Így is tett. Másnap mehettünk Argoszért, aki egy Cane Corso.  (ennyit tudtunk róla)
Ő volt az, aki a „legerősebb” volt és már azonnal elhozhatónak ítélték (zárójelben, a teljes igazság kedvéért meg kell jegyeznem, hogy azért ez alatt a 10-12 óra alatt megpróbáltam a páromat eltéríteni a szándékától, és kerestem neki a neten pár édes aranyos ingyen elhozható kölyökkutyát…. de nem tudtam megingatni).

Így hát csütörtök délután fogtunk egy viseletes pokrócot, bevágódtunk az autóba és megkerestük az Állatvédőrség telepét.
Nem részletezném, mivel kellett szembesülnünk, ezt a már megjelent hírek megtették. Édes- kedves mosolygós emberek fogadtak minket, és elvezettek egy különálló kennelhez, ahol feküdt egy fekete valami, ami lassan felemelt egy hatalmas fejet.

És én itt el is vesztem. Szerencsére nem volt időm a többi testrészét felismerni, mert ránk nézett, és ….

… és aztán ahogy kinyílt a kennel ajtaja, lassan felemelkedett, és botladozva, bátortalanul előjött. Ő volt Argosz, akinek a nevét is csak a nyakörvéről tudta a gondozó leolvasni, hisz mint „egészséges stramm” kutya, érthető okból nem ő kapta a legtöbb figyelmet. Nagyon nem lepődtünk meg, hisz az út alatt, amíg az ő boxához elértünk, már felkészültünk a legrosszabbra.
Kaptunk egy pórázt, (mert az utolsó kutyánk egy shi-chu volt … az ő pórázát nem hoztuk magunkkal) és amíg a párom a papírmunkával törődött, én elkezdtem barátkozni Argosszal. Mire ők végeztek, én büszke gazdának éreztem magam.

Itt most kicsit úgy gondolom illik fényeznem az állatmentők tevékenységét.
A megsértődés elkerülése végett ideírom mindkét szervezetet, akik az akcióban részt vettek, mert nem tudom, ki milyen arányban vette ki a részét az eseményekből.

Tehát, a Magyar Argentin Dog Fajtamentő Egyesület (Dogo Rescue) és az Állatvédőrség vette gondozásba ezeket az állatokat. Hihetetlen szeretettel és energiával gondozzák, próbálják talpra állítani őket.
Akit sikerült, azt szeretnék ugyanígy, ahogy mi Argoszt, ideiglenes gondozóknak (gazdiknak) kiadni a „rehabilitációs” időre. Ez az ideiglenes egy érdekes fogalom. Természetesen, ha valaki véglegesnek gondolja az örökbefogadást, az meg is kapja az állatot. De olyanok segítségét is várják, akik pár hónapot tudnak, akarnak csak rászánni az életükből egy ilyen állat segítésére. És persze egy biztonság mind a gondozónak, mind a szervezetnek, hogy ha bármilyen „mállőr” közbejön, és akár a szervezet részéről merül fel , hogy nem volt jó döntés ez a gazdi, akár a gondozó gondolja úgy, hogy ezzel az állattal nem tud élni, még könnyen visszacsinálható a dolog, mert a kutya jogilag az állatvédők tulajdonában van. Ráadásul, amíg az állat az ő tulajdonukban van, joguk, és kötelességük a gyógykezelés, és táplálás költségeit állni.

Ezt is teszik. Négy féle tápot kaptunk Argosz mellé, tálat, pórázt, orvosi ellátást, azzal a felszólítással, hogy időben jelezzük, ha fogy, és kapjuk az utánpótlást. Még a szállítást haza, vagy később az orvoshoz is megoldották volna (ezt természetesen nem igényeltük).

 

Büszkén, komoly díszkísérettel vezettem ki az autóhoz, remélve, hogy lesz segítség az autóba való betuszkolásnál. Párom beült és hívta. Úgy ült be az első ülés elé, ahogy a „nagyok”. Mintha örök életében egy elkényeztetett autóskutya lett volna. Körbeszaglászta az autót, konstatálta, hogy én is beültem, oszt haladtunk.

Miután az orvosi vizsgálaton is túl voltunk (ahol még antibiotikumot, infúziót kapott), hazafelé vettük az irányt. Tudtuk, hogy rettenetesen éhes, mert érkezésünk miatt kimaradt az étkezése, és az orvosi ellátással együtt vagy három órát elhúztunk a hazaindulásig.

