Udvariasan megvártam, amíg magához tér, tisztáztuk a paramétereket és este, pontosabban úgy 11 felé rendelkezésemre állt.
Úgy látszik, át kell térnem nekem is az éjszakázásra, ha nem akarok elbóbiskolni a beszélgetések alatt. Tamás megnyerő külsejű, 38 esztendős, sportosan, de ízlésesen és láthatóan külföldről vagy butikokból öltözködő fiatalember, aki alig tudja leplezni, hogy szinte örül a lehetőségnek. Ugyanis imád beszélgetni, beszélni. Ez az élete. Az egész taxizásban ezt szereti a legjobban, így aztán általában nem is megy az üzlet. Ezt egyébként az is igazolja, hogy „mindössze" egy Wartburggal érkezik, és azonnal eldicsekszik azzal, hogy egy jó dumapartiért akár két-három órát is szívesen feláldoz a munkaidejéből. Sőt, van egy olyan „utasa", aki ezért rendeli meg őt. Nem is akar eljutni
sehová, csak éppen egyedül van. Olyan ez, mint a Korányi Kórház lelki segélyszolgálata. Mindössze két ilyen ingyenes szolgáltatás van Budapesten. Nos, a másik: Kolláth Tamás. Vele a tegeződés természetes volt.
- Tudod, hogy téged tartanak az éjszaka pszichiáterének? Talán csak nem tanultad is ezt a mesterséget?
- Egy fenét! Nyolcadik éve taxizok, előtte maszek zöldséges voltam. Tényleg. A zöldséges világról nem akarsz írni?
- Most jelent meg a zöldséges maffia kötete. Nagy sikere van. Szóval?
- A zöldség előtt? Nyomdász a becsületes szakmám. Az ötlet akkor jött, amikor nem ment a zöldséges üzlet. Tudod, a hetvenes évek. végén még hiánycikk volt a taxi. Nem mentem fejjel a falnak, kipróbáltam a dolgot. Akkor divat volt a féket fuvar. Taxijelző nélküli saját autóval oda-pofátlankodtunk csúcsforgalomban a droszthoz, és néhány másodperc múlva már utas ült mellettünk. Előbb párhuzamosan űztem a két ipart, majd a feleségemre maradt a bolt, én pedig - ahogy ma mondják - pályamódosítást hajtottam végre. Felvettek a Főtaxihoz. Sokat dolgoztam és nagyon jól kerestem. Két évet húztam le így, akkor jött egy kis balhé. Feldobtak egy címet. Emlékszem: Csanádi utca tizenkettő. Egy ismert színművész lett volna az utas. Nem árulom el a nevét. Jó okom van rá. Szegény nem él már. A lényeg az, higy mi, taxisok nagyon utáltuk őt. Az a helyzet, hogy mint utas, undorító volt. Visszaadtam a címet. Mint később kiderült, én voltam az ötödik, aki nem vállalta. Olyan nagy balhét csináltak belőle, hogy berágtam és felmondtam.
- Vissza a zöldségesüzletbe?
- Dehogy. Én akkor már jó ideje másodállásban és persze illegálisan maszektaxiztam is. Tudod, sok haver szövegeit, hogy ez milyen jó pénz. Nem akartam elhinni, így a kettőt együtt csináltam. Szóval, tutira mentem. Eladtam a régi autómat, vettem egy újat, a tanácsnál elintéztem az engedélyt. És most kapaszkodj. Ekkor derült ki, hogy nem jó a jogosítványom. Ugyanis a hivatásos még nem elég a taxihoz. A Főtaxinál ezt észre sem vették. Kimentem Bécsbe, vásároltam egy CB-rádiót és minden egyebet, ami egy jól felszerelt taxiba szükséges. Akkor még nem volt kötelező a taxióra, de én ahhoz is ragaszkodtam.
- Úgynevezett mezítlábas lettél?
- Nem. Felvettek a Budataxihoz. Óriási volt a lelkesedésem, de még nagyobb az adósságom.
- Vergődő zöldséges üzlet, kétműszakos, legális és illegális fuvarozás, Bécs, adósság, Budataxi. És a család.
- Nocsak... A lélekbúvár. Szintén zenész? Igen. Mire minden lezajlott, elváltam.
-A nők?...
- Erre nem tudok válaszolni. De az tény, hogy én mindig éjszaka dolgoztam és nagyon könnyen ismerkedem. Könnyen találtam olyan partnereket, akikkel gyorsan ágyba lehet bújni, esetleg szórakozni menni. Hogy mégis nehéz a válasz a kérdésre, annak az az oka, hogy én mindig képes voltam mindezt úgy csinálni, hogy még a gyanú árnyéka se vetődjék rám. Mert ugye a patkány teljesen ellenőrizhetetlen. Ki tudja, mikor dolgozik,,mikor nem. És még valami. Vigyáztam arra, hogy sohase bonyolódjak bele olyan ügybe, ami hosszútávú, szóval kitudódhat. Tudod, én mindig karikagyűrűben dolgoztam. Szóval, a kapcsolataim szigorúan szexuális szinten maradtak. Tudod mit? Ne firtassuk, hogy végül is miért váltam él.
