Ezt a cikket, minden jelenlevő uberes (és uberfan) olvassa el. Utána beszélgethetünk.
Csurgó Dénes
követés
2016.01.21. 10:15
A héten Budapest is megtapasztalta, hogy
milyen az, ha az Uber megjelenik valahol: felforgatja a világot maga
körül, dühöngő taxisokat, zavarodott döntéshozókat és lelkesen rajongó
utasokat hagyva mindenütt.
A létező rend felkavarása nem véletlen, hanem
gyakorlatilag az Uber üzleti modellje és a cég alapítójának személyes
filozófiája. Travis Kalanick, az Uber milliárdos alapítója és
vezérigazgatója erre a harcra úgy tekint, mint egy politikai versenyre,
amit a világ minden városában meg kell vívni, de amit 51-49 helyett 98-2
arányban kell megnyerni. Sokan vizionáriusnak, mások agresszív kupecnek
tartják, vagy mindkettőnek egyszerre, de ezt lehet, hogy ő sem nagyon
bánja. Ahogy az Uber egyik befektetője mondta róla:
Nehéz úgy rombolni, hogy közben nem vagy seggfej.
Nézzünk bele, mit érdemes tudni a világ taxisainak főellenségéről!
Nyomni, nyomni, nyomni kell
Travis Kalanick 38 évesen a techvilág egyik
legjobban csodált cégvezetője és 5,3 milliárd dolláros vagyonával a
világ egyik (a Forbes szerint egész pontosan 283.) leggazdagabb embere.
Viszont mire ide eljutott, addigra túl volt már százmilliós pereken,
adócsaláson, egy bedőlt és egy sokszor majdnem bedőlt cégen meg egy
világ körüli úton.
Travis KalanickFotó: Tobias Hase
Travis Los Angeles egyik külvárosában nőtt
fel, anyja egy helyi újság sales osztályán dolgozott, apja mérnök volt, a
bátyja pedig tűzoltó lett. Első vállalkozását 18 évesen indította,
érettségi felkészítőket tartott New Way Academy néven. Ez jól ment,
részben azért, mert tényleg nagyon okos volt és a saját SAT tesztjét 99
százalékosra írta, másrészt mert már kamaszkorában is ösztönösen el
tudta adni magát, és meggyőzni másokat, hogy amit ő csinál, annál nem
nagyon lehet jobbat találni. Gimis ismerősei a Business Insider
újságírójának azt mondták róla, hogy
mindig úgy érezték, hogy el akar nekik adni valamit, mint egy használtautó-kereskedő.
Ehhez képest nem brókernek vagy menedzsernek
tanult, hanem informatikusnak a UCLA-n, ahol elég hamar belekavarodott
egy cégalapításba. Egész pontosan megismert két szintén infós srácot,
akiknek már volt is egy kis Scour nevű cégük. Ez volt az első olyan
szolgáltatás, amivel a felhasználók egymással tudtak fájlokat megosztani
a neten. Kalanick az egyetemet nem fejezte be, helyette a Scour
második hivatalos alkalmazottjaként csatlakozott 1998-ban, elvállalva a
cég üzletviteli részét. A Scour ekkor egy pici lakásban működött, de
elég jól ment, sok felhasználója volt, és komoly befektetőik is voltak,
úgyhogy pénzben sem volt hiány.
Fotó: Steve Jennings
Viszont már ez a cég is megrángatta néhány
nagy hatalmú érdekcsoport bajszát, egész pontosan a
tartalomszolgáltatókét, amelyek nem annyira örültek, hogy a Scouron
ingyen osztogathatják az emberek egymás között a filmjeiket és zenéiket.
Ennek az lett az eredménye, hogy
a sértett cégek 250 milliárd dollárra perelték a Scourt.
Travis még ekkor sem adta föl, folyamatosan
hívogatta a befektetőket és az üzletfeleket, biztatva őket, hogy milyen
jó stratégiai döntés a cégébe befektetni. Végül persze be kellett csukni
a boltot, a Scour 2000-ben csődbe ment.