 

Bátortalanul besomfordált, és egyszer csak elkezdett repülni. (jelzem jártányi ereje alig volt). Egy pillanat alatt a konvektornál találtam magam a kutya mögött, aholis a száraz kenyér várt a prézlivé válásra. Én ilyet még nem láttam. Alig tudtam elrángatni, és megakadályozni, hogy az egészet egy pillanat alatt felzabálja. Nem voltunk felkészülve arra, hogy a kutya ágaskodás nélkül ér fel az asztalra! Alapvetően kényelmesen leeszik onnan bármit.

Én kutyát vígasztal, párom pánikszerűen pakol. Pár perc alatt eljutott odáig, hogy reméltük, már nem hagyott elől semmit, aminek ételszaga van. Közben persze mi Argosszal felfedeztük a lakást… körbeszagoltunk mindent. Gyanúsan jóba volt a hűtővel. Konkrétan végigszagolta az ajtó mágnest ameddig elérte, és láttam rajta, tudja, hogy ….

Amikor a párom jelezte, hogy elpakolt, elengedtük.

Még körbeszagolt mindent, bedugta a fejét a szemetesbe, és csalódottan állapította meg, hogy a kedvesem most már alapos volt. Nincs mit enni.

A szoba felé vette az irányt. Az első útja az ágyunkhoz vezetett… , már fenn is volt, és helyezkedett, elég kényelmes-é e!

Lerángattuk, leszidtuk, közöltük, hogy az bizony nem az ő helye. Csalódottan körbeszaglászott, és úgy döntött, hogy megfelel neki a sarokgarnitúra is. Nagy nehezen onnan is lecibáltuk, és megmutattuk neki, hogy mi hol szándékozzuk neki a helyét kijelölni. Nem volt elégedett.

Ez az egész persze pár perc alatt játszódott le, hisz a legfontosabb, feladat a KAJA volt mindannyiunk szemében. Leültettük a konyhában, én simogattam, a párom elkezdte kibontani a tápos zacskókat. Innentől kezdve felpörögtek az események. Én repültem kutyástul, és szőnyeget szántó lábakkal fékeztem. A kutya feje a zacskóban, és már megint habzsolt volna. Kemények voltunk, elrángattuk, és én két kézzel fogva a kutyát, a párom porciózott.

Lelkünkre kötötték, hogy sokszor egy marékkal. Ha a szívünk szakad meg, akkor se többet. Viszont a sokszor az akár óránként is lehet. (konkrét példákat soroltak, hogy milyen gyorsan, és milyen kínok között pusztultak el állatok a gazdik (puhasága) figyelmetlensége miatt.

A párom marka nem túl nagy. Három különböző száraz táp volt, amit kaphatott, keverve. Szégyenletes adag lett belőle. Szigorú gazdaként két kézzel tartva, folyamatosan nemszabadot harsogva fogtam vissza a kutyát, amíg a párom letette a tálat. A táplálkozás folyamata három kaffantás volt. Ennyi és elfogyott. Vagy három percig még nyalta a szőnyeget egyre csalódottabban, minden morzsát összeszedve. Ezt megismételtük az este folyamán még háromszor.

A helye körüli aggályait, amikor rájöttünk, hogy a kiálló csontjai és felfekvései miatt fáj neki nem csak lefeküdni, de még leülni is, a párom tornaszivacsával oldottuk fel.

 

Egy vastag szivacs, két pokróc, és egy, a shi-chutól örökölt párna már elég bizalomgerjesztő volt, hogy elfogadja a méltóságos úr.

 

A következő meglepetés: Szobatiszta.

Ahhoz képest, hogy akkori információink szerint egy kennelben tartották, 17 társával összezárva.

 (A híradó csak másnap számolt be a megmentésükről, ráadásul nem nézünk tévét. )

Sétáltunk vele mielőtt beültünk az orvosnál az autóba, sétáltunk a ház előtt a hazaérkezéskor, azonnal levittük evés után, és még este tízkor is.

 Mindig rendesen elvégezte a „dolgát”, habár pisilni, mint a lányok, guggolva pisil, (gondolom, nem tudja felemelni a lábát) és rettenetes hasmenése volt (ezt közölték velünk előre).

