Nem kell megjelölni. Isten jól megjelölte őket. :D

:( „Néha az is vicces, ahogy a magyarok magyaroznak. Máskor meg egyenesen undorító.” Undorító?! Az is (mondhatnám, hogy vicces, de nem az) érdekes, amikor nagyjaink írásaiból egy-egy részletet kiragadva, és sajátosan értelmezve, ellenünk használják azt. A „magunk alá képzelt emelvény” pedig nem más, mint a hazánk. Az őseinktől örökölt, és utódainknak örökül adandó drága, magyar szülőföldünk. Nem sajnáljuk le az idegeneket, hanem figyeljük őket. Egyre több magyar embernek nyílik ki a szeme, élesedik a látása, az idegenszívűek nemzetrontó aknamunkájára: Politikailag megvonja az államtól a létfenntartáshoz szükséges eszközöket, tönkreteszi minden nemzeti önállóság és önvédelem alapját, megsemmisíti a vezetésbe vetett hitet, meggyalázza a történelmet, a múltat, és minden igazi nagyságot leránt a sárga földig. Kulturális téren megfertőzi a művészetet, irodalmat, színházat, megbomlasztja a természetes érzéket, ledönti a szépség, a fenség, a nemesség és jó fogalmát, és ezek helyett az emberiséget saját alacsonyrendűsége varázskörébe vonja. A vallást nevetségessé teszi. A tisztességet és erkölcsöt túlhaladott álláspontként tünteti fel mindaddig, amíg a népet a létért folytatott küzdelemben a világon az utolsó támaszaitól is megfosztja. Lehet undorral figyelni, a magyarok nemzeti tudatra ébredését. De amitől igazán undorodom, azt otthagyom. Aki undorodik a magyartól, az mit keres Magyarországon? Végül álljon itt még egy idézet: „Ki bántja a magyart: téged is üt. Nemzeted jussát, igazát védeni kötelességed. Csak úgy lesztek erősek, ha megvéditek egymást. Bárki magyar vesztesége a te veszteséged is.” Wass Albert A MAGYAR NEMZET HÉT PARANCSOLATA

A magyarok Istenének áldása kísérjen utunkon! Legyen velünk a mi Jóistenünk, s nyújtson felénk védőkart! A többit mi elvégezzük. Boldog Újévet!

Nekem is van egy piramisom.