- De akkor csak lehúztad a jegygyűrűt?
- Igen. És gyorsan beleszerettem valakibe. Ennek három hét múlva lesz öt éve. Ebből nem tudok kilábalni.
A lány egy kicsit bolond, imádjuk egymást, csak éppen képtelenek vagyunk együtt élni.
- Őt is csalod?
- Nézd. Én nem tartozom a taxisok azon kategóriájába, akik két-három napra eltűnnek és azt hazudjak, hogy vidéki fuvarjuk volt. Nem vetem meg a széplányokat, de mindig tiszteletben tartom a másik érzéseit. Nem szabad ezt úgy csinálni, hogy a másiknak fájjon.
- Mesélsz az életedről, hát fel kell tennem a kérdést: meg lehet ismerkedni az igazival,a taxiban?
- Nem hiszem. Nemigen lehet abban a környezetben olyan kontaktust teremteni, amely alapot adhat mély érzelmek kialakulásához. A legtöbb lány fenntartással fogadja a taxisok udvarlását, próbálkozásait. Ha egy intelligens, kedves és nem kurva nővel meg akarunk ismerkedni, nem elég öt perc, amiből három azzal telik, hogy beszáll, köszön, fizet. És el kell kezdeni valahogy a dumát.
- Ez rutinból megy?
- Érdekes kérdés. Még a legszimpatikusabb utast sem lehet direktben rákényszeríteni a beszélgetésre. Olyan ártatlan kérdésekkel kell elindítani, amelyre nem ciki, ha nem érkezik válasz, így gyorsan kiderül, hogy mire számíthatok.
- Most már a kockás lélekbúvár beszél belőled. De mondd, mi van akkor, ha ideálisnak ígérkezik az utas. Gondolom, gyorsan letelik az öt perc.
- Nagyon gyakran előfordul, hogy vége a fuvarnak, lecsapom az órát, rendezzük a lóvét és órákig beszélgetünk tovább. És most kérlek, ne gondolj rosszra. Esetleg szó sincs szexről. Sőt az is lehet, hogy férfi az utas. El sem tudod képzelni, hogy a pestiek többsége mennyire ki van éhezve a beszélgetésre. Nekem pedig minden téma érdekes. Megér annyit, hogy ne dolgozzam egy darabig.
- Mindig te irányítod a beszélgetést?
- Általában. És az tény, hogy ha nő ül a kocsiban, akkor a téma gyorsan az érzelmi életre, a szexre terelődik. Mit tagadjam, engem is ez érdekel a legjobban. Hidd el, én amolyan autodidakta módon szexuálpszichológussá fejlesztettem ki magam amióta taxizom. Sok idevágó irodalmat olvastam és az évek során temérdek amatőr analízist végeztem az utasokon. Meg vagyok áldva azzal a képességgel, amellyel beszéltetni lehet az embereket esetleg olyan dologról is, amelyről korábban talán még önmagukkal sem mertek szóba állni. Egy ismerősnek az emberek soha nem vallanak olyan titkokról, mint nekem, az idegennek.
- Mégis. Melyek azok a receptek, amelyek „kinyitják" az embereket? Mert azt nem hiszem, hogy rád néznek és máris a szexről beszélnek. ,
- Hát rám nézni valóban nem érdemes, mert ugye, éjszaka, a sötétben dolgozom. Az viszont tény, hogy ha nekem egy nő szimpatikus, ha olyan, hogy szívesen ágyba bújnék vele, akkor néhány perc után már „vízszintesre" terelem a szót.
- De hogyan?
- Tudod, megyek éjjel az utcán. Ég a kocsim szabadjelzője, miközben valaki integet. Megállók, az illető beszáll, bemondja a címet. Szóval mindez legalább húsz másodperc. Ez rengeteg idő. Fel lehet mérni sok mindent. Például az öltözékéről, a mozdulatairól, a köszönéséről, arról, hogy előre vagy hátra ül. Már abból, ahogy leint, meg lehet állapítani, mennyire határozott egyéniséggel állok szemben. Aztán ugye köszön, nem köszön, hogy köszön...? Persze, aki például csak feltépi az ajtót, bevágja magát a hátsó ülésre és elböfögi a címet, még nem biztos, hogy egyszerűen csak bunkó. Akad, aki amúgy értelmes, csak a kulturáltság alapfoka hiányzik nála. Úgy képzeli, hogy szőröstül-bőröstül megvásárolta az autót. Számára a taxis szar ember, akit csak azért szült az anyja, hogy őt fuvarozza. Különben is, erezzem magam megtisztelve...
- Úgy érzem, hogy egy kicsit mintha felhúztad volna magad... «-
- Elnézést. De sajnos az utóbbi időben egyre gyakoribb az ilyen viselkedés. És van ennek még egy rosszabb fokozata is. Sajnos, ennek a tinédzserek a képviselői. A legtöbbjüknél még ki sem alakultak az alapvető viselkedési formák. Ciki a köszönés, hiszen a tegeződés és a csókolom között nem tudnak választani. Ennek gyakran az a vége, hogy sehogy sem viselkednek. Beszélni sem mernek. A fiatal lányok, éjszaka, a diszkóból hazatérőben szinte némák.