De szerencsénk volt. Az első este és éjszaka az evés körüli közelharctól eltekintve teljesen békésen telt el.

Mondjuk a lefekvés-villanyoltás pillanatában mégis úgy gondolta, hogy ha most mi befekhetünk az ágyba, akkor ő is, de lezavartuk. Duzzogva felkucorodott a sarokgarnitúrára. Morcosan ki az ágyból, lecibálás, dorgálás, tanakodás. Hogy akadályozzuk meg, hogy felmenjen??? Isteni szikra, némi akadály odahuzigálása… ideiglenesen jó lesz. Persze ha felerősödik, akkor ez egy „hoppi „neki, de most még megteszi.

Úgy döntöttünk, hogy pénteken én itthon maradok vele, mert nem lehet őt egyedül hagyni.

Reggel, egy új kutya fogadott bennünket. Aktív, vidám, farkcsóválós. Persze ne valami ugribugrira gondoljatok, de már frissebben kelt fel, látszott nem fáj minden porcikája, és kezdett kutyára hasonlítani a viselkedése. A páromat reggel lekísértük a villamoshoz. Amikor felszállt a villamosra, alig tudtam Argoszt visszafogni, mert úgy bepánikolt, hogy elveszti őt!
Nem vagyok egy sírós, de sírtam és röhögtem egyszerre!

Mi elmentünk a kutyafuttatóba megnézni mi történik, ha kutyákkal találkozunk. Egy hozzá képest kicsiny Golden Retriverrrel futottunk össze. Ismertem a kutyát régről, tudtam, hogy nem egy hebrencs (konkrétan nem áll szóba a többi kutyával). Ahogy a Retriver közeledett hozzánk, Argoszom úgy bújt a hátam mögé … tolatva. Ennél megalázóbbat kutyától még nem láttam. Elbújt, és a hátam mögül bátortalanul, hogy csak én halljam, morgott. A Retriver elsétált előttünk, mintha észre se vette volna őt. Én pár szót beszélgettem a gazdájával. Jó volt tapasztalni, hogy rögtön arra asszociált, hogy „mentett” kutya. (Páromnak volt egy félelme, hogy minket fognak megszólni szegénykém állapota miatt.   Szerencsére nincs így. Pláne, amióta a híradó is beszámolt az eseményekről. Minden idegen kvázi „ismerősként” köszönt minket.)

 

A délelőttünk, evéssel és sétálással telt. Jja meg persze egy kísérlettel. Kíváncsi voltam, mi történik, ha egyedül marad, hisz legkésőbb hétfőn csak el kell mennem nekem is dolgozni. Azt találtam ki (okos fejjel), hogy beállítom a kamerát, hogy lássa a lakást, elköszönök Argosztól, és kimegyek a lépcsőházba elszívni egy cigit.

 

Ennyit szándékoztam elsőre.

Mint láthatjátok, nem volt időm végigszívni a bagómat.

A kísérletet azóta nem ismételtem meg.

A nap többi része „békés” táplálkozással, sétával, és állatorvoshoz menéssel telt el.

 

Nnajó. Estére még beiktattunk egy fürdést, mert penetráns szaga volt a „kicsinknek”.

Felkészültünk a legrosszabbra.
A fürdőszobánk két négyzetméter (sok jóindulattal), abban van a zuhanytálca, és a wc.

Ide vonultunk be hárman. A zuhanytálba beimádkozni nem volt nagy feladat, pár perc, némi noszogatás, és mind a négy lábával bent volt. Én felfegyverkezve a zuhanyrózsával, párom szeretgetve simogatva a fejét dugta el (mondjuk ő volt a fogakkal ellátott végén). A víz kinyitását nem fogadta kitörő örömmel, de hagytam, hagy nyaljon bele, konstatálta, hogy ilyet már ivott… nna de eddig csak a nyelvével…..   nem volt szó róla, hogy ezt a többi testrészén is ki akarjuk próbálni. Határozottan egyetértett Piszkos Freddel .

Komoly ketrecharc kezdődött . A kutya a falon három lábbal, én a zuhanytálban kettővel, párom csimpaszkodik a nyakán … de győztünk. Vizes lett. Mi is. Nyakig. (A papucsom még azóta is szárad valahol.) A sampont már megadóan viselte. Sok kellett. Az újabb öblítés megint kicsit zajosra sikeredett, de túl voltunk rajta. Némi törölgetés, vigasztalás, szeretgetés, és kinyitottuk a fürdőszoba ajtót. Elrohant az előszobába, megállt az ajtó előtt a szőnyegen, megrázta magát, beterítve mindent pár liter vízzel, és elkezdett hugyozni….  

