Egyébként nem. :D Hiszen már az idézett résznél totál leleplezve éreztem magam. :DDD Van ilyen Ádámosban is? Gondoltam írok egyet, de aztán rájöttem, hogy én ahhoz túlságosan szeretlek titeket, hogy ilyet tegyek veletek! :)))

Én tisztára úgy érzem, hogy ez pont fordítva van! :D

Egyébként végig olvastad tegnap?

az nemér,hogy minden titkos kedvencemet Te is szeressed:P

Váááóóó! A nihilista hosszúhajú nagyon szereti ezt az együttest (is) ! :)))

:) Jó,akkor ma ne zsibbadjunk

Sajnos nekem már beletört az agyvelőm az offosba ma. :D De van ez a vicc mondjuk, gondolom ismered, sztem én is írtam már egyszer: Két bolygó beszélget: olyan szarul vagyok, homo sapiensem van! Volt nekem is, ne aggódj, elmúlik magától! :D :(

Én se tudom,de drukkolok:) (még nem tudom hogy nekünk vagy ellenünk kéne-e) Ilyenek jutnak eszembe pl: "Az emberi ostobaság és a világegyetem végtelen. Bár,a másodikban nem vagyok egészen biztos" (Albert Einstein) Mindegy,csak érdekes volt,és Sagan amúgy is a kedvencem. No,Te milyen gondolatot hoztál mára?

Ezért kell hálát adnunk minden percért, amit a hallokán tölthetünk vidámkodással. :) Amúgy nem tudom mi lesz velünk. Remélem, valami jó. :) Jelenleg valami vajúdásféle érzésem van, globalice is meg egyénileg is, csak tudnám mi fog megszületni belőle(m) :) Szerintem radikálisan vissza kéne eccerűsödnünk. “Sose becsüld le a hétköznapit-mert míg a bonyolultban rejtezik, az egyszerűben rád nevet a boldogság” :)

No de kérlek... :) Itt állok egy 4,5 milliárd éves színpadon én vagyok a 7 milliárdodik mellékszereplő és játszok egy darabban, amit ki tudja ki írt és meddig folyik még, nekem van ez a 80 éves szerepem és rögtönözni kell valamit. Na. :D

:DDD Ez a legjobb! :DDDDD : Ez a hosszú hajú teremtmény mindenütt az utamban van, mindig vár rám, vagy szalad utánam. Ezt nem nagyon szeretem. Úgy volna jó, ha ott maradna a többi állattal együtt. Asszem García Márquez írta valahol: "a lánynak megvolt az a ritka jó tulajdonsága, hogy igazában csak a kellő pillanatban létezett" :)))

Én imádnék naphosszat heverészni meg képzelgetni mindenfélét egy ilyen báttyal! :)))

