Sosem fogok végleg eltávolodni a taxizástól, csináljak bármit is a jövőben, végig az ütőerén tartom majd a legérzékenyebb ujjaimat. Már ez a második felvonásom is egy visszatérés volt, pont húsz év után. És már most hiányzik, sőt, már akkor is hiányzott, amikor – legalábbis papíron, az elengedett KATA miatt – még abba sem hagytam. Persze nem az hiányzott, ami most van vagy lehetne, hanem ami most nincs. Én tényleg azt hittem, hogy most már eltakibácsiskodom még vagy húsz évet, aztán, hetven-egynéhány évesen, elmegyek nyugdíjba, valami röhejes havi apanázzsal.
Tényleg nem én tehetek róla (vagy nem csak én), hogy nem így sikerült.A jókívánságokat köszönöm, rám férnek. Azt hiszem, megint egy olyan pályát választottam, amit nagyon fogok tudni majd szeretni. Csak itt egy tanfolyam nem egy hétvége, hanem hét hónap (vírusveszélyhelyzet és pótvizsgák nélkül), és egyáltalán nem vagyok biztos magamban. Pedig az szoktam lenni...

Kevés embert láttam aki hosszú évek után végleg el tudott szakadni a taxizástól, olyat talán pedig egyet se aki ne vágyott volna időként vissza.

A színház és televiziózás világához tudnám hasonlítani, időnként hónapokon keresztül nem érkezik meg a beígért pénz mégis mindegyikük csinálja tovább. Megkérdezed miért csinálja, miért nem hagyja ott a fenébe? Válasz: az életmód miatt, az az ami ideláncolja, ezt nem kapja meg máshol, ma már erre vágyik. 

Természetesen a stabilitás és a vele járó nyugalom is érték, minden bizonnyal sokunk nevében írhatom, hogy hajrá és  sok sikert Neked.

Szabad a taxi

Fehér rendszám – a búcsú

• 2020.08.05

Kevesen mondhatják el e válságos-vírusos időkben, hogy már látják az alagút végét: én igen. Igaz, hogy az innensőt, a bejáratot, de ez kell nekem. Már legutóbb is írtam: készülök lemerülni a kibekkelés végett, de az a munka, amely egyébként a repülés földi kiszolgálása lett volna, elúszott. Most (hogy rögtön, felütésként halmozzam a képzavarokat) úgy tervezek felemelkedni, hogy alászállok.

Tovább