Francois Villon BALLADA A SENKI FIÁRÓL Mint nagy kalap, borult reám a kék ég, és hű barátom egy akadt: a köd. Rakott tálak között kivert az éhség, s halálra fáztam rőt kályhák előtt. Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak, s szájam széléig áradt már a sár, utam mellett a rózsák elpusztultak s lehelletemtől megfakult a nyár, csodálom szinte már a napvilágot, hogy néha még rongyos vállamra süt, én, ki megjártam mind a hat világot, megáldva és leköpve mindenütt. Fagyos mezőkön birkóztam a széllel, ruhám csupán egy fügefalevél, mi sem tisztább számomra, mint az éjjel, mi sem sötétebb nékem, mint a dél. A matrózkocsmák mélyén felzokogtam, ahogy a temetőkben nevetek, enyém csak az, amit a sárba dobtam, s mindent megöltem, amit szeretek. Fehér derével lángveres hajamra s halántékomra már az ősz feküdt, s így megyek, fütyülve egymagamban, megáldva és leköpve mindenütt. A győztes ég fektette rám a sátrát, a harmattól kék lett a homlokom s így kergettem a Istent, aki hátrált, s a jövendőt, amely az otthonom. A hegytetőkön órákig pihentem, s megbámultam az izzadt kőtörőt, de a dómok mellett fütyülve mentem, s kinevettem a cifra püspököt: s ezért csak csók és korbács hullott árva testemre, mely oly egyformán feküdt csipkés párnák között és utcasárban, megáldva és leköpve mindenütt. S bár nincs hazám, borom, se feleségem és lábaim között a szél fütyül: lesz még pénzem és biztosan remélem, hogy egy nap nékem minden sikerül. S ha meguntam, hogy aranytálból éljek, a palotákat megint otthagyom, hasamért kánkánt járnak már a férgek, és valahol az őszi avaron, egy vén tövisbokor aljában, melyre csak egy rossz csillag sanda fénye süt: maradok egyszer, François Villon, fekve, megáldva és leköpve mindenütt.

Barátomnak... Vörös István Hagyd, hogyha menni akar Különös játszma a szerelem, hiába menekülsz; elveszted a kontrollt magad fölött, ha egyszer belekerülsz. ... és, ha reménytelen most a helyzeted ne okold önmagad, Ami elkezdődött, az törvényszerű, hogy valahogy megszakad. Ezernyi bűvös érzés, sejtelmes gondolat, behálózzuk észrevétlen, magunknak a másikat. Okosnak lenni könnyű, megfogadni nehéz; de biztosra veheted az alapszabályt: féltékeny sohase légy! Hagyd, hogy menjen, ha menni akar, hagyd, hogy menjen el, hagyd, hogy magától visszajöjjön, úgyse felejthet el. Egy mosollyal indul a játék, csak néhány találkozás, s azt veszed észre, hogy rajta kívül nem lehet senki más. ...és ha gubancolódnak a szálak, és már semmi se véd, barátom, ne feledd az alapszabályt: féltékeny sohase légy! Inkább hagyd, hogy menjen, ha menni akar, hagyd, hogy menjen el, hagyd, hogy magától visszajöjjön, úgyse felejthet el.

Vörös István Semmit ne ígérj Nem kell, hogy bolondíts, naponta hitegess! Nem kell, hogy magyarázd, és megint félrevezess! Ne szédíts, ne szólj! Másnak hízelegj! Ne áltass, ne mondd! Neked már nem hiszek. Ne szédíts, ne szólj! Semmit ne ígérj! Nem kell, hogy vigasztalj, hiú reményeket kelts! Nem kell, hogy a helyzetünk rózsaszínre fesd! Ne szédíts, ne szólj! Másnak hízelegj! Ne áltass, ne mondd! Neked már nem hiszek. Ne szédíts, ne szólj Semmit ne ígérj! Nem kell, hogy tiltakozz, mentségeket keress! Nem kell, hogy a megszokott szólamokba kezdj! Ne szédíts, ne szólj! Másnak hízelegj! Ne áltass, ne mondd! Neked már nem hiszek. Ne szédíts, ne szólj! Semmit ne ígérj!