Kalanick ezután megalapította a Redswoosh
nevű céget, saját bevallása szerint bosszúból: azt akarta, hogy
ugyanazok a cégek fizessenek a szolgáltatásaiért, amik halálba perelték
az előző vállalkozását. A Redswoosh ugyanis ahelyett, hogy mások
tartalmait segített volna megosztani a felhasználóknak egymással, azt
gyorsította föl, ahogy az emberek tartalmakat tudjanak letölteni annak
jogos tulajdonosától, a sávszélesség megosztásával.
Ezzel a céggel viszont eléggé kicseszett a sors:
- 2000-es indulása után nemsokkal kidurrant a dot-com lufi,
- a 2001-es New York-i terrortámadás után pedig az egész amerikai gazdaság megroggyant,
így nem nagyon találtak befektetőket.
Ráadásul az egyik bostoni befektető, aki fel akarta vásárolni a céget,
az egyik olyan géppel tartott éppen Los Angelesbe tárgyalni, amit a
terroristák belevezettek a World Trade Centerbe.
A Redswooshnak nem is nagyon ment jól egy
ideig, annyira nem, hogy alig tudták kifizetni azt a pár embert, aki
Kalanickéknak dolgozott. Egész pontosan
úgy jöttek ki a pénzükből, hogy egy idő után nem
fizették be az alkalmazottaik után az adót, amivel persze le is buktak.
Kalanick tagadta, hogy ő tudott volna az
adócsalásról, bár ez valószínűleg nem volt így. Végül viszont senki nem
ment börtönbe, Kalanicknak sikerült felhajtania annyi befektetést, hogy
visszafizessék az adóhátralékot. Közben viszont üzlettársa és a dolgozók
nagy része is otthagyta a céget, a maradék kollégákkal Kalanick pedig
egy ideig Thaiföldre költözött, hogy jobban kijöjjenek a pénzükből.
A cég végül kijött a gödörből, és miután a
Microsoft delegációját gyakorlatilag üvöltve zavarta el a
tárgyalóasztaltól a 1,2 millió dolláros felvásárlási ajánlatával együtt,
az Akamai nevű bostoni cég 23 millió dollárért megvette a Redswoosht
2007-ben.
Mutherfuckin' P.I.M.P.
Kalanick egy csapásra küszködő
kisvállalkozóból milliomos lett, egy évig csak utazgatott a világban,
majd hazatérve belevetette magát San Francisco techjuppik világába, ahol
szegényebb startupokba fektette a pénzét, a gazdagabbak főnökeivel meg
bulizgatott.
Ilyen bulizások közben jött az Uber ötlete
is: Kalanick egyik haverja, a cégét szintén milliókért eladó Garrett
Camp – aki később az Uber társalapítója lett – panaszkodott arról, hogy
milyen baromi drága sofőrt bérelni San Franciscóban, és milyen jó lenne
valahogy letörni az árat. Azon gondolkodtak, hogy ha több ember
– mondjuk pár tucat haverjuk – között megosztanák egy alternatív
sofőrszolgálat költségeit, akkor sokkal olcsóbban utazgathatnának nagy
fekete limókkal a városban, mint egy igazi gengszter, ráadásul az egész
pimp élményt egy gombnyomással elérhetnék.
És tessék, így született meg az Uber.
Kalanicknak nagyon tetszett az ötlet, de
eredetileg inkább csak a felhasználói oldalról, a nagy fekete autóban
utazgatáséról, végül amolyan főtanácsadó, „fő inkubátor” pozícióban
beszállt a vállalkozásba.
Fotó: Szigetváry Zsolt
Az UberCab, ahogy eredetileg hívták, nem
sokkal később el is indult, és eredetileg inkább a limuzinbérlő és
sofőrszolgálatokkal versengett, nem a taxisokkal. 2010-es indulásakor
egy UberCab utazás 1,5-szer annyiba került, mint egy taxi. A San
Francisco-i közlekedési hatóság így is elég hamar kiakadt, hogy a cég
taxiengedély nélkül és a „cab”, vagyis taxi megnevezést illegálisan
használva fuvarozgat embereket a városban. Megalapozva a jövő
konfliktusait, Kalanick, aki hamar a cég vezérigazgatója lett, magasról
tett a szabályozó felszólításaira, annyit engedve, hogy leszedték a
cabet a szolgáltatás nevéből.