Kapsz Te is egy Évást:D ÁDÁM NAPLÓJA Első rész Amikor felébredtem, már nem voltam egyedül. Egy új teremtmény bukkant fel mellettem - a hosszú hajú! VASÁRNAP Amíg eszméletlen voltam, alighanem furcsa dolgok történtek velem, mert észrevettem, hogy bal mellemen valami forradás van. Egyáltalában nem fáj. De már pusztán az a körülmény, hogy az új teremtmény első bemutatkozása nem járt baj nélkül - nem sok jóval biztat a jövőt illetően. HÉTFŐ Ez a hosszú hajú teremtmény mindenütt az utamban van, mindig vár rám, vagy szalad utánam. Ezt nem nagyon szeretem. Úgy volna jó, ha ott maradna a többi állattal együtt. Ma borús idő van. Keleti szél süvít. Valószínűleg esőt kapunk... Kapunk? Miért beszélek többes számban? Mi kapunk? Mi az, hogy mi? Hol ragadt rám ez a többes szám? Most jut eszembe, hogy az új teremtmény szokott így beszélni. KEDD Az új teremtmény folyton beszél. Főként azzal foglalkozik, hogy a dolgoknak nevet adjon. A nagy vízesést - amit úgy szeretek - elnevezte Niagarának. Nem értem, miért. Azt állítja, hogy ez a zuhatag pontosan olyan, mint egy Niagara, tehát nem is lehet más nevet adni neki. Mondhatom, gyenge indok. Jómagam már semmit sem nevezhetek el. Az új teremtmény maga ad nevet mindennek, ami az útjába kerül, mielőtt én még szóhoz jutnék. Megokolása mindig ugyanaz: pontosan olyan! Itt van például egy új madár, a Dodó. Azt mondja, csak rá kell nézni, mindjárt tudhatjuk, hogy Dodó, mert pontosan olyan, mint egy Dodó. A név rajta is fog ragadni. Mégis fárasztó és hiábavaló lenne, ha ezeken a dolgokon bosszankodnék, pedig mit jelent az, hogy pontosan olyan, mint egy Dodó? Én talán olyan vagyok, mint egy Adó? Azért is Ádám lesz a nevem, a madarat pedig Drontónak fogom hívni, és kész... SZERDA Az eső ellen kalibát építettem, de nem tudom békességben, egyedül használni. Az új teremtmény egyszerűen betolakodott. Amikor megpróbáltam, hogy kiszorítsam, arca, amelyet a keze fejével dörzsölgetett, nedves lett, és olyan hangokat adott, mint némely állatka, amikor bajban van. Csak ne beszélne annyit. Szakadatlanul fecseg. Mindez talán úgy hangzik, mintha mindenáron akadékoskodnék vagy ócsárolni akarnám ezt a szegény teremtést. Eszembe sincs! Csakhogy eddig még nem hallottam emberi beszédet, ezért bántja a fülemet minden új és szokatlan hang, amely álmodozó magányom ünnepélyes csendjét zavarja. Az új hang túl közel is van hozzám, szorosan a vállam mögött vagy a fülem mellett, előbb az egyik, aztán a másik oldalon. Eddig inkább olyan hangokat szoktam meg, amelyek távolabbról jönnek. PÉNTEK A dolgok elnevezése vígan folyik tovább, nem tehetek ellene semmit. Közben az új teremtmény olyan logikát árul el, amely ellentmond az enyémnek - tehát nem is lehet helyes. Nagyon jó nevet találtam ki erre a tájra. Szép és dallamos hangzású név: Édenkert. Titokban ezt a nevet tovább is használtam magamban, bár az új teremtmény kijelentette, hogy itt minden - az erdő, a szikla és az egész természet - nem annyira kerthez hasonlít, inkább olyan, mint egy park. Ezért aztán - anélkül hogy jóváhagyásomat kikérte volna - új nevet adott a tájnak: Niagara-park. Én ezt erőszakosnak és önkényesnek tartom. Táblát is állított fel: A GYEPRE LÉPNI TILOS! Ez csak ellenem irányulhat! SZOMBAT Az új teremtmény túl sok gyümölcsöt eszik. És ami a legaggasztóbb: főleg az almát kívánja