Amikor én megszülettem még lovacskák bandukoltak Pesten és Budán, fiákerek vitték az ittas, de annál bohémabb utasokat, egyik lokálból a másikba. A lovak között volt felpántlikázott, nemre és pártállásra való tekintet nélküli szódás, sörös, konyakos és verseny. Az erőseb lovacskák között volt fuvaros, konflis és stráf, amelyik annyit cígölt, hogy térdig ért a nyelve. Egy közös vonásuk azért volt, istállóban laktak. Ott aludták át állva az éjszakát és várták, hogy másnap, okkal, ok nélkül megverje őket a durva, de annál részegebb kocsis. Mi pedig szüleimmel a hetedik kerület, „Csikágónak” nevezett részében laktunk, ahol volt egy kis földszintes házikó, annak udvarában egy lóistállóval, melyben ott álltak bekötve, szépen sorban a nehéz napi munkában megfáradt mindenféle lovacskák.
Jobb lehetőség nem lévén, vagy úri szeszélyből, drága jó szüleim, kik, ki tudja miért, de nagyon szegények voltak és ezt a tulajdonságukat én magam is ”boldogan”, vállaltam, majd később, teljes mellszélességgel örököltem meg tőlük. Ott abban a kis házban kezdték meg velem együtt, ifjú életüket. A hely szelleme miatt, azóta is imádom a lovakat, akik csodálkozva, de mindig benéztek a muskátlis ablakunkon .A frászt kaptam a nagy gülü szemüktől. Rajongásomat akkor Ő lóságuk még sajnos nem nagyon akceptálták, hiszen a Bözsi nevezetű, enyhén vörös sörös ló, ugyan csak oldalba sederített direkt erre, az ünnepélyes alkalomra, frissen patkolt patáival /ami azóta is gyulladásban van / Drága barátaim, mert hála Istennek vannak, azt mondják, ennek nyoma nem is külsőmet, inkább szürke állományomat viselte meg. De hát a ló is szürkés-vörös volt. Mint tudjuk az embernek nincs is szüksége esküdt ellenségekre, ha ilyen nagyszerű barátai vannak.
Krajcár bácsi a szemben levő korcsma nagybajszú de szintén igen vörös /ezek mitől színeződnek így el ?/, de idős tulajdonosa, nem bírta hallgatni Bözsi ló által okozott fájdalmas óbégatásomat és miután ebben a helységben víz, mint olyan nem lévén, megitatott a jófajta Hágenmacher sörrel. Már akkor is érvényben volt az a rendelet, hogy fiatalkorúnak szeszes italt kiszolgálni tilos. Ennek tudatában, törvénytisztelő állampolgár lévén, csupán egy pikolóval itatott meg. Ennyit még a szonda ipszosz sem mutat ki. Nekem már ez is untig elég volt, hiszen ez megadta a lökést további alkoholizmusomhoz és a jófajta sörhöz való kötödésemhez.
A sör, valahogy beköltözött az életembe. Persze én is a habbal kezdtem, amikor vasárnap az ebédhez, ami mindig rántott csirkéből és ubisaliból állt, édesapám átküldött a Krajcár bácsihoz, aki, nem győzöm hangsúlyozni, hogy igen vörös volt, egy kancsó sörért, én pedig permanensen leszürcsöltem róla a habot. Apa szidta a csapost, hogy hova tette a habot, nézte alul, nézte fölül, de sehol nem lelte, pedig az ott díszelgett a bajuszom helyén, és miután észrevette, el is kente miatta a szájam szélét. De reklamálni már nem lehetett, sem nekem, sem apámnak, mert a sör is hitelbe volt, mint minden más is. Felirt a fűszeres, felírt a pék a hentes de, felírt a rendőr is. Ha nála volt a kardlapja nem jelentett fel. Akkoriban még nem féltek attól, hogy nem kapják meg a tartozást, mert, egy igen hülye, mára már elavult divat volt szokásban az emberek között, talán ti is hallottatok róla, különösen a szegényeknél volt érvényben és ez nem más, mint a becsület és a tisztesség. Hogy közben éhen haltak, kit érdekelt?