Magyar karácsony az égben Aki még nem tudott róla, ám tudja meg, hogy amikor lent a földön megszólalnak a karácsonyesti harangok, odafönt a Mennyeknek Országában a legeslegfiatalabb angyalka megráz egy fényes aranycsengőt. Erre a jelre a mennyei palota nagy szárnyas kapui maguktól megnyílnak, s a mennyország összes népe illő sorban betódul a hatalmas kupolaterembe, ahol várja már őket Jézus Király karácsonyfáját. Mikor mindenki együtt van már, akkor az Úr Jézus megadja a jelt, s a kiválasztott szentek sorjában meggyújtják a mennyezetig érő karácsonyfán az emlékezés gyertyáit. Nagy tiszteltetés ám a gyertyagyújtók sorába kerülni s fontos hivatal. Mert ezen múlik, hogy kikről emlékezik meg a mennyország népe azon a karácsonyon. Mikor aztán a gyertyák már mind égnek, akkor az Úr Jézus intésére sorra járulnak az ég lakói a karácsonyfához, s ki-ki ráaggatja a maga imádságát. Ezeket az imádságokat aztán az Úr Jézus megáldja, s szorgos angyalok nyomban aláindulnak velük a földre, hogy szétosszák azok között, akiknek szólnak. Ezek a soha nem hiábavaló, de mindig beteljesülő imádságok a mennyek lakóinak ajándékai a földi emberek számára. Így ünnepelnek odafönt karácsonyt azok, akik közülünk eltávoztak, tudja azt mindenki. De ebben az esztendőben szokatlan dolog történt odafönt az égben. Már egy héttel karácsony előtt hírvivő angyalok járták sorra a mennyország lakóit s tudatták velük, hogy Jézus Úr parancsára ebben az évben magyar karácsony lesz odafönt. Ilyesmi még nem történt amióta világ a világ, hogy egyetlen nép javára tartsák az ünnepet, s méghozzá egy olyan kicsike, maroknyi nemzetet tiszteljenek meg ezzel, mint a magyar. De Jézus Úr így látta illőnek s helyesnek, s így is történt. Mikor aztán megszólaltak odalent a földön ma este a karácsonyi harangok, egy szeplős arcú, vézna kis angyalka, aki még egészen új volt odafönt, rendelkezés szerint kezébe vette a fényes aranycsengőt, hogy megadja vele a jelt. Azonban olyan ijedt és elfogódott volt szegényke a nagy megtiszteltetéstől, hogy nyomban el is ejtette a csengőt, amiből aztán egy kis bonyodalom származott. Padlót érve a csengő ugyanis élesen felcsengett egyszer, amitől a szárnyas kapuk nyomban nyílani is kezdtek. Mivel azonban a csengő nyomban el is hallgatott, a kapuk is abbahagyták a nyílást és a kint várakozók számára csupán egy szűk kis rést hagytak, melyen keresztül csak a soványabbja tudott beférni, a kövérebbje nem. Az újdonsült kis angyalka pedig úgy megszeppent a maga ügyetlenségétől, hogy szégyenében nyomban elszaladt, s elrejtőzött a karácsonyfa lehajló ágai alá. Az Úr Jézus, látva a bonyodalmat, maga vette föl a csengőt s megrázta jó erősen, amitől nyomban szélesre tárultak a kapuk, s a nép betódulhatott az égi kupolaterembe. Jézus parancsára széles kört hagytak szabadon a karácsonyfa körül az égi magyarok számára, akik utolsónak vonultak be, ünnepélyes elfogódottsággal, hogy elfoglalják a megtisztelő helyet. Mikor aztán mindenki együtt volt, az Úr Jézus megadja a jelt: gyúljanak hát ki az emlékezésnek lángjai a magyar karácsonyfán! Elsőnek az ősz István király lépett a fához s néma méltósággal gyújtotta rajta az első gyertyát. Sorra követték az Árpád-ház tagjai, Hunyadiak, Zrínyiek, Rákócziak s a többiek mind, hosszú, hosszú sorban. ,,Pro libertate", suttogta a nagyságos fejedelem, s Petőfi Sándor keze reszketett, amikor kinyúlt a márciusi ifjak emlékének gyertyája felé. S rendbe kigyúlt az egész magyar történelem, s ott ragyogott pazar fényben a mennyei palota közepén, egész világ csodálatára. S mikor már minden gyertya égett a karácsonyfán, előlépett öreg Csikay Gyuri, esett vállú hajdani kolozsvári cigányprímás, állához emelte kopott hegedűjét, s felsírt a húrokon a magyar ,,Mennyből az angyal..." De olyan szépen, olyan szívfájdítóan, hogy még az Úr Jézusnak is megkönnyesedett tőle a szeme, s ártatlan kicsi angyalkák a háttérben csupa gyönggyel sírták tele a padlót. Majd az Úr Jézus jelt adott megint, s rangsor szerint István király lépett oda elsőnek a fához, hogy felaggassa rá a maga ajándékát, földi magyaroknak. Aranytekercsre írott áldásos imádság volt, súlya majd földig húzta le a gyönge ágat. Szent László vitézi erejét, Zrínyi Miklós bölcs megfontoltságát, Rákóczi Ferenc lelkes hitét s Petőfi Sándor lángoló szívét aggatta fára. Úgy megtelt rendre minden ág magyaroknak szóló magyar imádsággal, hogy mire a más nemzetségből valók sorra kerülhettek, már csak úgy roskadozott a fa a tehertől. Sok-sok időbe került, míg a mennyeknek minden lakója odajárulhatott a karácsonyfa elé a maga ajándékával. Nemzet még ennyi imádságot nem kapott, amióta világ a világ! Mikor aztán az utolsó imádság is rajta csüngött a fán, az Úr Jézus megáldotta valamennyit, s míg a sok nép vonulni kezdett újra kifelé a szárnyas kapukon, szorgos kis angyalok nyomban hozzáfogtak, hogy batyuba kössék a sok égi kincset, s alászálljanak vele kicsi Magyarhonba. Végül aztán már csak az égi magyarok álltak ott még mindig a magyar karácsonyfa körül, imába mélyülten. Az angyalok elhordták már az utolsó ajándékot is, s a gyertyák is kezdtek csonkig égni, amikor az Úr Jézus szeme hirtelen megakadt valami fehéren, a roppant karácsonyfa alsó ágai között. Jobban odanézett s hát bizony egy kis angyalka köntösének a csücske volt az. Az újdonsült szeplős kis angyalka, aki elejtette az aranycsengőt, kuksolt ott még mindig nagy ijedten. Az Úr Jézus félrehajtotta az ágakat, s kézen fogva elővezette onnan a szeplős kis angyalt. - ,,Hát te minek bújtál oda?" - kérdezte tőle mosolyogva. - ,,Restellem magamat" - vallotta be a szeplős. - ,,Elfelejtettem volt azt a csengőt, lássa. - ,,Oh, hát te voltál az!" - nevetett az Úr. - ,,Ne búsulj semmit, megtörténik az ilyesmi mással is. De téged még nem láttalak itt eddig. Mi a neved? Honnan jöttél s mikor?" - ,,Katika a nevem s Budapestről jöttem. - felelte a vézna, szeplős kicsi angyal - november negyedikén, Uram." Néhány pillanatig mély-mély csönd volt a nagy kupolateremben. Az égi magyarok mind a vézna kicsi angyalkát nézték, s valamennyinek könnyes volt a szeme. Aztán Jézus szelíd hangja törte meg a csendet. - ,,Isten hozott, Katika". mondta jóságosan, s keze gyöngéden megsimogatta a kis szöszke fejet. - ,,Aztán küldtél-e te is ajándékot Budapestre a tieidnek?" - ,,Küldtem, Uram" - felelte Katika, s elpirult a szeplői alatt. - ,,Aztán mit küldtél?" - kíváncsiskodott az Úr Jézus. - ,,Szép ünnepi imádságot szüleidnek, kis testvérkéidnek?" A kicsi angyal képe még pirosabbra gyúlt. - ,Nem imádságot küldtem" - vallotta be szégyenkezve. Az Úr Jézus igen nagyon elcsodálkozott. - ,,Nem-e? Hát mi egyebet lehet küldeni innen?" - ,,Kenyeret" - felelte szepegve Katika. - ,,Szép fehér égi kenyeret. Minden nap félretettem, amit nekem adtak itt. Hiszen én kapok még máskor is" - tette hozzá bizalmasan. ,,S ha nem, hát az se baj. De odalent Budapesten nincsen fehér kenyér, régóta már..." Mély, döbbent csönd volt, szentek, angyalok pisszenni se mertek. Hiszen ilyesmi még nem történt emlékezet óta, hogy valaki kegyes imádság helyett kenyeret küldött volna alá a mennyországból. Aztán az Úr Jézus lehajolt s homlokon csókolta a kislányt. - ,,Jól tetted, Katika", - mondta halkan s lopva kitörölt egy tolakodó könnycseppet a szeméből, - ,,sokszor a kenyér a legszebb imádság. Én is azt adtam egyszer az én népemnek, amikor lent jártam a Földön. Kenyeret." Valahol a meghatottan álló magyarok sorában egy öreg nagymamából kitört az elfojtott zokogás. Katika kitépte magát az Úr Jézus karjaiból, odafutott az öregasszonyhoz és két vézna karjával átölelte. - ,,Ne sírj, nagymama!" - kiáltotta hangos, csengő angyalka-hangon, mely egyszeribe betöltötte az egész mennyországot. - ,,Apuék nem éheznek többet odalent! A mennyei kenyér, amit küldtem, meglásd, eltart sokáig!" Az Úr Jézus mosolygott. S mosolyától, bizony, akár hiszik, akár nem: kisütött a nap Magyarország fölött. -Wass Albert-

