- Tudod, kibékültüntk - mondta Surda.
- Én azt se tudtam, hogy összevesztetek. Sőt azt se,... szóval azt se...
- Jaj, persze! - takarta el két lapát tenyerével a fejét a „kedves csirkefogó". - Hiszen még nem hallgathattad meg a kazettákat, hiszen csak most hozom. Szóval, ő az Edit.
Kedves, törékeny lány. Senki se mondaná meg róla, hogy éjszakai taxis, aki hidegvérrel jár túl a nehéz fiúk eszén. Azt pedig, hogy három kislány anyja, különösen nem árulja el a külseje.
- Tudod - magyarázkodott Surda -, már régóta együtt élünk. Itt Pest mellett. Este együtt jövünk be dolgozni, hajnalban pedig találkozunk és együtt megyünk haza. Néha felugrok a feleségemhez, mert tudod, ott a fiam. De hagyjuk ezt most. Ugye, kapunk kávét?
Mire helyet foglaltak, már tudtam, miről kellene szólnia a következő fejezetnek. „Nő a volánnál." Ráadásul éjszaka. Nem is tudom, hogy ez korábban miért nem jutott az eszembe. Mindegy, csak Edit vállalja.
- Figyeljetek ide. Lesz itt annyi kávé, amennyit csak akartok, de szeretném, ha Edit egy kicsit mesélne nekem.
Surda szája a füléig fut, Editre pillant, majd felnevet:
- Azért hoztam magammal. Mi ezt már megbeszéltük. Igaz, nem szívesen állt rá a dologra.
- Igen - vágott közbe Edit. - Én képtelen vagyok egy hideg mikrofonba szövegelni. Talán, ha kérdezgetnél...!

- Oké. Tőlem akár kezdhetjük is. Összesen hány lány taxizik az éjszakai Budapesten?

- Soha nem voltunk tíznél többen.

- És te mióta űzöd?

- Éjszaka közel öt éve.

-Előtte...?

- Sok mindent csináltam. Voltam bérelszámoló, számítógépkezelő, sőt ajándékkészítő is. Isteni dolgokat csináltunk, még az ulmi vásárra is eljutottam az árukkal. Aztán befürödtünk ezzel az üzlettel. Ott álltunk a nagy semmi kellős közepén. Szigethalmon laktunk, gond volt a közlekedés, különösen este, éjszaka. Egy barátnőm kölcsönadta az autóját. Azzal belekóstoltam a taxizásba, aztán pedig már nem volt megállás.

- Bejött a számításod?

- Igen. Öt éve még több volt a pénz ebben a dologban, hiszen akkor kevesebb volt a taxis. És bevallom, a szabadabb életforma is imponált. Ma már tudom, hogy ez egy kicsit önáltatás.

- Azért az öt év alatt csak adódtak olyan pillanatok, amikor a legszívesebben abbahagytad volna.

- Előfordul, hogy csak állsz a droszton órákon át, és nincs utas, nincs, lóvé. És vannak olyan szituációk, amikor a kocsi szórakozik. Olyankor elátkozzuk ezt a szakmát.

- Én nem ezekre a körülményekre gondoltam, hanem az utasokra.

- Néha valóban furcsán viselkedik a kuncsaft, különösen, ha nő a sofőr. De hidd el, rutinnal, emberismerettel ki lehet mászni a legzűrösebb szituációkból is.

- Azért az érdekelne, hogy szereled le a tolakodókat.

- Először is megnyugtató érzés, hogy van egy rádióm.
Persze, az az utolsó, hogy beszóljak a központba, de ha elkerülhetetlen, akkor meg kell tenni. Nekem még nem volt rá szükségem.

- Ne haragudj, nehezen tudom elképzelni, hogy a férfiak rád néznek és nem próbálkoznak. Különösen éjszaka, és különösen, ha már jó a hangulatuk, esetleg ittak is egy keveset.

- Hát, akkor nézzük az alaphelyzeteket. Vannak a jólöltözött úriemberek, akik finoman teszik a célzásokat. Őket általában a jobb szállodákból, éttermekből kell fuvarozgatni. Sok külföldi még emlékszik a minitaxikra. Azokra a kis ötszázas Fiatokra, amelyek éjjel üzemeltek és csak csinos lányok lehettek a sofőrök. Emlékszel rá?

- Hírből. Ezek megszűntek?