Li Sang-jin - A névtelen kedvesnek Azt mondtad, eljössz s nem vagy itt, nincs semmi jel se fent, se lent, tornyod körül csak a fakó késői holdsugár dereng. Sírok teérted hangosan, de mégsem ébredsz a szobán, kusza leveled olvasom, de a tintája halovány. ...Jégmadár-tollal ékített lámpádba kék a gyertyafény, bagollyal hímzett függönyöd lágy illatot röpít felém. De jaj, az Elvarázsolt Hegy kegyetlen és határtalan, én itt vagyok, te messze túl, köztünk tízezer szikla van.

Ezen a világon nincs helyed itt a rohadékok uralkodnak Nincs biztonságban életed ha ellent mondasz a gonosznak Mocskos Szarházi Pribékek teszik tönkre az életed Ettől lesznek ők gazdagok nekik ez az élvezet

Vörös István Eltékozolt századok Eltékozolt századok testén rút sebek, az intelmeket megfogadjuk, vagy várjunk, míg lehet. Elszabadult a szellem, fogja fejét a bölcs, ősi vágyunk valóra válik, vagy mindent romba dönt. Átkozott a tudás, ha nincsen rá szabály; homlokunkon nincs babér, így nem lesz áldomás. Óva intő égi harangok, zúgnak a falakon túl; nyughatatlan prófétáknak vérén nem tanulsz. Életünk s az idő, hisszük végtelen; drága Földünk lázban ég, és vár a mérlegen!

Hamár Árpád napja van;)

Miért lepődtél meg... Látod nemismered az embereket;) Amúgy ne offoljuk szét a topikot szövegeléssel,arra van több másik;) Tessék egy másik tőle,egy betiltott. Hogy miért? Kérdezd az elvbarátaidtól:P József Attila: Nem, nem, soha! Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége, Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke! Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret! Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett! Ha eljő az idő - a sírok nyílnak fel, Ha eljő az idő - a magyar talpra kel, Ha eljő az idő - erős lesz a karunk, Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk! Majd nemes haraggal rohanunk előre, Vérkeresztet festünk majd a határkőre És mindent letiprunk! - Az lesz a viadal!! - Szembeszállunk mi a poklok kapuival! Bömbölve rohanunk majd, mint a tengerár, Egy csepp vérig küzdünk s áll a magyar határ Teljes egészében, mint nem is oly régen És csillagunk ismét tündöklik az égen. A lobogónk lobog, villámlik a kardunk, Fut a gaz előlünk - hisz magyarok vagyunk! Felhatol az égig haragos szózatunk: Hazánkat akarjuk! vagy érte meghalunk. Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem, Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen! Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át: Nem engedjük soha! soha Árpád honát!

megleptél!JOZSEF ATTILA?tőled?köszönjük.

József Attila ÕS PATKÁNY TERJESZT KÓRT... Õs patkány terjeszt kórt miköztünk, a meg nem gondolt gondolat, belezabál, amit kifõztünk, s emberbõl emberbe szalad. Miatta nem tudja a részeg, ha kedvét pezsgõbe öli, hogy iszonyodó kis szegények üres levesét hörpöli. S mert a nemzetekbõl a szellem nem facsar nedves jogokat, hát uj gyalázat egymás ellen serkenti föl a fajokat. Az elnyomás csapatban károg, élõ szívre mint dögre száll - s a földgolyón nyomor szivárog, mint hülyék orcáján a nyál. Lógatják szárnyuk az ínségnek gombostûjére szúrt nyarak. Bemásszák lelkünket a gépek, mint aluvót a bogarak. Belsõnk odvába bútt a hálás hûség, a könny lángba pereg - ûzi egymást a bosszuállás vágya s a lelkiismeret. S mint a sakál, mely csillagoknak fordul kihányni hangjait, egünkre, hol kinok ragyognak, a költõ hasztalan vonit... Óh csillagok, ti. Rozsdás, durva vastõrökül köröskörül hányszor lelkembe vagytok szurva - (itt csak meghalni sikerül.) S mégis bizom. Könnyezve intlek, szép jövõnk, ne légy ily sivár!... Bizom, hisz mint elõdeinket, karóba nem húznak ma már. Majd a szabadság békessége is eljön, finomúl a kín - s minket is elfelednek végre lugasok csendes árnyain.