meg, különösen, amióta hallotta, hogy némelyik alma fogyasztása tilos. Úgy látszik, különösen szereti a veszélyes dolgokat, bár azt állítja, a sok gyümölcsöt csak a karcsúsága kedvéért falja. Jellemző a logikájára, hogy a karcsúság kedvéért kockára tenné még a Paradicsomot is. VASÁRNAP Ma rajtakaptam az új teremtményt, amint éppen göröngyökkel dobálta a tiltott fán csüggő almákat. HÉTFŐ Az új teremtmény kijelentette, hogy az ő neve Éva. Bánom is én! Azt mondja, Évát kiáltsak, ha hívni akarom. Értésére adtam, hogy akkor az új név teljesen fölösleges. A "fölösleges" szó szemmel láthatóan imponált neki, és megnövelte tekintélyemet a szemében. Ez a szó csakugyan hatásos és hasznos - ezentúl gyakran fogom használni. Azt mondja az új teremtmény, hogy különbözik az állatoktól és tőlem is. Nem egészen pontosan olyan, mint én - éppen ezért Éva. Ez azonban meglehetősen kétes dolog - de nekem egyébként is teljesen mindegy. Miattam lehet, ami akar, csak ne akaszkodjék a nyakamba, és ne akarjon mindig társalogni! KEDD Az egész területet elcsúfította ocsmány táblákkal és undok elnevezésekkel. Azt mondja, hogy a Parkunkból nagyszerű üdülőhelyet lehetne csinálni, csak volnának vendégek! Micsoda badarság! Mindig ilyen dolgokat talál ki. Szavak, örökké csak szavak, minden értelem nélkül! Mi az, hogy "üdülőhely"? Ám jobb lesz, ha meg se kérdezem. Lehetőleg sohasem szabad neki kérdéseket feltenni, mert nyilván ég a vágytól, hogy valakinek valamit - lehetőleg minél részletesebben és minél hangosabban - megmagyarázhasson. PÉNTEK Újabban a fejébe vette, hogy ne sétáljak a vízesés felett. Pedig mit ártok azzal? Azt mondja, minden alkalommal, ha ezt teszem, reszket a félelemtől. Szeretném tudni: mi köze hozzá? Eddig is ezt csináltam. Olyan jólesik beleugrani a hűvös vízbe. Hiszen azért van itt a vízesés - legalábbis eddig azt hittem. Ő meg azt akarja elhitetni velem, hogy a vízesés kizárólag a festői hatás kedvéért van a világon, akárcsak a rinocérosz és a masztodon. Édesnek és bájosnak mondja őket, mint mindent, ami tetszik neki. Én egyáltalán nem tartom őket "édesnek" és "bájosnak". Sürgős környezetváltozásra volna szükségem, mert attól tartok, itt lassan eldurvul a nyelvem, elszegényedik a szókincsem! SZOMBAT Múlt kedden megszöktem, két napig kóboroltam, és végül egy elhagyott helyen új kunyhót építettem. Amennyire csak lehet, eltüntettem a nyomaimat. A hosszú hajú mégis felkutatott és megtalált egy állat segítségével, amellyel jó barátságban van (farkasnak nevezi). Amikor meglátott, megint azokat a kellemetlen, jajgató hangokat hallatta, és megint nedves lett a szeme! Nem volt mit tenni, vissza kellett térnem vele a régi kalibánkba. De az első adandó alkalommal ismét kivándorlok, most már végleg és örökre! Állandóan bolondos problémáival foglalkozik. Szeretné például kitalálni, hogy az oroszlán és tigris nevű állat miért eszik füvet és virágokat, holott a foguk olyan éles, hogy egymást is széttéphetnék. Micsoda badarság! Hiszen akkor megölnék egymást, és máris itt volna az, amit tudomásom szerint "halálnak" neveznek. A halálnak - úgy hallottam - eddig nem volt szabad belépnie a Parkba. Ez bizonyos tekintetben sajnálatosnak is mondható, hiszen... VASÁRNAP Csakhogy ez a nap is elmúlt! Ha érdekel tovább is: http://www.szabadgondolkodo.hu/irodalom/adam-es-eva.php :)