 

Amikor befejeztem felsőbb szintű óvodai tanulmányaimat, és ünnepélyesen a nyakamba akasztották elismerésként uzsonna táskámat, benne egy békebeli ropogós vajas zsömlével, amelyiknek mindig azt a felét vajazta meg anyukám, amelyiket a földre ejtettem. egy szép piros, de igen férges almával megtetézve, világgá mentem bánatomban, egészen az Almássy térig, hónom alatt a családi fényképalbummal, melyet otthonról csentem el csere alapként, hogy legyen miből megélnem. Piros bársonyból volt a borítója és ez jelentősen megnövelte értékét. Csere társam a kis Szopó Gyuszi aki szintén vörös volt /ne háborogj ,ez volt a böcsületes magyar neve/ és nekem már akkor, mint jó érzékkel megáldott üzletembernek, sikerült elcserélnem vele, egy négyfilléres fütyülőre, ami akkoriban szintén nem volt kis érték, különösen, ha az a fütyülő még kétszólamú hangot is adott. Hogy én milyen hangot adtam ki magamból, mikor atyám lórúgáshoz hasonló pofonjaitól magamhoz tértem arra már nem emlékszem, csupán arra, hogy, ebben az albumban volt egy gyűrött kép, bizonyos Pobuda nevű fotóművész alkotása, amely egy Párizsi taxit ábrázolt.
Típusát tekintve számomra a mai napig ismeretlen, mint ahogy a gépi erejű jármű mellett feszes vigyázban álló igen elegáns sofőr úr is az volt, aki egyik kezével az Excelzior nevezetű díjszabásmérő zászlaját fogta, mintegy jelezve, hogy ez bizony le lesz csapva, mint manapság, na nem a Halda, az már nem divat, de az utaska, ha éppen nem tud fizetni. Másik kezével, amely glaszé kesztyűvel volt fedett a taxi ajtaját nyitotta ki, egy beszállni készülő hölgynek, kinek ráadásul igen erkölcstelen módon, kivillant a bokája. Ma ez olyan valószerűtlen, hogy már szinte álomkép. Nem a boka, az ott van a” Pál utcai fiukban” is, hanem az ajtónyitás...
Hogy ez miért ment ki a divatból biz’ Isten a jóisten, vagy talán csak a hálaisten tudja. Ez a kép volt a kedvencem. Ezért a képért adtam vissza a kétszólamú, négyfilléres fütyülőt, ami nagy ráfizetés volt, hiszen az albumban ráadásul ott volt még Schiller Pista, bácsi, Horthy Miklós segédlovásza apám igen jó barátja, matrózruhában egy Katárói kotró hajón, de a lényeg, az, hogy egy istállóban volt tengerész, csak már kavarom. Az ő képének elvesztése miatt a szívem szakadt meg, de én tudtam áldozatot hozni a szakmáért. Akkor határoztam, el, hogy lesz, ami lesz, bizony én taxista leszek, nem tengerész, mint Szirony Laci a közismert hajós „Kapitány„ akárhogy is döntenek drága jó szüleim. De akkoriban ők, mint jó proletárhoz illik, még csak a tőkét döntötték. Mindenáron kohómérnököt akartak faragni belőlem, tudták, hogy egyszer a vas és acél országa leszünk. Terveik között szerepelt még zsoké vagy valami hasonló marhaságra elhivatott tudós ember. Nagy hibát követtek el, mert ezt a döntésüket sajnos nem beszélték meg a lóval, ugyanis Bözsi paripa bármilyen jó szándékkal rúgott is fejbe, de mégiscsak megtette, és azért ez mégsem jó ajánlólevél a diploma megszerzéséhez.
Hát valószínű így lettem később, mégiscsak taxis. Köszönöm neked kedves Bözsi, kiből akár versenyló is lehetett volna, Rozsdi barátom istállójában, hogy te lettél sorsom irányítója. Persze, ne siessünk annyira, ott még azért nem tartunk. Ne kapkodjunk, mint én szoktam levegőért, egy-egy mozgalmasabb lépcsőzés után, a szexről már nem is beszélve, mert az meg teljesen fölösleges.
