Drága „csogu”! Most is arról van szó, hogy semmi baj a kezelőkkel. Jól csinálják, amit csinálnak. De ahogy minden munkán lehet javítani, és kicsit jobban csinálni, ezért címleadásnál is vannak ilyen lehetőségek. A nem bevált dolgokon változtatni KELL, és nem körömszakadtáig ragaszkodni hozzá. A címek úgynevezett „ömlésénél” soha nem értem, hogy minek kell két csatornára szétválni, amikor szinte az összes cím csak egy csatornára „tartozik”. A másik csatornán teljes az URH csend. Ilyenkor ez mit old meg? A taxizás közben a taxis füle átalakul az idők folyamán. Olyan dolgokat is „odahall” a címhez, amit valójában nem is hallott. A cím elejének lemaradásánál olykor jó, de nem minden esetben. Ilyenkor aprólék lesz belőle a levesben. Tudom, annak idején mikor először mondtam el a teljes címet (kerület-utca-házszám), akkor óriási felháborodás volt a „barikád” mindkét oldaláról. De lassan beletörődtek, hogy attól sokkal jobb, mint azt mondani, hogy kérek x utca hatvanas számai, arról már nem is beszélek, amikor százas számai hangzott el. Igaz poénnak sokszor mondták, hogy „— Nagy Bimbóm van”, vagy „— Fehérvárin nagy szám van”. Ilyenkor volt általában valaki, aki vissza is szólt, hogy „—Tudjuk!”. De azért a címre is nyomtak. Persze ez egészen más idő volt. Nem is ezt sírom vissza. Bár voltak olyan dolgok, amik most sem lennének rosszak. Mondjuk a kicsit lazább hangulat. Tudom, ha egy picit engedünk a gyeplőn, akkor vannak, akikkel elszalad a „lóerő” és mindent megengednek maguknak. A lényeg az, hogy amióta az „új” rendszer működik bizony a címleadásnál is, ki kell várni egy picit, mert az eleje könnyen lemarad. Az egy másodperc kevesebb időveszteség, mintha elmegyünk 5-10-15 percig esetleg idő ajánlatig, de a leadón kívül senki nem tudja, hogy hova is kell menni. Azután meg ha kiderül a pontos cím, akkor meg szűkítünk visszafelé akár egy perc egy nyomásig is. A zűrös napokban valóban nem tiltottak olyan esetben, amikor a cím megközelítési lehetősége percről percre változott. De nem ez a normális dolog? Tudod az, aki emberségesebben bánik a taxissal, annak a hibáit is könnyebben nézik el a kollégák. Nem is veszik zokon, hiszen mindenki hibázhat. De az olyan kezelővel szemben, aki a legkisebb lehetőséget is kihasználva regulázni akarja a gépkocsivezetőt, arra kicsit „jobban” odafigyelnek, és az első adandó alkalommal vércseként csapnak le a hibájára. Már csak azért is, hogy bebizonyítsák neki, hogy ő sem teljesen tökéletes. Ilyenkor azután, lehet, hogy nagy sértődés van belőle. No meg az alkalmak lesése a továbbiakban mindkét oldalról. Erről tudnék mesélni, mert voltam én is úgynevezett „radírba” téve régebben. Bár a régi rendszerben könnyebb volt ezt előadni. De itt volna az egymás munkájának a megismerése is. Bizony sok kolléga azt sem tudja, hogy mi van a központban egy „zűrös” napon. A diliház ilyenkor egy 5 csillagos szanatórium. De ilyenkor általában a kocsiban, a forgalomban sem jobb a helyzet. Bizony nem ártana oda-vissza megismerni egymás munkáját. Amolyan régi „gyárlátogatás” módjára. Tudom a központba sem tud sok ember bemenni egyszerre. De ez még megoldható lenne. Az már sokkal nehezebb, hogy a kezelők is megtapasztalják, hogy a forgalomban hogyan lehet címet felvenni. Hiszen nem biztos, hogy van taxis vizsgájuk, de a kérdés megoldása nem lehetetlen. Én vállalnám (talán más is), hogy időnként beül mellém, vagy mellé egy kezelő, és a bemondott címekre csak ő kezeli a „májkot”. Ha sikerül felvennie a címet, akkor természetesen egy másik kocsi is megy a címre, hogy az utasnak ne okozzunk nagy meglepetést. Bár ha 1-2 utas jön, akkor még a kocsiban is elfér könnyen. Gondolom így egy kis tapasztalatot lehetne szerezni, hogy mennyi címet tudna felvenni, és hogy milyen hamar „pontozná” ki magát a „játékosok” közül, vagy bocsi nem jó „hárommal” kapna „jutalmat”. Kísérletnek talán nem volna rossz. Hogy mindig a kritikai irányba mozdulunk? Az talán azért van, mert a jó dolgot szeretnénk természetesnek vélni. Az se jut senkinek az eszébe, hogy milyen jó levegőt venni, mert természetesnek tartjuk. De furcsa módon, ha lenyomnak a víz alá, akkor még egy perc se kell hozzá, hogy nagyon szükségét érezzük a levegőnek. Na most már nem írok többet (hál isten, mondja „tomla”), mert talán megyek bejáratni a pacimat, és hazahozom „törpillámat”, mert most ő dolgozik.