Lehet igy is. Kb ezt hivják nihilizmusnak:P

Tetszik. Egyébként nem vagyok egy nagy tudora a bácsinak, mert a kötelező olvasmányokkor még nem tetszett, aztán meg már nem került elő. Majd most bepótolom! :) Ennél a mondatnál jöttem rá, hogy miről szól: "A szürke láthatárt nem tudja eljátszani egy színész..." Elég későn! :D Itt az ideje, hogy beavassalak valami izgibe! :D Nekem két húgom van, de mindig nagyon-nagyon vágytam inkább egy bátyra. Mióta elolvastam az Utas és holdvilágot (hatszor:D), azóta irigylem átkozottul ezt az Évát. :))) "Ulpius Tamás ki nem állhatta az apját, de annál jobban szerette nagyapját és húgát. Húgát annyira szerette, hogy az is lázadásnak tűnt már. Én is szerettem testvéreimet, nem veszekedtem velük túlságosan sokat, a családi összetartást komolyan vettem, amennyire elvont és szórakozott természetem megengedte. De minálunk az volt a szokás, hogy a testvéreknek nem illett mutogatni, hogy szeretik egymást, nevetségesnek, sőt szégyenletesnek tartottunk minden gyengédséget egymás közt. Azt hiszem, a legtöbb családnál így van. Karácsonyra nem vettünk egymásnak ajándékot; ha valamelyikünk elment vagy hazajött, nem köszönt a többieknek, és ha elutaztunk, csak szüleinknek írtunk tisztelettudó leveleket, és a végére odaírtuk: Üdvözlöm Pétert, Lacit, Editet és Tivadart. Ulpiuséknál egészen másképp volt. A két testvér választékos udvariassággal beszélt egymással, és búcsúzáskor meghatottan megcsókolták egymást, akkor is, ha csak egy órára mentek el. Amint később rájöttem, rendkívül féltékenyek voltak egymásra, és nagyrészt ez volt az oka annak, hogy nem barátkoztak senkivel. Éjjel-nappal együtt voltak. Éjjel is, mondom, mert egy szobában laktak. Ez volt rám nézve a legkülönösebb. Minálunk Editet tizenkét éves korában elválasztották mitőlünk, fiúktól, és azóta külön női lakosztály fejlődött ki körülötte, barátnők jártak hozzá, sőt barátok is, akiket mi nem is ismertünk, és szórakozásokat űztek, amelyeket mi mélyen megvetettünk. Kamaszfantáziámat meglehetősen foglalkoztatta az, hogy Éva és Tamás együtt laknak. Úgy képzeltem, ezáltal a nemek különbsége valahogy elmosódik bennük, és mind a ketten kissé androgün jelleget vettek fel a szememben. Tamással általában kíméletesen és finoman beszéltem, mint ahogy lányokkal szokás, Évával szemben viszont nem éreztem azt az unatkozó feszengést, amit Edit barátnőivel, a hivatalosan lányoknak deklarált lényekkel szemben éreztem. Úgy kell elképzelned, hogy a két testvér élete az Ulpius-házban állandóan színház volt, állandó commedia dell'arte. A legcsekélyebb dolog elég volt, hogy megindítsa a dolgot, hogy Tamás és Éva megjátsszanak valamit, illetve hogy játsszanak, ahogy ők mondták. A nagyapa mesélt valamit egy várbeli grófnőről, aki szerelmes volt a kocsisába, és Éva mindjárt grófnő lett és Tamás kocsis... A jövőjüket nem tudták másképp elképzelni, mint a színházzal összefüggésben, amennyiben egyáltalán gondoltak jövőjükre. Tamás drámaírónak készült, Éva pedig nagy színésznőnek. De a készülés szó nem egészen helyes, mert Tamás sosem írt drámát, és Évának álmában sem jutott eszébe, hogy színiiskolába kellene járnia. Nem is tudod elképzelni, mennyire irreálisak voltak, mennyire irtóztak minden gyakorlati valóságtól. Újság sosem volt a kezükben, sejtelmük sem volt, hogy mi történik a világban. Pedig akkor világháború volt; de őket nem érdekelte. Minden más tekintetben is kívül álltak az élet megszokott rendjén. Évának esetleg éjszaka kettőkor eszébe jutott, hogy az előző héten a Svábhegyen felejtette francia füzetét; akkor mind a ketten felkeltek, felöltöztek, felmentek a Svábhegyre, és ott csavarogtak reggelig. Tamás másnap királyi egykedvűséggel mulasztotta az iskolát, Éva gyártott neki bizonyítványt az öreg Ulpius aláírásával. Éva egyáltalán nem járt iskolába, és semmiféle elfoglaltsága nem volt, de olyan jól elszórakozott egyedül is, mint egy macska. Akármikor be lehetett hozzájuk állítani, az ember sosem zavarta őket, tovább folytatták a maguk életét, mintha az ember ott se lenne. Éjszaka is szívesen látták az embert, de gimnazista koromban éjjel nem mehettem hozzájuk az otthoni fegyelem miatt, legfeljebb színház után, rövid időre - s folyton arról ábrándoztam, hogy milyen jó volna náluk aludni. Később egy híres angol esszében olvastam, hogy a kelták alapvonása a lázadás a tények zsarnoksága ellen. Hát a két Ulpius ebből a szempontból kelta volt. Mellesleg megjegyezve, Tamás is, meg én is őrjöngtünk a keltákért, a Grál-mondáért és Parsivalért. Valószínűleg azért éreztem magam oly jól köztük, mert ilyen kelták voltak. Közöttük megtaláltam önmagam. Rájöttem, hogy miért éreztem magam a szülői házban mindig szégyellni való idegennek. Mert ott a tények uralkodtak. Ulpiuséknál odahaza voltam."