Vörös István Árnyak mindenütt Az ajtóból intett: vigyázz magadra! S az utcára léptél sorsodra hagyva. Kietlen házak közt ébred a sötét; érezni hűvös leheletét. A második sarkon utánad szólnak. Züllött csavargók az ágyukba hívnak. Éjszakai lepkék és kóbor farkasok éhesen várják az áldozatot. Árnyak mindenütt. Éjszakai árnyak az éj leple alatt utadba állnak. Az alsó rakparton vihar utáni kép; összetört lámpák és telefonfülkék. Nyomasztó világ, árnyak mindenütt; hátadban érzed a tekintetük. Egy oszlop mögé bújsz; a házkapuk zárva; merre menekülj a szabadulásba?! Kéjencek, rablók és gyanús alakok várják az újabb áldozatot. Árnyak mindenütt. Éjszakai árnyak az éj leple alatt utadba állnak.

Ady Endre: AZ ÜTÉSEK ALATT Csatát vesztvén alig csatázva: Homlokunkat nem ékesíti Hős, szent bukás vér-glóriája S daccal nem nézhetünk az Égre: Kevesen voltunk, buktunk s vége. S mégis - be különös egy ország - Megint dacosodnak a szemek, Keményre száradnak az orcák S ijesztő, síri némaságban Megint fölszánt, magyar világ van. Így volt ez itt századok óta: Ezt a zúzott, vert fejű magyart Mindig ütés tartotta, óvta, Vert hencegések, törött álmok Után: még konokabban állott. Gyér seregünket széjjel-verték S ránk rakta a cudar uriság Az élhetésnek minden terhét. S mert ránkszabadult minden vétek, Azért lesz itt újból is élet.

DAL A HAZUGSÁG-HÁZRÓL Pavlik úrnak küldöm (de lehetne a mai politikusoknak is) Bécs felől sodrott, ősz Duna-habok Titkukat s hozott parancsukat zúgják: Zsibongj föl újból, szép zsiványtanya, Ékes kövekbe fölburkolt Hazugság. Száz zsandárunk és katonánk vigyáz Minden vásárolt, zsoldos úri bőrre: Paprika Jancsik, Pintye Gligorok, Forverc, előre. Bánatok, kínok, mint vad keselyűk, Falánkoznak a milliók szívébül S mulasztott étek, öröm és gyerek Helyén a Burg szuronyhalma épül. Megfojtódik Európa közepén Egy szép népség, már álomban is pőre, De élnek a kufárok s vett urak, Forverc, előre. És nézd, világ, e rongy komédiát, Hol csüggedt nézők a legnemesebbek, Hol eladnak sok munkás-milliót Cudar, eladó, úri keveseknek, Ahol az Élet ellen összefog Cézári gőgös s magyar úri dőre, Ahol régi dal már a becsület, Forverc, előre. De egyszer majd meging a Palota, Fölindulóbban, minél jobban késik S meghallhatja a közönyös világ Halottaknak hitt lelkek ébredésit, A Hazugság-ház kap új lobogót Majd a Dunára lenéző tetőre S addig, urak, tűzre az olajat, Forverc, előre.