- Nocsak?! őket nem sikerül „betömi"?
- Félnek. És sajnos, tudom, mitől. De erről nem szívesen beszélek. Nem járatom le a saját fajtámat...

- Szóval a taxistól félnek?
- Igen. A kellemetlen élmények... A korábbi inzultálások a taxiban.
- No jó. Ott tartottunk, hogy beszáll az utas és bemondja, a címet.
- Igen. Addigra én már nagyjából tudom, hogy ki ül az autóban. Persze, nem név szerint. De az intelligenciaszintjét, a társadalmi rangját, a családi állapotát, a kvalitásait, sőt a foglalkozását is nagy valószínűséggel ismerem. Ritkán ér később meglepetés... Ezt követően már csak a pontosítás manővere következik. Kiderül, mennyire közvetlen. Gyakran játszom olyat, hogy megtippelem, hová, kihez megy, tehát, milyen programra készül és azt is, hogy mennyi borravalót fog adni.
- Szóval a leintés pillanatában kialakul benned egy homályos kép az utasról, és ez a kép az út alatt egyre élesebbé válik. l
- így igaz. Nagyon ritka, hogy homályos marad.
- Szereted az embereket?
- Nagyon. És szeretek játszani, így nekem ez szórakozás. Én nem is annyira a taxizást szeretem, hanem ezeket a játékos analíziseket. Gyakran előfordul, hogy amikor megérkezünk a címre, még mindketten folytatnánk a dumálást, de nincs rá idő. Ilyenkor átveszem a szót és az amúgy teljesen semleges beszélgetés után felsorolom az utas azon tulajdonságait, sőt viselt dolgait, amelyekről egyébként egy szó sem esett. Gyakran ellátják a szájukat. Ezek az én pillanataim, az én győzelmeim, a kontrollom.
- Mit mondassz ilyenkor?
- Például, hogy van-e férje, van-e családja, van-e szeretője, szerelmes-e és még sok egyebet. Aztán, hogy makacs-e, hisztis-e, kihasználják-e, fontos-e számára a nemiség és milyen stílusban adja elő. Szóval, hogy az ágyban aktív-e vagy passzív. Esetleg mazochista, szadista, szóval, hogy mennyire perverz. Ez az egész az utcán történő leintésre érvényes.
- Más a helyzet a rendelésnél?
- Természetesen. Hiszen ott gyakran már előre ismerem az utast. Előfordul, hogy azt is tudom, éppen hová lesz a fuvar. A szokott időpontból ugyanis ez is kiderül. Néha meglepem az utast. Hamarabb érek a címre, már tudom, hogy ki fog lejönni. Beteszem a kedvenc zenéjét, ha dohányzik, kikészítem neki a cigarettát, szeretettel várom.
- Szóval, sokan úgy rendelik a kocsit, hogy kifejezetten téged kérnek?
- Gyakran az is előfordul. És olykor, amikor több, egy időben futó rendelés között felismerek egy címet, akkor magam kérem.
- Egyébként mitől függ az utazási kedv?
- Fizetésnap körül, hétvégeken, esőben és ünnepnapon több az utas. Hát ilyenkor néha gond van az előrendelésekkel, mert nem tudunk azonnal startolni a címre.
- Akadnak ebből konfliktusok?
- Elmondom a tipikus eseteket. A telefonosunk általában azt mondja a készülékbe, hogy tíz-tizenöt perc múlva ott a kocsi. Sok utas ilyenkor leteszi a kagylót és lesétál a kapuba. Tegyük fel, tél van és nagyon hideg. Ilyenkor már két perc is tíznek tűnik, a tíz-tizenöt pedig másfél órának. Mire odaérek, gyakran már úgy felhúzza magát, hogy minden átmenet nélkül veszekszik. Megesküszik arra, hogy vagy égy órát állt az utcán. Ilyenkor beszólok'a diszpécsernek, hogy mondja be a rendelési időt. Nos, erre vagy megnyugszik az utas, vagy tovább balhézik és közli, hogy hazudik a diszpécser. Ez az az utas, akinek mindig igaza van.
- Gondolom, az is előfordul, hogy a kocsi hamarabb érkezik a címre, mint az utas a kapuba.