Előbb végig kellett szenvednie jelenlétemet a Fasori Evangélikus Gimnázium majd minden tanárának, förtelmes lustaságomat a tanulást illetően. Talán a tornatanárom volt az egyedüli, aki elégedett volt velem a nyolc év alatt, egyedül ő nem buktatott meg, azt mondta azért nem, mert nagyon jó a ball lábam, különösen a risztem, akár húszról kapásból is bevarrtam a felső ficakba, bár erre sem esküszöm meg, mert nagyon rég volt, és ma már valószínű állítottból is luftot rúgnék. Érdekes ebből az iskolából kerültek ki a világ minden táján, ismert, híres, tudósok, professzorok, és más huszadik századbeli zsenik. Hogy, hogyan fajzottak így el? Állítom, ezekből az életben soha nem lett volna se balösszekötő, se taxis se vállalkozó se alkalmazott, csak arra voltak jók, hogy holmi kis Nobel díjakat, meg professzori címeket szerezzenek. Kár, hogy a taxizásnak nincsenek ilyen professzoraik, ilyen címzetes tudósai. Vannak ugyan néhányan, soroljam, akik el akarják hitetni a taxisokkal, hogy ők mindent tudnak, sőt még annál is többet, de szeretném látni a bizonyítványukat, bár azt ők már kiállították magukról, miszerint éppen olyan bukottak, mint én, hiszen a magántaxizás beindulása óta eltelt hosszú évek alatt, egyetlen épkézláb ötletük nem született. Pedig ugyancsak sürögnek-forognak, lázasan teszik a semmit és zsebbe a nagy lóvét. Legfeljebb keresztbe raknak, mint a Kisgazdák, ha még vannak, aratás után a kévéket, vagy mostanság egymásnak. Szegény Józsi bácsiból is bohócot csináltak. De félre a nagy politikával, hiszen ehhez sem értek jobban, de viszont nagyon nem szeretem a haszontalan, hazug embereket. Bözsi legalább fejbe rúgott. Attól hülyültem. De ezek? Reméljük, egyszer majd csak megoldódik minden, de nem tőlük, majd magától, esetleg tőlünk, talán ez az egyetlen esély.
Egyáltalán nem akarlak benneteket az életem unalmas részleteivel rongálni, mint mondjuk, néhány házasság, gyerekek, bár rájuk büszke vagyok, mert szépek, okosak, azt mondják a jó májú barátaim, hogy az apjukra hasonlítanak, meg talán egy kicsit rám is.
De a végső konklúzió az, hogy a gyerekkori álmom mégis csak valóra vált és taxis lett belőlem. Hogy mi lett az igazi hasznom belőle azt szeretném megosztani veletek. Először is nem gazdagodtam meg belőle és ez megnyugtató, de nem azért, mert nem kerestem elég, sőt sok pénzt, hanem azért, mert minden olyan hangszeren játszottam, amely törvényszerűvé tette azt, hogy sóher legyek. Semmit nem tagadtam meg magamtól. de a családomtól sem. Barátok, nők, ital, játék, sport, zene, színház, szórakozás. Két kézzel osztogattam a jattot, etettem grillcsirkét a kutyáimmal, szívtam a hosszú Kentet, mint a rosseb. De mindig dolgoztam, annyit amennyire szükségünk volt, néha tizenhat órát is, és ez nagydolog, különösen a mai viszonyokat tekintve. Az
életem során, de leginkább a közel negyven év alatt, amit a szakmában töltöttem, sok mindent és nagyszerű dolgokat láttam, tapasztaltam.

 

 

Tanúja voltam, sőt szenvedő alanya egy világháborúnak. Gyerekként látnom kellett olyan borzalmakat, amilyeneket ma, csak a horror filmekben látni.