Én is dolgoztam a központban, akár "cbtaxi". SZERENCSÉTEKRE NEM SOKAT. De azt nagyon lehetett tapasztalni, hogy kit szerettek a "csövön", és kit nem. A legjobb mérce az volt, ha úgynevezett "szívesség" fuvart kértek a csövön. Volt akinél ilyenkor is torna volt, és volt akinél néma csend volt. Ez talán mond valamit.

Ja még a metódusról. A címek leadására nincs szabály? Vagy sikerül, ahogy sikerül. (.-)))

Ez igaz! "Nincs két ember közöttük aki egyformán csinálná!" Talán, akkor csinálnák egyformán, ha az "újakat" olyan tanítaná be aki tudja mit kell, és hogyan "csinálni". Igy csak egy kis idő kérdése, és mindenki egyformán jól fogja "csinálni". Attól meg kimondottan a falnak megyek, amikor a tanulónak súgnak a háttérből. Nem attól, amikor mondják neki az időt, hogy mennyivel, meg mire szűkítsen. Hanem attól, amikor az utca nevét is sugják! Jó megértem, hogy van egy "mikrofonos lámpaláza", de olvasni azért tudni kell nem?

Az utas mindig azt szereti, ami éppen van. Én így tapasztaltam. Ha utazni akar, akkor se a típus, se a kor nem érdekli, de még a matricákat se ellenőrizte le egy utas se, hogy megvan-e az összes. Fura módon legfeljebb csak hamarabb akart odaérni a céljához, mint ahogy a kocsit rendelte.

Azután meg másokra haragszol, másokat szidsz, ha nem ülnek be hozzád. ".... Na ugye?"

Ebben neked igazad vagyon! Miért kell mindet háromszor elmondani? Ráadásul hadarva, és gyorsan? Egyszer gyorsan elmondják, mikor feldobják. Azután elhadarják kétszer, mikor valóban leadják. Azután elhadarják kétszer, mikor valóban leadják. Sokkal jobb lenne, ha először érthetően feldobják. Azután érthetően elmondják egyszer. A kolléga úgyis visszaigazol, ha értette. Ha nem, akkor biztos vissza fogja kérdezni. De talán nem olyan sűrűn, mint most.

Bocs! Nem tudtam mire megy ki a játék. Ha elöbb szólsz, akkor várok a megfejtéssel még egy kicsit.:))))

Azt „sajnos” nem tudom megmondani, hogy mikor készült dátumilag. De azt tudom, hogy miért kettő. Kezdő fotósok eleinte nem bízván magukban mindenről két képet készítenek, vagy többet. A jelszó: — Az egyik biztos jó lesz! (A fiatalok kedvéért: A digitális fényképezőgép talán még képzeletben sem létezett ekkor.) Csak a „két” előhívás után derült ki, hogy sikerült-e a kép. Az egyik a negatív film, a másik a pozitív papírkép. (Régi „szép” idők.) Én kezdő koromban jobban bebiztosítottam magamat. Három-négy képet is készítettem, sőt néha többet is. Azután, hamar rájöttem, hogy attól nem lesz jobb a kép, ha több példányban készítem el, „rossz” képből elég egyet készítenem. (.-))))

Aztán ha megvan a "dugipénz", akkor telefonálhatsz.)))