- Persze. Ez a fordított eset. A megrendelő még a lakásban beszélget, és ha belemerül, akkor bizony repül az idő, észre sem 'veszi. Ilyenkor mintegy negyed órát türelmesen várok, majd beszólok a központba, hogy hívják fel telefonon a megrendelőt. Ezek után általában egy-két perc múlva megérkezik a kuncsaft. A folytatás az ő vérmérsékletétől függ. Az első variáció: „Jaj, elnézést kérek, hogy megvárakoztattam, még meg kellett valamit beszélnem. " Ez kulturált hozzáállás, bár a bocsánatkérés felesleges, hiszen az ő pénzéért annyit várok, amennyit akar. Az óra ketyeg. Csak tudjam, hogy valóban jönni fog. A másik variáció már zűrösebb. Ez az az utas, aki lejön és azonnal a taxiórára néz. Márpedig az ma már keményen ugrál állásidőben is. Mondjuk, van benne hetven-nyolcvan forint. A kuncsaft a fejéhez kap, eljátszik három egymást követő szívinfarktust: „Jézus Mária! Ember! Mi ez az összeg?!" Ilyenkor igyekszem elmagyarázni, hogy ő fent elbeszélgette az időt, miközben persze járt az óra. Általában ekkor jön az előző vita fordítottja. Az utas közli, hogy ez csalás, mert alig öt perce rendelte meg a kocsit. Akad olyan, aki ilyenkor komolyan megfenyeget. Elmondja, hogy másnaptól én már ki leszek rúgva, majd ő intézkedik, mert én nem tudom, hogy ő tulajdonképpen kicsoda. Megjátssza a felsőbbrendűt. Sajnos, ez a jelenség egyre gyakoribb.
- Meddig tűröd?
- Előfordult már, hogy egyszerűén megálltam, kinyitottam az ajtót, megköszöntem az addigi „kellemes" utazást. Közöltem azt is, hogy ne fizessen, csak gyorsan hagyja el az autót. Ezért én már szemét, mocskos állat is voltam, akit másnap börtönbe juttatnak.
- Van joga a taxisnak ilyen viselkedéshez?
- Nehéz ügy, tudni kell nyelni, hiszen ez szolgáltatás. De szerintem van egy olyan határ, amelynek túllépése után már nem lehet érvényes egyetlen munkaköri utasítás sem, hiszen az emberi méltóságot sérti.
- Azért ne áltassuk egymást. Lehetetlen, hogy becsapod az utast?
- Én kivonom magam a nagy balhékból.
- És a kisebbekből? ,
- Az arányokra kell vigyázni. Hogy a kaszálható összeg arányban álljon az esetleges lebukás következményeivel. Persze, becsapom az amerikai milliomost, a gazdag részeget, de csak annyira, hogy ne legyen feltűnő, és az utas úgy érezze, minden fair. Szálljon ki a kuncsaft jó érzéssel a kocsiból. Még az amerikai is, akinek fogalma sincs a pesti tarifákról. Aki a Hiltonban lakik, napi tízezer forint a rezsije, s engem azért hív, hogy aznap mondjuk az Átriumban vacsorázzon. No, ez az ember ne ússza meg a számlát egy negyed dollárral. Ez majdhogynem igazságtalan lenne. Olyan összeget kérek, hogy a kedves utas érezze otthon magát...
- Szóval, a csalással tulajdonképpen csak igazságot szolgáltatsz?
- Igen. Mint mondjuk egy modern Robin Hood.
- ő a szegényeknek rabolt...
- Miből gondolod, hogy én gazdag vagyok?
- Vannak olyan taxisok, akik kifejezetten a gazdag külföldiekre specializálják magukat?
- Természetesen, ők az úgynevezett hiénák. Ahogy leszáll az est, ott szobroznak az összes jobb szálloda előtt. Ilyenkor mennek a nyugatiak vacsorázni vagy a Casinóba, esetleg kurvát fogni egy bárba. Ezek a hiénák általában összejátszanak a szállodaportásokkal, akik jól ismerik a leendő utast. Tudják, melyiknél nem számít, hogy száz vagy éppen ötszáz forint van az órában. Azonnal odaintik a „saját" hiénájukat, aki persze addig leoltott szabadjelzővel várakozik. Ha a portás nem ismeri az igénylőt, esetleg nem biztos a dolgában, akkor telefonon rendel egy szürke, mezei taxit.
- Mennyire feledékenyek az utasok? Gyakran maradnak különböző tárgyak a kocsiban?
- Amióta taxizom, a családomat, az ismerősöket ellátom esernyővel, öngyújtóval, kalappal, kesztyűvel, sőt... De inkább nem mondom tovább.
- Mégis, legalább a legkirívóbb esetedet elmesélhetnéd.
- Egyszer, ha hiszed, ha nem, egy nagybőgő maradt a kocsimban.
- Csak azt ne mondd, hogy nem vetted észre...
- Rendelésre mentem. Esküvői mulatozás vége volt. Egy cigányzenész volt az utas. Betette a hangszert, bemondta a címet, valahová Újpest felé mentünk. Hamar észrevettem, hogy részeg az utas. Megérkeztünk, rendesen fizetett. Én is kiszálltam, kivettem neki a nagybőgőt, mire ő szó nélkül elindult. Utánaordítottam, hogy jóember, itt felejtett valamit. Mire visszafordult, elkezdte szidni az anyámat, közölte, hogy egy szemét állat vagyok, mit képzelek. Fogtam és az újpesti állami áruházzal szemben egy lámpaoszlopnak támasztottani a nagybőgőt, majd tovább mentem. Gondoltam, annyira nem lehet részeg a manus, hogy ezt a sok ezer forintot érő hangszert végül itthagyja. Tévedtem. Tíz perc múlva visszakanyarodtam, az emberem sehol, a nagybőgő viszont a lámpaoszlopnál. Mit tehettem volna? Beraktam a kocsiba és beszóltam a rádión: „Fiúk, nem hiszitek el, nálam hagytak egy nagybőgőt!" Úgy éreztem, egyszerre röhög az egész város. Röhögtek, de nem hitték. Mondtam, most bemegyek a központba és a rádión zenélünk valamit. Mire odaértem, már az egész diszpécserközpont az ajtóban várt. Elővettük a tokból a hangszert és játszottunk. Két héten keresztül Nagybőgősnek hívtak.