Nekem egyik kedvencem tőle. Találkozás egy fiatalemberrel Jókedvű voltam, sok mindent elfelejtettem, körülményesen meggyújtottam a szivarom, és nekivágtunk az Andrássy útnak. Én szép és drága feleségem mosolygott rám a fátyol alól, én szép kedvesem, aki, íme, szeretett, és megengedte, hogy szeressem. A fiatalemberrel a Duna-parton találkoztam, hat óra felé. Elment mellettünk, már alkonyodott akkor, nem vettem észre. Már húsz lépésnyire lehetett, mikor hátulról megpillantottam. Egyszerre elhallgattam, és zavart nyugtalanság fogott el. A karcsú derék egy rakodóhajó hátteréből vált ki élesen, de mégis, azt hiszem, a lépéseiről ismertem rá. Kicsit kopottak a ruhák. A kezében széles füzetet vitt. Tizennyolc vagy csak tizenhét éves talán... még haboztam, nem mertem elhinni... el akartam fordulni, de egyszerre éles nyilallás vonaglott át a szívemen, és utána oly heves dobogás fogta el, hogy meg kellett álljak. Egy mozdulatát láttam meg, amint a kezét felemelte, és maga elé tartotta, ó jaj, rettenetes, ez volt a kéz, még a vágást is megismertem rajta, amit a tornateremben... A feleségem csodálkozva nézett rám, és én hebegve mondtam: - Kérlek... várj rám... beszélnem kell ezzel a fiatalemberrel... És otthagytam őt és előresiettem. Nemsokára aztán meglassítottam a lépteimet. Már alkonyodott. A fiatalember nem fordult meg. Tudta, hogy mögötte vagyok. Nyugodtan ment tovább, egy hajókötélkőnél nyugodtan megállt, és a csendes Duna felé fordult s nézett át, messze a hegyek felé. Borzasztó zavarban voltam, a torkom köszörültem. Melléje álltam, hogy észrevétessem magam. Lopva a száját néztem, mely fiatalabb és keskenyebb volt még, mint az enyém. A szeme nagyobb és világosabb. Ó, ő volt az. És a füzet a kezében, a régi füzet... amit a szekrényem fenekére tettem és elfelejtettem... Nehéz, szorongó izgalom volt ez. - Hát... nem látsz?... - mondtam végre halkan. - De igen - mondta, de nem fordult felém. Zavartan hallgattam. Aztán elszégyelltem magam. Nevetséges. Egy tizennyolc éves fiatalember! A találkozás különös, de fel kell találjam magam. Elfogulatlan leszek. Örüljön, hogy alkalma volt meglátni engem. - Azonnal megismertelek - mondtam hangosan -, amint elmentél mellettem. - Tudom - mondta. - Hát mért nem jöttél oda? Nem vagy kíváncsi rám? Nem felelt. Ideges lettem. - Jó, tudom, milyen tartózkodó és gőgös vagy. De látod, ennek semmi értelme... Hidd el, rájöttem, hogy semmi értelme... Majd elmagyarázom neked... Magad is belátod majd, hogy nem maradhattam tartózkodó és gőgös... De hát miért nem nézel rám... Nézd, bajuszom van... Huszonhat éves vagyok... De furcsa vagy. Haragszol rám? Nem felelt. A szája keserűen összehúzódott. - Eh!... - mondtam. - Ez a nagyszerű hallgatás! Jó, jó, emlékszem már... Hát aztán? Örökké nem csinálhatja azt az ember. Né, még talán szemrehányásokat teszel. Ugyan kérlek, a nagy hallgatásod nem olyan nagy dolog... Nem látom, hogy sokat használt