Hjajj… ennyit az imídzsről. Kiabálás, dorgálás, tanakodás. Vizesen nem vihetjük le, mert ha megfázik, akkor vége a dalnak. Próbálkozás hajszárítóval, de reménytelen.. törölközőhegyek dörgölés, aztán egy kutyafuttában séta. Nem engedtem szegényt megállni, csak arra a pillanatra, amikor épp a dolgát végezte..   soványmalacvágtában vissza a lakásba.

Közben szegény párom megpróbálta eltűntetni a romokat.

Viszont, kaptunk egy illatos, tiszta kutyát, akit végre meg lehet szeretgetni. Ennek örömére úgy gondolta, hogy már elég tiszta a sarokgarnitúrához, és újra nagy slunggal felköltözött oda, még vizesen. (Mondom okos jószág, hisz szóba került, hogy lehet, hogy odaengedjük, ha már szalonképes lesz … de leszavaztuk az ötletet. Hova ültetjük a vendégeket, mert egy hetven-nyolcvan kilós kutya helyét senki nem szívesen foglalja el még ideiglenesen se. )

Ezzel, némi földön való „játékkal” (nem tud játszani szegénykém … egyszerűen nem érti, mit akarunk tőle. De a simit, összebújást, nagyon élvezi), el is telt Argosz első teljes napja nálunk. Nem tudom ki volt fáradtabb?

Szombatra egész napos szabadtéri program volt tervezve, mert a Páromnak dolgozni a kellett a Tabánban. Elkísértük, és mi is ott töltöttük a nap nagy részét.

 

Ettünk, sétáltunk, döglöttünk, ettünk sétáltunk döglöttünk… ésígytovább.

 

   

 

 

.... és ezerszer meséltük el a történetét, hisz a párom kollégái, és az összes arra járó kutyás, és kutya nélküli újra és újra elmondatta velünk.

A kutyákkal való viszony az előző napihoz képest gyökeresen változott meg. Az első kutya közeledtekor felkészültem a megaláztatásra, de már nem. Ahogy közeledett a kutya, hangos morgás … közelebb jött, mély, megdöbbentően gyönyörű ugatás volt a reakció. Nem is akart egy se a közelébe jönni. Ahogy telt múlt az idő, egyre bátrabban, magabiztosabban reagált. 11-körül, már komolyan meg kellett markolni a nyakörvet, és csitítani amíg tisztes távolságon kívülre került a betolakodó.

Megdöbbentő volt. Az emberekkel Argosz teljesen barátságos. Mindenkihez farkcsóválva megy oda, mindenkitől kaját vár. Persze nem kapott … aki adni akart, annak se engedtem. Próbáltuk némi kutyalélektannal elemezni a helyzetet, és arra a következtetésre jutottunk, hogy nem véletlenül ő volt a legjobb állapotban a falkából. Egyszerűen ő volt a főnök. Első nap még gyengének érezhette magát egy peckesen magabiztosan sétálgató kutyával szemben, de az a majd húszszori evés visszahozta az önbizalmát. Mert az adagok apránként nőttek, de az evések (zabálások) közötti idő, még mindig másfél óra körül volt (éjszaka kivételével).

Délután állatorvos. Már csak antibiotikumot kapott.

Hazajöttünk, végre mi is ettünk, és békés családi életet éltünk. Tudtuk, hogy jön a párom fia látogatóba. Ahogy hallottuk a kulccsörgést, gondoltuk megvicceljük a „gyereket” (huszonéves, nagydarab kopasz jobbikos) és odaszóltunk Argosznak, hogy „csibész”. Argosz pattant, és ugatott. „Fiunk”, aki előző nap már látta és megbarátkozott vele, lemerevedett az ajtóban. Mi is pattantunk, hogy elkapjuk, de nem kellett, mert Argoszban nem volt semmiféle támadási szándék, az ugatáshoz farkcsóválás, és kajakunyerálás társult. Azóta eljutottunk odáig, ha az ajtó előtt megy el valaki, vakkant kettőt- hármat, csak úgy jelezve, hogy itt ő van OTTHON. Ennek örülünk, megdicsérjük.

