Az eseményre, a három taxitársaság, a Buda; a Tele 5; és a Taxi 4 prominens megrendelőinek vezetői kaptak meghívást. A rendezvényt hagyományosan, a Pesti Színházban tartották, ebből adódóan, természetesen az aznapi előadás megtekintése is a program része volt.
Gondoltam, nagykanállal fogunk inni, tehát taxival mentünk (Bbetyár odavitt bennünket, B. Nejemmel)
Megérkezésünkkor, a Színház előtt, már ott találtuk a vendéglátókat, akik hidegebb időjárásra készülhettek, mert forralt borral kínálták a vendégeket. Nem fáztunk, de megsérteni nem akartuk őket, tehát elfogadtuk a kínálást. Ezzel nem voltunk egyedül, mert az érkezők nagy része megtorpant a bejáratnál, és jókedvűen szorongatták a forró poharat, pedig bent, pezsgő, bor, és egyéb elegáns italok széles választéka várt arra, hogy megkóstoljuk. Mindehhez természetesen gusztábbnál gusztább sütemények tömege volt az asztalokra kipakolva.

A regisztrációs asztaloknál gyönyörű hölgyektől vehettük át a jegyeinket, és utána elindulhattunk felfedező kőrútra. A Színház minden zuga tartogatott meglepetéseket.
A felfedezés élménye, olyannyira lekötötte a közönséget, hogy a sokadik csengetésre sem akaródzott senkinek beülni a Színházterembe.
Persze azért szépen lassan csak beszállingóztunk, és fél órás késéssel megkezdődhetett az előadás.
Szívünk-lelkünk kitárulkozva, művészetre éhesen ültünk. Elsötétedett a nézőtér, felgyúl egy reflektor, és kit látunk a színjátszás oltárán? Pásztor Gyuri!
Egy ilyen színházban, már bárkit színpadra engednek?
Mindegy, azért megtapsoltuk.
Pár keresetlen szóval köszöntötte a vendégeket, megköszönte, hogy megtisztelték jelenlétükkel a három taxitársaságot, kellemes ünnepeket és jó szórakozást kívánt!
Szerencsére rövid volt, tehát megszülethetett végre Picasso!
A darabról nem írnék, mert nem a „szakterületem” és nem szeretném elvenni éhező színikritikusok kenyerét. Elégedjetek meg annyival, hogy JÓ VOLT!
A szünetben, kis büfével lepték meg a közönséget. Hihetetlen mennyiségű csodálatosan szervírozott szendvics, gyümölcs, és az érkezéskor már látott sütemény hegyek várták a vendégeket.

Sajnos mivel a színház terei, nem állófogadásra vannak tervezve, az asztalokhoz jutás némi nehézségbe ütközött.
Aki bevette magát a tálak közelébe, nem nagyon akart onnan továbbhaladni, tehát, a sorbaállás, mint megközelítési technika nem volt célravezető.
Itt egy kicsit sajnáltam, hogy a Ricsi helyett a feleségemet hoztam, mert gyanítom, neki sikerült volna óvatosan és udvariasan valamelyik asztalt birtokba vennie! Később elvetettem ezt a gondolatot, mert párom gondolt rám, és hozott nekem enni, amit a Csogutól, nem biztos, hogy megkaptam volna. Próbáltam egyszerre mindenhol ott lenni, mindenből enni és inni, hogy be tudjak nektek számolni az eseményekről. Persze közben fényképeztem is rengeteg teliszájú embert. Nagyon örültek nekem!

Szereztem egy kávét is (nagyon finom volt) és elégedetten kivonultunk, a színház elé dohányozni. Sokan voltunk ezzel így, és a kezdéskori rutinból kifolyólag, senkit nem zavart, az ügyelő egyre idegesebb csengetése. Amikor már szinte folyamatosan nyomta a csengőt, csak megszántuk, és visszamentünk, hogy megtekintsük a második felvonást.
Szerintem a Színház történetében ilyen hosszú szünet nem volt még.
Miután, az első felvonás vége egy állókép volt, amikor visszaérkeztünk, a színészek ugyanabban a pózban vártak minket, mint amikor otthagytuk őket. (eleszegettek azért unalmukban néhány fej karfiolt) Remélem nem zsibbadtak nagyon el.
De megérte nekik a várakozás, mert nagyon hálás közönség voltunk. Az előadás végén, legalább hatszor hétszer tapsoltuk vissza őket!
Búcsúzásként, a taxitársaságok vezetői megszálltak minden kijáratot, menekülő utat, tűzlétrát, és senkit nem engedtek el ajándék nélkül.

A hölgyek, egy csodálatos Picasso albumot, az urak (mindig mi járunk rosszabbul) egy a taxitársaságok logóival ellátott öröknaptárt kaptak.
Természetesen a hazautazáshoz, mindenkinek állt rendelkezésére taxi. Szépen fegyelmezetten teleállták a srácok az Aranykéz utcát.
Elköszönéskor kérdezte Dudás Zoli, hogy taxival megyünk-e, de mondtam, hogy á dehogy, hívunk egy Csogut! Hívtuk. Többször is. Aztán hazasétáltunk.
Sebaj! A szendvicseket, amiket a zsebünkben kiloptunk neki, hazafelé elmajszoltuk!

Képgaléria

• Tudósítások

• Tele 5-ösök tutija... /pont nekünk ne lenne?:-) /