- Soha nem is jelentkezett a zenész?
- Másnapra, kijózanodva keresni kezdte a hangszerét, valami derenghetett neki, mert felhívta a központot és elkezdett üvölteni, hogy azonnal hozzuk vissza neki a nagybőgőjét. A talált  tárgyak osztályán átvehette.         

A kép illusztráció    

- Pénzt, pénztárcát hagytak már a kocsidban?
- Persze. De hétezer forint volt a legtöbb. Irat nem maradt mellette, így a legnagyobb jóindulattal sem tudtam volna visszaadni. Egyszer egy csodálatos fényképezőgépet felejtett a hátsó ülésen egy külföldi. Már majdnem örültem, de a Hilton portása észrevette, és szólt az utasnak. Biztos kapott egy kis borravalót. Egyébként kollégáknál már felejtettek hifi-berendezést, videót, sőt táskát több százezer forinttal is. Az is előfordul, hogy a hátsó ülésén marad valami és éjszaka észre sem veszem. A következő utas pedig szépen elteszi.
- Beszéltél a szállodai portásról, aki tulajdonképpen üzlettárs, ő az egyetlen?
- Az éjszaka munkása abból él, hogy mások szórakoznak. Csodálatos dolgokat lehetne produkálni, ha a portás, a taxis, a pincér, a kurva együttműködve dolgozna. De ez csak illúzió.
- Talán jobb is, hiszen ez az együttműködés csakis az állampolgárok átverésével valósulhatna meg.
- így igaz. De nem kell aggódni, ez örökké csak illúzió marad. Mert az éjszaka munkásai között a mai magyar társadalom szinte valamennyi alaptípusa megtalálható. A magasan kvalifikált professzortól az analfabétáig. Itt, ilyen közegben örökké a dzsungeltörvény marad az irányadó. Talán ezért nincs Budapesten az egész várost vagy legalábbis a város egy részét átfogó, szervezett alvilág. A strici, aki mindenre kapható, soha nem lesz képes arra, hogy együttműködjön azzal a doktori címmel rendelkező, gyáva, becsületes szerencsétlennel, aki csak a társadalom hibájából kényszerül arra, hogy éjszaka keresse meg a kenyérrevalót. A taxisvilágon belül is megtalálható ez a különbség. Akad, akibe belerúghat az utas, akkor is behúzza fülét-farkát, és akad, akinek elég egy rossz szó és már előkapja a gázpisztolyt.
- Tényleg, mennyire vannak felfegyverkezve a taxisok?
- Az éjszakások nagy része komplett arzenállal közlekedik. A rugóskésektól a gumibotokon át a pisztolyig.
- Ezek önvédelmi fegyverek?
- Mindig nevetek a meghatározáson. Szerintem nincs önvédelmi vagy támadófegyver, csak fegyver van, és a tulajdonosától, a szituációtól függ, hogy mire használja.
- Azt mondod, az egyéntől?
- Igen, ezt most a taxisra értettem. Van olyan köztünk, aki még soha életében nem kényszerült arra, hogy előkapja a szerelővasat, és akad olyan, aki hetente bemondja a hármas breaket.
- Hogy mit?!
- Ja, nem tudod, mi az? Szóval, ha beszólok a rádióba, hogy „Break!", az azt jelenti, hogy megszakítom a normál melót, mert van valami mondanivalóm. Lehet az akár egy vicc is. Vagyis megtöröm a rádió vonalát. De ha hármas break-et üvöltök a mikrofonba, akkor az vészhelyzetet jelent. Abban a pillanatban tízesével indulnak meg a taxik a helyszín felé, segítséget nyújtani. Szóval vannak olyan taxisok, akik vonzzák a bajt. őket mindig meg akarják verni, őket mindig ki akarják rabolni. Ezek keresik, élvezik a bajt. Szeretik az erejüket fitogtatni, kiélik a szadista hajlamaikat. Nekik mindig a másik a hibás.
- No, de gondolom, néha valóban vannak életveszélyes helyzetek.
- Persze, de én most nem ezekről beszélek, hanem a lélektanról. Mert szerintem a balhék kilencven százalékát el lehetne kerülni, ha a taxis csak közepes emberismerettel, pszichológiai érzékkel rendelkezne. Sok felesleges üggyel traktáltuk már a rendőrséget, sok felesleges vér folyt már a taxis, hülyesége miatt.