- Ó, már nagyon rég. Nekem is csak történelem a dolog. Azt viszont tudom, hogy azok a lányok csak kiegészítő sportként sofőrködtek. Nagyon jól ment a bolt...

---

- Akkor miért szűnt meg?

- Több okból. Egyrészt néhány tisztességes utas panaszt tett, hogy nem fér be az autóba, másrészt mert az a nyílt prostitúció már csaknem világszégyenné vált. De most nem ez a lényeg. Azt akartam mondani, hogy még ma is van egy-két külföldi, aki emlékszik ezekre az időkre, és amikor beszáll mellém éjszaka, azt hiszi, a lehetősége ugyanaz, mint régen, csak éppen azóta megnőtt az autó. Ezekkel egyébként nincs komoly gqnd. Általában csak megkérdezik, hogy volna-e kedvem egy vacsorához valamelyik nap. Egy-egy udvarias nemmel le lehet őket szerelni, azonnal megértik, hogy én valóban taxisofőr vagyok. Egyébként italra, kávéra, gyakran méghívnak. Hát ezt sem szabad el|ogadni. Tudniillik, ha igent mondok, akkor azzal, ha viszont nemet, akkor azzal, de végérvényesen tisztázódik a helyzet. Egyszerű ügyek ezek.

- Azt azért nem hiszem, hogy a te kocsidat mindig elkerülik a keményebb legények.

- Persze, hogy nem. De ellenük is megvan a recept. Ha szemétkednek, akkor én még ráteszek egy lapáttal, olyan stílusban tudok válaszolni, hogy állítom, elmegy a kedvük az egésztől...

- Nocsak. El sem tudom képzelni rólad. És nem félsz?

- Na látod, azt nem szabad. Ezt nem lehet félve csinálni. Ha észreveszik a majrét, vesztettél. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy én még sohasem féltem, de az biztos, hogy kifelé sohasem mutattam.

- És elvállalsz minden fuvart? Tehát, ha kétes külsejű az utas és valahová a külvárosba, az Isten háta mögé akar menni, akkor is elviszed?

- Nagyon ritkán fordul csak elő, hogy én nem vállalok egy fuvart. Surda is mindig mondja, hogy egyszer ráfázom a vakmerőségemre. Olyan már volt, hogy az Árpád-híd kellős közepén berántottam a kéziféket és ott vége volt a fuvarnak. Minősíthetetlenül viselkedett a pasas.

- Az öt év alatt mindig mindenki rendesen kifizette a számlát?

- No, azt azért nem. Ha hármas breaket nem is kértem még soha, azért az gyakran előfordult, hogy beszóltam a rádióba: van-e valaki a közelben, mert nemigen akarnak fizetni. Egyszer egy arab utasom volt. Egy kolléga még figyelmeztetett is, hogy ne vegyem fel. Sajnos, nem hallgattam rá. Megtévesztett a külseje, nagyon jól volt öltözve. Újpestre vittem, valamit beszélek angolul, értettem, azt Szeretné, hogy hagyjam felmenni őt a lakásába, s majd lehozza a pénzt. Mondtam, az azért így nem megy, valamit hagyjál itt zálogba. Előbb a dzsekijét mutattam, majd az óráját kértem. Érthető volt, hogy a százhúsz forintos számlára ezt azért ő sem reszkírozta. Addig-addig vitatkozgattunk, míg végül kilépett a kocsiból és elszaladt a parkoló autók között. Láttam, hogy be se megy a házba. Beszóltam a mikrofonba, jött néhány kolléga segíteni, pár perc alatt megcsíptük a pasast, és természetesen fizetett.

- Hogy állsz az önvédelemmel? Meg tudod védeni magadat, ha kell?

- Végül is az utasban mindig is megpróbálom azt az illúziót keltem, hogy fel vagyok fegyverkezve és profi karatés vagyok. De szó sincs erről. Hidd el, nem is ez a lényeg. Az egyik kolléganőm például valódi nagymestere a bunyónak, de olyan gyáva, hogy vészhelyzetben azonnal leblokkol. A múltkor is kirabolták a kocsiban. Egy krimit nem mer végignézni a tévében. Úgy beijedt, hogy a rablás után telefonált a központba azzal, hogy szeretné hallani valakinek a hangját. Pedig állítom, három sráccal is elbánna, olyan fogásokat ismer és rendkívül ügyes. Mégis, szerintem alkalmatlan a taxizásra. Éjszakásnak pedig különösen. Én maximum arra vagyok képes, hogy kiszállok az autóból, de a viselkedésemmel, a válaszaimmal, a helyzetfelismerő képességemmel kivédem a nehéz helyzeteket.