Az Uber 2010-ben 1,25 millió dollár
kezdőtőkét tudott összekalapozni, azóta pedig már 58 ország 311
városában van jelen. A taxisok őszinte sajnálatára.
Arrogancia nélkül nem megy
Ahogy minden más zseninek kikiáltott tech-CEO
Zuckenbergtől Steve Jobsig, Travis Kalanick is hisz a kreatív
rombolásban és abban, hogy az innovációnak ki kell könyökölnie a régi
játékosokat a piacról. Viszont amíg az Apple-nek az IBM-et, a
Facebooknak pedig a MySpace-t, vagyis másik techcégeket kellett
kigolyóznia, addig az Uber a taxisokkal és sofőrszolgálatokkal száll
versenybe. Ez azt is jelenti, hogy egy pár évvel hamarabb elindult
versenytárs helyett egy évszázada működő, szanaszét szabályozott, helyi
szinten nagyon beágyazott oligopol rendszerbe kell befurakodnia magát,
ami
sokkal inkább egy politikai gerillaháborúvá teszi azt, amit az Uber csinál.
Ennek pedig Kalanick a mestere.
A stratégia valahogy úgy néz ki, hogy az Uber
szolgáltatása először beszivárog a városokba, nagyjából semmibe véve a
helyi szabályozásokat, majd amikor a hatóságok és a taxislobbi elkezd
zsizsegni, hogy az Uber tök illegálisan működik, akkor agresszívan
elkezdenek lobbizni hogy írják át a szabályokat. Eddigre viszont már a
saját pártjukra állították a helyi fizetőképes és politikailag is fontos
középosztályt, és úgy jönnek ki abból, ha a taxisok balhéznak, hogy a
régi, begyöpösödött rendszer megváltóiként tetszeleghetnek. Ismerős?
Fotó: Balogh Zoltán
Ez sokkal inkább politikai meló, mint egy
átlagos techcég vezetése, amit az is jól mutat, hogy az Uber 161
lobbistát dolgoztat csak az Egyesült Államokban. De Kalanick sokszor
maga intézi a tárgyalást a szabályozókkal, ahol előjön az igazi buldog
stílusa.
Az Uber főnöke általában nem teketóriázik, és
rögtön nekimegy a helyi hatalmasságoknak, simán megvádolva a
hatóságokat azzal, hogy a taxisok zsebében vannak, akár szemtől szemben,
akár az Uber blogján vagy a saját Instagram-oldalán. A stílusát egy
volt kollégája egy darázsfészek bökdöséséhez hasonlította, amivel néha
talán jobban eszkalálta a konfliktust, mint ameddig az amúgy fokozódott
volna. Sokszor viszont bejön ez a stílus, amit még a másik oldalról is
elismernek néha.
Kalanick a versenytárs kocsimegosztós cégeket
is elég hevesen szokta gyalázni. Az is jól mutatja az Uber harcos
hozzáállását, ahogy a vele kritikus újságírókról gondolkodik: a cég
vezérigazgató-helyettese, Emil Michael egy vacsorán, amin Kalanick is
ott volt, fölvetette, hogy
pár millió dollárért
nyomozókat és újságírókat kellene felfogadnia a cégnek, hogy
kompromittáló dolgokat ássanak elő kritikus újságírók magánéletéről.
A beszélgetésen persze ott volt a Buzzfeed
újságírója, aki megírta a sztorit, az Uber pedig heves bocsánatkérésekbe
kezdett, mondván, hogy ez csak egy magánbeszélgetésen elejtett
szerencsétlen szöveg volt, de senki nem gondolta komolyan.
Nem biztos, hogy Kalanick a fiatal
vállalkozóknak mutatható legjobb példakép, de az biztos, hogy az a fajta
arrogancia, kitartás és állandó harc az, amivel több kudarc vagy kudarc
fölötti lebegés után is fel tudott építeni egy lassan fogalommá váló
céget, ami épp meghódítja a világot. Az őt ismerők szerint az Uber
enélkül nem tartana ott, ahol tart.
(A cikk leginkább a Business Insider, a Guardian és a Buzzfeed cikkeire épül.)