- Tudsz olyan példát mondani, amely bizonyítja az igazadat?
- Egyszer beszállt hozzám egy kimondottan rosszul öltözött, sittes képű, primitív bunkó. Elmondtam már, hogy mire elindulunk, nagyjából ismerem az utast... Nos, ebben az emberben duzzadt az agresszivitás. Szinte még be sem szállt, már tárgyilagosan közölte, hogy meg fog verni engem és nem fizeti ki a számlát. Ilyenkor, legalábbis látszatra, fel kell venni egy pózt. Szeretettel üdvözöltem és örömmel közöltem, hogy végre látom, hiszen a nyolcadik kerületben már mennyit meséltek róla. Ettől olyan büszke lett magára, hogy csak úgy sugárzott belőle a boldogság. Már barátkozni akart velem, végül a negyvenforintos számlára százhúszat fizetett. A szavak fegyvere győzött. Ez az igazi önvédelem. Más esélyem nem is lehetett, mivel kétszer olyan erősnek tűnt, mint én. Szóval, ha ez az „úr" máshoz ül be, könnyen vér folyik, jön a hármas break, a rendőrség.
- Csak azt ne mondd, hogy sohasem fogtál mellé...
- Konkrét baklövésre nemigen emlékszem, de egy esetet érdemes elmesélni. Részben azért, mert kicsit valóban megtévesztettek, részben pedig azért, mert végül nagyon tipikus történet kerekedett belőle.
- Fogadjunk, hogy nőkről van szó.
- Tulajdonképpen csak egyről. Éjjel két óra körül, egy szálloda elé szólt a megrendelés. Kijött két, nagyon dekoratív hölgy. Rájuk néztem: „Kurvák" - mondom magamban. Beszállnak, elkezdenek beszélgetni, és máris elbizonytalanodom: „Tévedtem, mégsem kurvák". Az egyik lánynak a lakása volt a megadott cím. Megérkezünk, kiszáll. Bosszant a dolog. Ott vacilálok: „Kurvák, nem kurvák?" Egyszerűen képtelenség eldönteni. Szerencsére hosszú út következett, a hó is esett, lassan mentünk, volt idő a beszélgetésre. Öt perc alatt kiderült, hogy az első benyomásom volt a helyes, mindketten az ősi mesterséget űzik. Végül is a lánnyal több órán át beszélgettünk az autóban. Egy kurva, két felsőfokú nyelvvizsgával, közel a negyvenhez, de harmincnak alig néz ki. Csinos, ám nem kihívó. Fiatalon lett szerelmes, csórók voltak, összeházasodtak. Dolgoztak, éltek. Bejött egy-két üzlet. Futott a ló, átmentek maszekba. Keresték a nagy pénzeket. Nyugati autó külön-külön mindkettőjüknek. Mellette tisztességes, hűséges családi élet, bár a férj már időnként kicsapongott, majd ezt egyre sűrűbben tette. Miért ne? Számolatlanul volt nála a pénz. Egyre több lány tűnt fel a férj mellett. Ebből persze nagy veszekedések alakultak ki, mire a manus időnként eltűnt egy-egy napra, így telt el néhány év, ekkor a hölgy begorombult és lefeküdt egy barátjával. De a cél nem az örömszerzés volt, hanem az, hogy fájdalmat okozzon a férjének. Ezért aztán el is mesélte otthon. Verés lett a dologból, ami többször megismétlődött. Szóval, az az út gyors tempóban vezetett a váláshoz. A lány elment egy
irodába dolgozni, havi négyezerért. Annyi pénzért, amennyiről addig azt is elfelejtette, hogy hová is tette. Oda a családi ház, a nyugati autó, a sok lóvé. Ezt nem bírta sokáig, a vendéglátóiparban helyezkedett el. Ott a nyelvtudása is jól jött. Ez már közepes pénz volt, csakhogy ő a sokhoz volt szokva. Jól menő, exkluzív helyén dolgozott, ahol sok külföldi fordul meg. Sokan hajtottak rá, sokan próbálkoztak. Egy darabig tartotta magát, majd arra gondolt, felhagy az apácaélettel. Volt egy-két szimpatikus hódolója, akivel szívesen lefeküdt volna. De ha már, akkor miért ne sok pénzért? Ez volt az ő alapkoncepciója. Csakhogy elfelejtette, hogy a lejtőn nehéz megállni. És ez nem közhely. '
- Ez úgy hangzott, mint egy modern tanmese. Ez a lány, már régóta űzte az ipart, mikor beszállt a kocsidba?
- A saját bevallása szerint fél éve. És hozzátette, hogy nem szeretné sokáig csinálni, csakhogy a pénz hatalma... Elmondta, hogy ő maga is csodálkozik azon, milyen horribilis összegek hullanak az ölébe. Igaz, ebben a „szakmában" nálunk ritka a nyelvtudás, a jó modor. Ezért sok vendéget, ráadásul a jobbak közül, meg lehet kaparintani. A külföldiek közül sem mindenkinek mindegy, hogy kivel fekszik le. Esetleg beszélgetni is szeretne.