Kezdi otthon érezni magát végre.

A vasárnap délelőtt csendes családi élettel telt. Ettünk, a párom kipróbálta a főzés műveletét. Némi fegyelmezés után sikerrel járt. Argosz figyelő tekintete által követve, de sikerült baj nélkül tevékenykednie a konyhában. Ebbe még a húsaprítás is beletartozott!

Ennek részleteiről nem tudok beszámolni, mert én már ezen írás megfogalmazásával voltam elfoglalva.

Délután viszont eljött a nagy megpróbáltatás. El kellett mennünk vásárolni. És mivel holnap munka, úgyis ki kellett próbálni mi történik, ha hosszabb távon egyedül hagyjuk. Persze a kamerát megint beélesítettem.

Elsőre újra a pár perces próbát ejtettük meg. (Egyszer valahol olvastam, hogy a kutyáknak nincs időérzéke. Ha a rövid idő megy baj nélkül, a hosszabb is fog. Felöltöztünk, és elköszöntünk. Az ajtót becsukni, hogy ő belül maradjon, nem volt könnyű, de megoldottam. Levittük a szemetet, elszívtunk egy cigit most hallótávolságon kívül) aztán szívdobogva visszamentünk. Egy hihetetlenül boldog kutya fogadott minket. Semmi, de semmi nem látszott a lakáson. Mivel úgyis meg akartuk nyugtatni ,hogy megvagyunk, szépen őt simogatva megnéztük a kb nyolc perces felvételt. Csodát láttunk. Pontosabban nem láttunk semmit. Kicsit állt farokcsóválva az ajtó előtt, nyújtogatta a nyakát, aztán bóklászott körbe a lakásban… ki a konyhába, megnézni, hátha közben hazajöttünk, be a szobába, stb. Olyan három percnél odaballagott a helyére, és amíg meg nem csörrent a kulcsunk ,a zárban békésen feküdt. Ezen felbuzdulva, kis simi után, újra felöltöztünk, és nagy hangon emlegetve, hogy megyünk dolgozni, újra elmentünk. A kijutás is könnyebb volt, semmi extra.

Vagy másfél órát vásároltunk…   elköltöttünk egy kisebb vagyont tálra, pórázra, fogtisztító műcsontra, igazi fém nyakörvre, és még mittudomén, mi mindenre. Nem mondom, hogy nem voltam ideges, de a kedvesem nyugtatgatott. „Legfeljebb takarítunk. (inkább ma, mint fáradtan munka után) „

Hazaértünk, egy, ha lehet még boldogabb kutya fogadott, és megint semmi extra a lakáson. Nagyon boldogok voltunk mindhárman.

Persze megint megnéztük a videót, és ….   háát megint csodát láttunk.

Nagy örömünkben a sarokgarnitúrát eltorlaszoló széket elfelejtettük visszatolni. Az első három perces bóklászás után nem a helyére ballagott, hanem a kanapéhoz. Sunyin körülnézett, nem látja e valaki, és felment … félve újra körülnézett, mi történik. Nem történt semmi. Peckesen kihúzta magát, mint aki egy csatát nyert meg! Pár perc múlva leugrott, kirohant az ajtóhoz .. hallgatózott … semmi. Irány vissza a kanapé, és most már szépen kényelmesen elfeküdt rajta. Olyan öt percenként kiballagott az ajtóhoz, ellenőrizni minden rendben- e. A harmadik ellenőrző körút után nem a sarokgarnitúrához ment, hanem odasomfordált a franciaágyhoz …. A menetrend ugyanaz. Előbb gyáván, nnajó óvatosan felment, és hegyezte a fülét. Hát láss csodát, most se szakadt rá az ég. Kirohant, hallgatózott, visszarohant, és hopp már a párnámon is deglett! Innen is olyan ötperces időközönként kiment ellenőrizni, minden rendben- e, de már teljes természetességgel pattant fel az ágyra, és hol az én felemen, hol a párom oldalán helyezte magát kényelembe.

Nézem a pimasz képét…. semmi, de semmi lelkiismeret furdalása nincs. Amióta hazajöttünk, az ágy és a kanapé közelébe nem ment.

Szerintem nem fog kétségbe esni holnap reggel, ha végre elmegyünk itthonról!