- Van annak valami különleges oka, hogy éjszaka dolgozol?

- Több is. A legalapvetőbb, hogy éjszaka érek rá. Három lányom van, az anyám cukorbeteg, érszűkületes, két éve amputálták mindkét lábát, így is rengeteget segít, most is ő van otthon a gyerekekkel. Este nyolckor leteszem őket aludni és elindulok dolgozni. Hagyjuk ezt. Egyébként nappal nem is lennék hajlandó taxizni.

- Miért?

- Nem bírnám elviselni azt a forgalmat, a nappali utasok idegállapotát. Hiányozna az éjszaka hangulata.

- Megtehet fogalmazni ezt a hangulatot?

- Lehet, hogy ez csak egy önámítás, mégis úgy érzem, hogy éjszaka, ott a volán mögött szabad vagyok. Nem érdekel, hogy ezzel esetleg csak becsapom magam. Erre nem is akarok gondolni. Olyan ez nekem, mint a kábítószer. Csak éppen nem káros az egészségre és még keresni is lehet vele. Néha másnak, többnek is érzem magam. Elvileg megválogathatom az utasaimat és elvileg csak akkor kell dolgoznom, amikor akarok, Ezzel azért a taxison kívül kevesen dicsekedhetnek.

---

- De miért csak elvileg?

- Mert azért a pénzről ne feledkezzünk meg. Az nagy úr. Az parancsol.

- Áruld el, te is átvágod egy kicsit az utasokat?

- Látod, ehhez sajnos gyáva vagyok. Nem merem. A harmadik autóm nagyon alkalmas volt erre, de akkor is csak nagyon szerényen vettem le a kuncsaftokat.

- Mennyire vagy felfegyverkezve?

- Mi értelme lenne? Úgysem tudnék semmivel sem bánni. Igaz, volt egy nagyon aranyos kis spray-m, olyan volt, mint egy desodor. Már nincs meg. Megfújta egy kolléga. Nemrég jött a csapatba, még nincs húszéves. Megjátszottáa a jópofa, nagy vagányt, beférkezött mindenki bizalmába. Most éppen sitten van. Szóval, ő lopta el.

- Mi van, ha lerobbansz? Értesz egyáltalán az autóhoz?

- Nem. Olyankor segítséget kérek a kollégáktól. Mindig készségesek.

- Azért azt ne tagadd, hogy ez nem igazán nőnek való munka. És különösen nem éjszaka. Nem szólnak meg? Befogadott a csapat?

- Azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, hogy a munkámmal kivívtam a megbecsülést. Tisztelnek. Én akkor is rengeteget dolgoztam, amikor még csak hetvennyolcan voltunk és hajnalra öten-hatan maradtunk a pályán. És az őskorban is elvittem minden címet.

- Gyakran használod a „csapat" kifejezést. Mit jelent ez számodra?

- Éveken át tartó nagy konkurenciaharc eredménye a mai erőállapot. Megharcoltunk egymással a címekért, az a cég, amelyik nem volt elég ügyes, tönkrement. Ma érdekes módon minden garázsnak megvannak a maga kulcsfigurái, őket mindenki ismeri az éjszakában. Ezek kuriózumok, olyanok, akik csakis azt a csapatot jellemzik. Nálunk, a Gábrielnél, engem is ebbe a kategóriába sorolnak. Aztán ott van Grigorij, aki a Szovjetunióból érkezett, nagyon érdekes figura, na és itt a Surda. Egy másik csapatban, a Budataxinál van két lány, mindenki tudja róluk, hogy együtt élnek, ők is éjszakások. Ezek a figurák ellophatatlanok. Ugyanis hűségesek. Sosem hagyják cserben a falkát, örök színfoltjai maradnak a cégnek.

- Szóval a taxinál még létezik a klubhűség?

- A régiek között feltétlenül. Sok olyan nevet tudnék mondani, akik, ha kellene, a szorítóba is beájlnának a cégért. Mi mind külön figurák vagyunk. Egy kicsit őrültek. Olyanok, akikhez hasonlót aligha lehet találni KözépEurópában. Csak egy példa. Egyik kollégánk például, amióta megkapta a háromszázharmincnyolcas számot, tudod, mindegyikünknek saját száma van, nos, azóta minden hajnalban három óra harmincnyolc perckor abbahagyja a munkát.