- Kicsit talán túlságosan is elmerültünk a témában. Nagyon nagy hatással volt rád a hölgy?
- Néha találkozgatunk...
- Térjünk vissza a taxihoz. Sok olyan pilóta dolgozik, akinek esetleg más a szakmája?
- Rengeteg. Már esett szó arról, hogy sok a diplomás. Nem tudod elképzelni, hogy éjszakánként miket kémek az utasok. Pontosabban, nem is az utasok, hanem a pestiek. Volt olyan, hogy felhívták a központot azzal, hogy vendégeket várnak, nincs kedvük főzni, nincs-e egy szakács köztünk. Persze hogy van. Aztán előfordult, hogy üvegest kértek a vendéglőbe, mivel kitört a kirakat. Persze, üveges is van. És sorolhatnám tovább a villanyszerelőtől a videospecialistáig. Egy egyszerű bevásárlás kérés, vagy egy csokor virág rendelése mindennapos dolog. Mi bármire kaphatók vagyunk. És ezt értsd, ahogy akarod.
- Azért ezt nem úszód meg ilyen könnyen. Valami különlegességet kérek.
- Éjjel egykor érkezett a Hilton szállóból egyszer egy olyan kérés, hogy egy úriember egy másik úriembert óhajt maga mellé az ágyba. A honorárium felső határa... szóval, maradjunk annyiban, hogy a csillagos ég. Bevallom, magam is elindultam buzit keresni.

Sajnos túl késő volt. Már bezártak az ismert helyek. De az egyik kollégám végül előteremtett valahonnan egy fiút.
- Ezek után gondolom, hogy gyakran nőket is rendelnek.
- Természetesen. Ezeket a kéréseket könnyű teljesíteni.
- Szóval kialakult egy mellékiparág a taxisok számára?
- Nem újkeletű dolog ez, és a CB-rádió segítségével jó pénzért megfelelő szolgáltatást tudunk adni.
- Azért valamivel logikusabb lenne, ha az éjszakai taxisoktól nem lányokat, hanem fiúkat rendemének, és nem a férfiak, hanem a hölgyek...
- Ó, hát erről még nem beszéltem? Magányos, csalódott vagy egyszerűen csak rossz passzban levő hölgyek partnert keresnek, közülünk. Gyakran nem is a szeretkezés a céljuk, csak éppen szeretnének elmenni szórakozni. Természetesen állják a cechet. Volt olyan, hogy valaki arra kért, hogy színházba menjünk. Beszólt a központba telefonon, a diszpécser pedig feltette a kérdést: fiúk, ki van úgy öltözve, hogy beülhessen a Vígszínházba?
- Sokat meséltél az utasról, mint magánemberről. De gondolom, az élet egyéb területei is szóba kerülnek az autóban. - Az utas ezerarcú. Az egyik típus állandóan szidja a rendszert, a társadalmat, mindent. Ha megállunk egy piros lámpánál, abban a pillanatban már a miniszterelnök, a pártfőtitkár minden rokona be van vonva a szidalmakba. Mert, ugye elsősorban Grósz Károly a hibás abban, hogy azok a fránya lámpák éppen pirosat mutatnak. Arra nem jön rá a marha, hogy a másik irányban közlekedők zöld hullámot kapnak... Az ilyen ember minden lámpánál üvölt, őrjöng. A harmadik várakozásnál általában azt is kifejti, hogy bezzeg nyugaton ilyen nincs. Előfordult, hogy megkíséreltem elmagyarázni, a zöldhullám csak egy bizonyos sebességtartomány betartása esetén segíti a közlekedést. Ezért, ha sürget, mindig pirosat fogunk kapni. Ma már nem strapálom magam, reménytelen. Szitkozódjanak nyugodtan. Gyakran előfordul, hogy egy ilyen típusú kuncsaftot a városhatáron túlra kell vinni. Budapest szélén mindenhol rendőrbódé van, és éjjel gyakran megállítják a kocsit, ellenőrzik az iratokat. Azt tapasztalatból tudják a rendőrök, hogy a taxis papírjai általában rendben vannak. Őket inkább az utas érdekli. Elkérik az igazolványát, átlapozzák, szalutálnak és további jó utat kívánnak. Arra nem gondolnak, hogy nekem aztán mit kell elviselnem. Ilyenkor jön a szóáradat. Hogy képzelik azt, hogy őt, a tisztességes állampolgárt zaklatják, feltartják? Mit gondolnak ezek a szemetek? Miért nem a rablógyilkosokkal foglalkoznak? Azokat persze nem kapják el. A becsületes állampolgárt lehet baszogatni. „Velem mindent meg lehet csinálni"... stb. El kell mondanom, hogy ez a típus a nyolcvanas évek végére sajnos egyre gyakoribb. Az elégedetlenség, az elkeseredettség szüli, és bizony az emberek ma már sűrűn kivetkőznek önmagukból, elveszítik a reális ítélőképességüket.
- És a fiatalok?