Együtt is egyedül vagyunk Álmodunk, egymás szívében ott vagyunk. Csak álmodunk és fel sem tűnik, hogy változunk. Unalmas minden érzés, már elmúlt három év, valahogy egész más, más volt a kezdetén. Ébredünk, még egymást át ölelve érkezünk. Csak ébredünk, a szürke megszokástól szenvedünk. Egymás szavába vágunk, egymásba karmolunk, valahogy együtt is egyedül, egyedül vagyunk. Vádolunk, apró hibákat fel fújunk. Csak vádolunk és egymás lelkébe gázolunk. A szerelem most is elmúlt, már semmit se nyújt; valahogy együtt is egyedül, egyedül vagyunk. És látod....egyedül vagyunk.

Ady Endre - Héja-nász az avaron Útra kelünk. Megyünk az Őszbe, Vijjogva, sírva, kergetőzve, Két lankadt szárnyú héja-madár. Új rablói vannak a Nyárnak, Csattognak az új héja-szárnyak, Dúlnak a csókos ütközetek. Szállunk a Nyárból, űzve szállunk, Valahol az Őszben megállunk, Fölborzolt tollal, szerelmesen. Ez az utolsó nászunk nékünk: Egymás husába beletépünk S lehullunk az őszi avaron.

BALLADA, MELYBEN VILLON MESTER EMBERTÁRSAI BOCSÁNATÁT KÉRI A bitang úr, ki nyakig ül a borban és szolgáit véresre vereti, a hájas püspök, ki a kolostorban a szűzapácát kergeti, királyok és egyéb zsiványok, s kopasz ruék, kik csorgó nyállal röhögnek ronda képeken, és kocsmahősök, kik az árok mélyén böfögnek részegen, stricik, sintérek, ágyrajárók, kerítőnők és zugbankárok: bocsássanak meg mind nekem. Zsidók, kik pénzüket kamatra adják, hogy a szegényen bőrt se hagyjanak, és kurvák, akik mellüket mutatják, hogy a polgárok kedvet kapjanak, proletárok, akik kijátszva döglenek meg a híd alatt és lázadók, akik a nyárfa ágán a szabadságra várva fityegnek sárga zsinegen, királyleányok, grófok, bárók, klozettosnők és lócsiszárok: bocsássanak meg mind nekem. Csak az átkozott polgármester nem! Annak még egyszer a képére mászok, mert a zsarukkal pőre seggemen forgáccsá verte a korbácsot, elvette pénzemet és ráadásul ebédre megrohadt kölest adott. Kóterben várom most a holnapot, hátam feltört az ágy deszkáján s nyolcvan font ólom lóg a térdemen, csak így történt, hogy a pofáján nem ül még ott a névjegyem, és ezt bocsássa meg nekem. A tiszt urak, kik hősi pózzal csörtetik rozsdás kardjukat, s a kölykök, kik bársonyzacskóban hordják körül a farkukat, a dáma drága bundájában, ki megfesttette ősz haját, s a délelőtti napsugárban büszkén riszálja vén farát: ti, kik dáridóra vártok, míg mi vánszorgunk éhesen: hogy eleget nem köptem rátok, bocsássátok meg énnekem. Büdös zsaruk, kik minket űznek a föld felett s a föld alatt, és hadvezérek, kik vérünkkel foltozzák meg a várfalat, de a rongyosat elítélik, mert a törvény is csak csalás: vérrel fogunk fizetni nékik, ha jön a nagy leszámolás. Hogy ezt a harcot meg nem érem s mint hadnagy, nem vezethetem, azt ők mindnyájan, remélem, könnyen bocsájtják meg nekem. AJÁNLÁS: Verjétek nehéz vasbunkókkal rántottává a képüket; ruhátokról a nyári zápor lemossa majd a vérüket. Egyébként François Villon a nevem, ezt senki ne bocsássa meg nekem.