"Az esztendőkörös változásrendben Karácsony ünnepéhez érkeztünk. Régi-régi hagyomány ez, népünk több ezer éves ünnepe. Regösök, táltosok, igricek, garabonciások arca fénylik a tűz körülr30; Az ősi időben az ember önmagát a természetről nem választotta le, mindennapjai a Nap járásához, a csillagokhoz, az évszakokhoz kötötték. Ez a kötés nem bilincsként, súlyos teherként nehezedett rá. Az ősök nem a könyvekből, meg zavaros rituálékból merítették erejüket. Férfiként és nőként, az élet örömeit és feladatait elfogadva, nem bűntudattól gyötörve léteztek. Gazdag, nagyvonalú, összetartó nép érkezett haza Árpádékkal a Kárpát-medencébe. A föld és az Ég között nyitva állt a kapu. Az eget látták fejük fölött, nem hunyorogva bámultak, mint kései, rossz utódaik a TV felé. Az évet a Nap járása természetszerűleg tagolja (bár a Föld kering a Nap körül, de a Napút kifejezés, a földi szemlélő szempontjából, mégis elfogadható). Négy, kereszt alakban felrajzolható, kiemelt fontosságú pontja van az esztendőnek: a tavaszi, nyári, őszi és a téli napforduló. Karácsony a téli napforduló ünnepe. December 21-én leghosszabb az éjszaka és a legrövidebb a nappal az év során, ekkor a legkevesebb a fény. A napforduló elnevezés pontosan mutatja, hogy ez az a pillanat, amikor ez az állapot változik, fordul. A Legyőzhetetlen Nap, a Sol Invictus ünnepe ez az időszak. Kívül még nem látszik a változás, tél közepén járunk, de a Nap megkezdi emelkedését az emberi szem számára láthatatlan módon, ősi rend szabályai szerint. Ez a természetbe kódolt, reményteljes üzenet: Karácsony titka. Az ősök nagy tüzeket gyújtottak a téli éjszakában, a Fényt jelenítették, segítették tovább égi útján. Kerecsensólymokat, napmadarakat, röptettek. Erős, egészséges, életvidám népünk tiszta kapcsolatban élt a természettel. A Karácsony jelentőségét a városi ember csak intellektuális módon tudja megközelíteni. Igazi lényegét a szabad ég alatt, faluban, vidéken, a csillagok és a megrakott tűz által megvilágított éjszakában lehet megérteni. A pattogó tűz táltoserőket ébreszthet a késői utódokban is. Felemelő érzés megérteni, hogy a csikorgó hidegben, a legnagyobb sötétségben indul el legyőhetetlen útjára a Fény." http://postaimre.net/