Láttam égő házakat, romok alól kihúzott embereket, láttam az utcán heverő, szétlőtt lóhúsért embereket összeverekedni, láttam az első orosz katonát élve és láttam az utolsó németet agyonlőve. Láttam a hidakat a Dunába omlani és a saját lakásunkat romokban heverni, láttam a Gettót és segítettem onnan kézikocsival hullákat kivinni a Ligetbe, és ott elásni. A későbbi történelem során láttam lincselést, akasztást fejjel lefelé, és kiégett harckocsit törpévé zsugorodott katonákkal. Láttam a Sztálin szobrot szét kalapálni, de láttam épülni a Népstadiont, sőt csillében toltam a homokot, láttam lerombolását a Nemzeti Színháznak és a Regnum Mariannum templomnak. Ott voltam tagja a 270-es számú Hajnal cserkészcsapatnak, majd lettem később úttörő a mellette levő Református templomban. Micsoda kontrasztok. Láttam az aranycsapatot Puskással, Bozsikkal, láttam magamat ellenük játszani és láttam a Magyar sport csodálatos teljesítményeit Iharostól, Balczóig. Láttam Lenint, Hruscsovot, Gagarint, Kádárt, és láttam gyalogló államminisztert kíséret nélkül munkába menet. Gyermeknapon kaptam ingyen kakaót, vajas zsemlével, mehettem ingyen a vidámparkba, majd felnőtt koromban Május elsején ugyanennyiért kaptam a sört és a virslit. Láttam a Dán királyt, még söröztem is vele egy asztalnál, igaz rajtam kívül még ötezren.
Láttam Coppenhágában a kis sellőt és Bruxellesben a Maneken Pis-t. De mindezek eltörpülnek amellett, amit a taxizásban eltöltött igen hosszú idő alatt láttam, tapasztaltam És ez az, amiért nem sajnálom, hogy nem lettem kohómérnök. Nekem a Jó Isten volt a fuvarszervezőm, / bár a Lengyel Sanyi sem piskóta /, de valahogy, mindig olyan közegben mozogtam, olyan utasaim voltak, akiket az egész világ ismert, csodált. Liz’ Taylortól kezdve, Ives Montan-ig, Latabár Kálmántól, Latinovics Zoltánig, Nagy László költőtől, Pécsi Ildikóig, Kossuth díjastól, Lenin díjasig. Gyilkost, kémet, amerikás magyarokat, él- és álsportolókat. Vittem a Pipacsból, Moulen - ból az akkori világ leghíresebb kurváit, táncosnőit, stricijeit, rendőreit.
Láttam a taxi drosztokon utasokat ácsorogni hosszú percekig. Láttam a repülőtéren összeverekedni utasokat a szabad taxiért. Láttam az éjszakában a Nagykörúton hemzsegni az embereket. Nem győztem kikerülni a kézzel lábbal integető potenciális utasokat. Ültettem utasokat, néha még fektettem is. Lógtak meg tőlem is fizetés nélkül, láttam a fizetési borítékomat csak úgy duzzadt az 1800 Ft-tól /hó, de ennek ellenére ismertem, becsültem és szerettem a szakmámat, talán meg is tanultam és erre vagyok büszke, meg arra, hogy ez a szakma ilyen magasságokba repített.
Láttam szénbányát egyszer és soha többet nem kívánom. Én még láttam a Duna Inter helyén állani a Bristol hotelt, melynek, esténként a sörkertjében táncoltam, talpam alatt fütyült a szél, éjszaka meg a bárjában hallgattam és itattam dupla konyakkal, számomra a legnagyobb bárzenészeket, Szabó Jóskát a zongoristát és Beamter Bubi a legnagyobb vibrafonost. Írásom címét is az Ő szerzeményéből kölcsönöztem
–„Láttam én az Eifel tornyot, láttam sok csodát, Megnéztem a Velencei híres Lagúnát, Megcsodáltam Mona Lisa bűbájos szép arcát. Síeltem én San Móritzban, láttam hegyeket, Luxus gőzös fedélzetén kék tengereket, De mindezeknél ezerszer jobban csodállak téged…….”
És így vagyok ezzel én is, Ó taxizás csodálatos világa. Csodállak téged… Éhen halhatok akár, mert olyan kevés a nyugdíjam, de nem teszem, mert kényszerűségből ugyan, de még dolgoznom kell. Bár szívesen teszem, amíg erőm engedi, mert Csodállak téged ...te szent szakma. Boldog vagyok, hogy közelében lehetek az általam imádott taxizásnak és szeretném megérni azt, hogy a taxizás olyan magasságokba repítsen benneteket is, mint tette azt velem, abban az időben.
Kívánom, hogy legyen türelmetek kivárni, amit előre is Csodálok….!

Szeretettel lejegyezte: Demeter Mihály