ó hiányzol amott atta,mint mohamed ki nevét adta,jöjj láss csodát,dávid király csillagát,mely leszált a földre,s jézus eljöve,magyarnak magyar farkasa,mint szentkönyv írta vala,jöjj s hozz békét,üssd ki a nemzet ékét(roby).

Karinthy Frigyes Előszó Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek Próbáltam súgni, szájon és fülön, Mindnyájatoknak, egyenként, külön. A titkot, ami úgyis egyremegy S amit nem tudhat más, csak egy meg egy. A titkot, amiért egykor titokban Világrajöttem vérben és mocsokban, A szót, a titkot, a piciny csodát, Hogy megkeressem azt a másikat S fülébe súgjam: add tovább. Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek. Mert félig már ki is bukott, tudom De mindig megrekedt a féluton. Az egyik forró és piros lett tőle, Ő is súgni akart: csók lett belőle. A másik jéggé dermedt, megfagyott, Elment a sírba, itthagyott. Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek. A harmadik csak rámnézett hitetlen, Nevetni kezdett és én is nevettem. Gyermekkoromban elszántam magam, Hogy szólok istennek, ha van. De nékem ő égő csipkefenyérben Meg nem jelent, se borban és kenyérben, Hiába vártam sóvár-irigyen, Nem méltatott reá, hogy őt higgyem. Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek. Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak És sokszor jobb lett volna lenni rossznak, Mert álom a bűn és álom a jóság, De minden álomnál több a valóság, Hogy itt vagyok már és még itt vagyok S tanuskodom a napról, hogy ragyog. Én isten nem vagyok s nem egy világ, Se északfény, se áloévirág. Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél, Mégis a legtöbb: ember, aki él, Mindenkinek rokona, ismerőse, Mindenkinek utódja, őse, Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek. Elmondom én, elmondanám, De béna a kezem s dadog a szám. Elmondanám, az út hová vezet, Segítsetek hát, nyujtsatok kezet. Emeljetek fel, szólni, látni, élni, Itt lent a porban nem tudok beszélni. A csörgőt eldobtam és nincs harangom, Itt lent a porban rossz a hangom. Egy láb mellemre lépett, eltaposta, Emeljetek fel a magosba. Egy szószéket a sok közül kibérlek, Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek. Még nem tudom, mit mondok majd, nem én, De úgy sejtem, örömhírt hoztam én. Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt Nektek, kiket szerettem, Állván tátott szemmel, csodára várván. Amit nem mondhatok el senkinek, Amit majd elmondok mindenkinek.

Külvárosi sötét Lepusztult, füstös éjszakai lebuj a városon innen, a körúton túl; vadnyugati arcok egy asztal körül, ömlik a sör, a korsó kiürül. Taxisok szántják sóváran a betont, kiéhezett lányok a szemközti soron. Szegény Házy Jocó egy kukában matat, a Lordok Házában talán elalhat. Rideg a valóság. Rendőrök jönnek, a papírokat kérik, valami bűzlik, már távolról érzik. Kidolgozott izmok, karjukon a tetkó, a csodamasinából dübörög a techno. Külvárosi sötét; rideg a valóság. Külvárosi sötét; soha nincs igazság! Alvilági lények a földből kibújnak, az áldozatot lesik, a zsebükhöz nyúlnak. Az apjára vár a kocsmánál egy gyerek, egy bódénak dőlve az ég felé mered. Külvárosi sötét; rideg a valóság. Külvárosi sötét; soha nincs igazság!

Ady Endre: Őrizem a szemed Már vénülő kezemmel Fogom meg a kezedet, Már vénülő szememmel Őrizem a szemedet. Világok pusztulásán Ősi vad, kit rettenet Űz, érkeztem meg hozzád S várok riadtan veled. Már vénülő kezemmel Fogom meg a kezedet, Már vénülő szememmel Őrizem a szemedet. Nem tudom, miért, meddig Maradok meg még neked, De a kezedet fogom S őrizem a szemedet.