- Azt a nyolc-tíz lányt, aki rendszeresen éjszaka rója a budapesti utcákat, gondolom, jól ismeri valamennyi taxis, talán még egy kicsit vigyáznak is rájuk. Mégsem tudom elképzelni, hogy ez a munka egy háromgyermekes családanyának hosszú távra szóljon.

- Az tény, hogy az elmúlt három esztendőben szép fokozatosan romlott a helyzet. Egyre kevesebbet keresünk. Több a taxi, és kevesebb az állampolgárok pénze. Nemcsak a fuvarra, hanem egyáltalán a szórakozásra. Volt már olyan éjszakám is, hogy bejött négyszáz forint és tankoltam hatszázért. Persze, azért nem ez a jellemző. Egyelőre nem foglalkozom a váltás gondolatával. Még megéri, még tetszik, még nem tudom másképp elképzelni.

- Sokan nem szeretik, sőt meg is szólják a női sofőröket. Téged nem cikiztek még?

- Általában meglepődnek, mert igencsak sportosan gyűröm az utakat. Enyhén szólva férfiasán. A cikizés inkább úgy hangzik el, hogy kijelentik, „Egy nőről nem is feltételeztem, hogy így vezet!"

- Filmekben gyakran látjuk, hogy a taxis kipattan a kocsiból, körbemegy, előzékenyen kinyitja az utasnak a hátsó ajtót, a csomagok pakolásáról nem is beszélve. Ilyen jeleneteket a pesti utcákon persze nem tapasztalunk, éjszaka meg különösképpen nem. Mégis, havalaki megérkezik a Keleti pályaudvarra, és temérdek a bőröndje, azért szoktak segíteni a taxisok. Elvárható ez egy nőtől?

- Annyi minimum, hogy kinyitom a csomagtartót. Egyébként ha nő az utas, akkor mindig segítek. Férfiaknak soha. Azért ne feledjük, vannak közöttünk úgynevezett repteresek, vagy például hiltonosok. Ők az elit, akik nyugati utasokra specializálódtak, ők udvariasságban előzékenysében gyakran elérik a klasszikus lakájszintet. Mindezt a borravalóért. De érkezett egyszer egy panasz a céghez: bejelentette az utas, hogy a taxisofőr nagyon előzékenyen felvitte a bőröndjeit a negyedik emeletre, majd se szó, se beszéd, megfordult, s visszavitte mindezt az utcára. Az történt ugyanis, hogy egy bikaerős utas felvitette a cuccait, majd odapöckölt néhány forint borravalót. Erre a kolléga visszavitte a csomagokat...

- A vállalkozások korát éljük. Nem gondolt még senki sem arra, hogy létrehozzon egy olyan taxivállalatot, mondjuk, Elittaxi néven, amely ilyen nyugati szinten, milliomosként kezelve szolgálná ki az utasokat, persze úgy, hogy mindez beépülne a tarifába is?

- Lehet, hogy valaki egyszer megpróbálja, de gyorsan megbukik vele. Ez az ország a tradíciók miatt alkalmatlan erre. Nincs rá igény. Nem is értenék az emberek. Legalábbis a többség. Van talán egy szűk réteg, amely igényelné és hajlandó volna meg is fizetni, de ma még ez a réteg kevés ahhoz, hogy egy egész vállalat megéljen belőle. Pillanatnyilag az olyan utas a jellemző, amelyik végig a taxiórán tartja a szemét, mert néhány forint is számít neki. Akadt már vitám utassal azért, mert kitaláltam egy olyan útvonalat, amelyen több mint egy negyedórával hamarabb értünk célba. Igaz, tizenhat forinttal drágább volt, mivel, kilométerben többet kellett menni a megszokottnál. A hölgy elismerte, hogy időt nyertünk, mégis rikácsolt. A végén pedig belementem abba, hogy fizessen csak annyit, amennyit általában szokott.
- Mikor tartasz szabadnapot?
- Nem tartok. Teljes értékű éjszakásnak tekintem magam, és annak tekintenek a kollégák is. Már a lányaim is hozzászoktak ehhez. Azt a kis szabadidőnket is taxisok között töltjük. Ez egy életforma, amelyet önszántamból vállaltam és nem is tudok elképzelni mást a közeljövőben sem.

 

 

• FÓRUM - Mikor ébren vannak a patkányok

 

• Régiségek
• Mesél a pesti taxi
• Misibácsi meséi

---