekek elfogadtuk azt, hogy zárt standjuk van, ráhagytuk a Cióra, hogy ő volt a vezér, de nem szóltunk bele a verekedéseibe.

- A pinceklubos társasággal, Somogyi Ferivel, Aranyi Lajosékkal sem kerültetek barátságba?

- A Lajost ismertem, ő valami szárnysegédféle volt a Ció mellett. Tetszett, hogy vannak, de nem voltunk velük.


- Amikor átmentél ipari tanulónak, testreszabott dolognak találtad a műszerészséget?

- Nem. A Ganz-Villanyba kellett átmenni, ami ott volt a börtönépületből kialakított iskola mögött. A szakmai gyakorlatot ott kellett csinálni, ami abból állt, hogy körbe-körbe kellett menni a gépszereldében, meg a műszerész műhelyben. A nagybetontól kezdve mindenhol voltam, és már untam, hogy mindig új tejesüvegekért, új reggelikért kellett menni. Ezért leragadtam a kommutátor műhelyben, ahol egy jó brigád volt. Olyasmi, mint amilyent az ősapáink szerettek volna. Egymásért húztak, szerettek engem. Jó társaság volt, csak a szakmából nem tanultam semmit.
Annyira nem tetszett, hogy csak azért nem hagytam abba, mert nem akartam újra éveket veszíteni. Tudtam, hogy a szüleim nem igazán tarthatnak el, és keresnem kell. De nagyon nem tetszett az egész iskola, meg fájt, hogy a Rákóczit nem tudtam elvégezni. Örökre nyomot hagy, bár a katonaság után egy esti gimnáziumot megcsináltam. Csak hát egyetemre nem tudtam elmenni.

- Ezen a veszteségen túl mi volt rossz a számodra?

- Nem nyújtott semmit. Most is így érzem, mert hiába mondom azt, hogy szakképzett műszerész vagyok, alig dolgoztam valamit a szakmában, akkor is csak a periférikus részén. Kezdetben a Ganzban maradtam. Kommutátor szeleteket kellett összeállítani. Heteken át csak reszeltem. A tekercsvégződéseket cinezve beolvasztottuk a kommutátorszeletbe. Utána a hosszú cinezéscsíkot a rézzel együtt megreszeltük. Bejárni szerettem, mert jó társaság volt, de mint munka, semmi.
Utána kaputelefonokat szereltem, amikor ezeket elkezdték bevezetni. De rövid idő után átmentem a Távközlési Kutató Intézetbe. Hát a TÁKI a nagy hírével együtt egy rideg hely volt kívül-belül.

- Az osztályemblémával, a szigorú átjárási tilalommal nem voltál jóban?

- Azzal sem, mert borzalmas légkört jelentett. De a munkát úgy képzeld el, hogy negyvenen dolgoztunk egy nagy szobában, ahol a könyökünk egymáshoz ért. Műszerek alaplemezeit csináltuk, mindig csak egy munkafázist, aztán továbbadtam. Én vagy örökké fúrtam, vagy a panelekről a felesleges szennyeződést távolítottam el. Rajzoltuk, aranyoztuk, felfúrtuk, tisztítottuk a lemezeket, de ebben a szériarendszerben. Borzalmas volt, még jó, hogy egy év után bevonultam.

- Mire idejutottál, addigra már inkább csajoztál?

- Az igazi nagy dolog már korábban adódott, mert egy osztálytársam unokahúga azóta átjárt a sráchoz, hogy nyolcadikosok voltunk. Kijött a grundra is, érdeklődött. Sokáig nem törődtem vele, de aztán valahogy elkezdett érdekelni.
Ez érdekes, hogy engem a megközelíthetetlenség, a tisztaság mindig is vonzott.

- És ő megközelíthetetlennek látszott a számodra?

- Igen. A neveltetése miatt olyan elzárkózónak tartottam. Előttem soha nem volt fiúja, csókolózni sem tudott.
Nem mintha én tanár lettem volna ebben, mert talán egyszer-kétszer volt ilyen ügyem. Órákon át sétáltunk a Várban, vagy a Margit híd és a Lánchíd között. Nagy diákszerelem volt. Én féltem kezdeményezni, ő félt megadni magát, sokáig ebből álltak a próbálkozásaink. A házasságunk előtt egy-két hónappal kerültünk testi kapcsolatba.
Soha nem beszéltük meg ezt, valahogy apránként eljutottunk odáig. Ma két gyönyörű gyerekünk van.

- Mikor jelentettétek be a szüléiteknek, hogy összeházasodtok?

- Ez egy szerencsétlen helyzete volt az életünknek. Ő nagyon rossz családi helyzetben élt. A mamája elviselhetetlen, iszákos ember volt. Többször megverte őt még 18 éves, végzős gimnazistaként is. A Madáchba járt, és otthon nagy célra tartogatták a lányukat, mert egy okos, jó tanuló lány volt.
Igaz, nagyon régies módon tanult, meg kellet izzadnia a tudásáért. Többször kikérdeztem, és észrevettem: úgy tanulja meg a leckét, hogy még egy „a" betűt sem hagy ki a mondatláncokból.
Azt láttam, hogy engem nem tudnak igazán elképzelni a családjukban. Ezért soha nem is lettünk annyira jóban, hogy kiderülhessen, mit képzelnek az ő jövőjéről, milyen nagy célokat forgatnak a fejükben. Talán addig a szintig beszéltek, hogy előbb végezze el a gimnáziumot. Sokat nem akarok beszélni róluk, az apja önkezével vetett véget az életének, az anyja meg halálra itta magát, amit szintén öngyilkosságnak tartok.
Már katona voltam, amikor egy kimaradásomkor elmesélte, hogy el akarták tiltani tőlem, és megverték egy rossz jegy miatt. Nem is értettem, mert addigra már a szülei lakásán megtartottuk az eljegyzésünket, és akkor nem ágáltak ellene. Azt mondtam, hogy jól van, akkor augusztus másodikán megtartjuk az esküvőt, bár csak novemberben szerelek le. Elkövette azt a hibát, hogy otthon elmondta, mire úgy megverték, hogy akkor éjjel beszedett egy csomó gyógyszert. Megmentették, és a kórházból a saját felelősségemre kihoztam egy katonatársam lakásába. Újra begörcsölt, újra be kellett vinni, és amikor kijöhetett, már édes-anyámékhoz vittem. Ott lakott az esküvőnkig. Utána tanulta ki a fodrászatot, asszonyként. Anyám révén választotta, és mindig szívesen csinálta. Egy idő után boltvezető lett belőle, sikeres ebben a szakmában.

< vissza