- Ők a leggyakrabban szórakozni akarnak. Rájuk viszont az álarcviselés válik egyre jellemzőbbé, megszokottabbá. Elindul a társaság szórakozni. Diszkó, táncklub, házibuli. Mindenki tele reményekkel, várakozással, álommal. Álmodozni arról, hogy felszedik a legjobb fiút, a legjobb lányt. Ez az izgatott várakozás szinte áthatja a kocsit. Odafelé nincs is baj; Visszafelé viszont szinte már nem is szeretem vinni őket. Ma például már nem divat hazakísérni a lányt. Divat viszont a flegma pofa. És ha mindenkin álarc van, akkor nemigen lehet ismerkedni. Pedig meggyőződésem, hogy senki sem szívesen pózol, csak éppen a társaság miatt rákényszerül, Ciki lett kedvesnek lenni, ciki lett udvarolni, egyáltalán normálisan beszélgetni. Minél modortalanabb valaki, annál nagyobb a sikere.
- Mindezt a volán mögül állapítottad meg?
- Magam is járok szórakozni, de hidd eí, ezeket a jelenségeket a kocsiban is ki lehet elemezni. Ha például beszáll négy fiú. Beszélgetni kezdenek, de valami elképesztően borzalmas szinten. Trágáran, drasztikusan, flegmán. Mondja az egyik, hogy otthagyta a barátnőjét, de - ki nem szarja le? Na és ha megdugják? Nem kopik az, csak fényesedik... Közben pedig érzem a hangján, hogy valószínűleg megzavarodna, ha valóban így történne. Kiszáll az egyik srác. Ilyenkor elkezdődik hármójuk között a negyedik cikizése. Amikor kiszáll a második utas is, akkor arra térnek ét. De közben az is kiderül, hogy minél kevesebben maradnak, annál normálisabbak, egyre jobban kopik az álarc. Már-már a kulturáltság is fel-fel-tűnik. Végül, amikorra valaki egyedül marad, kiderül róla, hogy - EMBER. Már nem kell megjátszania magát, már nem kell pózolnia, nem látja senki, csak a taxis...
- És a lányok?
- Ugyanez a helyzet. Ez századvégi jelenség. A lányok beszállnak és máris elkezdik: „Á, tudod kit?! Engem aztán ne kísérjen haza! Nem is adtam oda neki a telefonszámomat. Leszarom!" Közben megzavarodik a magánytól, társaságra vágyik. Szeretne szerelmes lenni, de nem megy. Mert mindenki álarcban van, mindenki flegma. Hát normálisak vagyunk?! És a lányok is, ahogy csökken a számuk az autóban, úgy válnak egyre emberibbé. Végül bennmarad valaki egyedül és elmeséli, hogy végre felkérte őt az a fiú, aki már régóta tetszik neki, de elzavarta, hogy a társaság meg ne szólja őt.
- Azért, gondolom, ez csak egy korosztály, és azon belül is csak egy réteg.
- Biztos, de egyre jellemzőbb.
- Úgy látom, te az egész taxizásban az emberek személyiségének az elemzését szereted a legjobban.
- Persze, különben nem is tudnám csinálni. Ezért ülök este kocsiba. Ha hiszed, ha nem, gyakran úgy elmegy az idő, hogy egyszer csak valaki jó reggelttel köszön és én kifejezetten pipás leszek.
- Ezt nem értem.
- Tudniillik nem érdekelnek, sőt elkeserítenek a nappali utasok. Reggel általában ugye, munkába mennek. Ilyenkor álmosak, idegesek, rosszkedvűek. Még az is, aki amúgy szereti a hivatását. A nappali utas hivatalos ügyeket intéz, tehát hasonlóképpen siet, idegeskedik. Délután a vásárlás, a gyerekért való rohangálás, a másodállás, az esti iskola. Ezekkel az utasokkal nem tudok mit kezdeni. Szinte elmegy tőlük az életkedvem.
- Az lehet, hogy neked elmegy az életkedved, de másoknak ez az életük.
- Hát éppen ezért lettem éjszakai taxis.
- Mi a véleményed, az állampolgárok hogyan ítélik meg a taxisokat?
- Nem túl hízelgőén. Valaha már önmagában az a tény, hogy autóban ülhetünk, tekintélyt jelentett. Még ha az a kocsi esetleg Pobjeda volt, vagy Moszkvics, akkor is. Ma a mercedeses kollégát is lenézik. De ez csak a társadalmi megítélés egyik oldala. A másik, jóllehet kisebb réteg, érdekesnek találja a foglalkozásunkat. Különösen az éjszakásokét. Ennek egyszerű az oka. Mi ugyanis annak a Budapestnek az ismerői vagyunk, amelynek ők nem „lakói", mivel alszanak. Márpedig ez a Budapest érdekes, és izgalmas, ocsmány és gyönyörű, vonzó és taszító egyszerre.

Tartalom

Folytatás: Fura fuvarok

• Mikor ébren vannak a patkányok

• Mesél a pesti taxi
• Misibácsi meséi
• Régiségek