neked... A ruhád nagyon szánalmas, édes fiam. És sovány vagy. Már engedj meg, nem tudnék ilyen ruhát felvenni... Na, mi az! Sírj egy kicsit, kapsz egy krajcárt! Most nézett rám először. Keményen rám nézett, a szemembe. Aztán megint elfordult. - Sokat beszélsz - mondta szárazan. Megsértődtem. - Ó! Ugyan! Nagyon tökéletesnek képzeled magad. Igenis, beszélek, mert tanítani akarlak... érted? Végre, idősebb vagyok nálad... és én azóta sokat láttam... és sokat tapasztaltam... te gyerek vagy... mit tudod te... Egyszerre elcsuklott a hangom, lehorgasztottam a fejem, és egészen halkan és zavartan mosolyogtam, és halkan és zavartan felemeltem a kezem, és zavartan mosolyogva suttogtam: - ...Hát mit tegyek?... hát azt nem lehetett, ahogy te gondoltad. Hidd el, kérlek, nem lehetett... én próbáltam... de igazán nem lehetett... Most felém fordult. Elgörbült szájjal, gyűlölettel nézett rám. - Hol a repülőgép? - kérdezte rekedten. Zavartan dadogtam: - Hát... mit tegyek... feltalálták... Farman... a Wright-testvérek... nem voltam ott... De hidd el, ők is elég jól csinálták... egész jó, aránylag... lehet vele repülni... - Látom - mondta gúnyosan. Aztán megint rám nézett. - Hol az Északi-sark? Lesütöttem a szemem: - Valami Peary elérte... Kérlek, hát nem volt időm... te tévedtél... nem lehet mindent... én akkor az egyetemre jártam... - Úgy - mondta. Aztán: - Hol a büszke és szabad Magyarország? - Kérlek alássan... igazán furcsa vagy... dolgozunk rajta... én is... de az nem megy olyan hamar... az embernek élni is kell. Hadarni kezdtem: - De látod... azért én igyekeztem... hogy legyen valami abból... amit neked, megígértem... írtam ám. Elég jó dolgokat írtam... Nézd meg csak kérlek a kirakatokat... a nevem ismerik... jónevű vagyok... ahogy te akartad... és az emberek eléggé tisztelnek... És látod, könyveket is írtam... ahogy te elgondoltad... nézd csak... itt van egy... elég jó... Idegesen kapkodtam ki a zsebemből egyik könyvemet, amiben humoros rajzok és novellák vannak, és mutattam neki. - Nézd csak... elég jó... Egyetlen pillantást vetett csak a könyvre, nem nyúlt utána. - Igen, láttam már - mondta kurtán. - Elég jó. Kinyújtotta a karját az alkonyodó láthatár, az elgörbülő hegyek felé. - Hol a nagy szimfónia, a rettenetes színjáték a szürke láthatárról és a gőgös istenekről, akik ott lüktetnek és vonaglanak a láthatár mögött? Elpirultam. - Hát, kérlek... azt nem lehetett... Azt nem lehet három felvonásban megcsinálni... Te tévedtél... A szürke láthatárt nem tudja eljátszani egy színész... aztán rájöttem, hogy ez nem is a megfelelő műfaj... és nem is tudnék elkészülni vele... Hanem írtam erről egy csinos szonettet... egy előkelő revü hozta... és tetszett... és azóta jobban fizetnek... Nem felelt. Komor hallgatásba merült, tekintete eltűnt a távolban. Akartam még mondani valamit, megmagyarázni, hogy milyen fiatal ő... de homályosan emlékeztem rá, hogy ilyenkor, mikor így néz, nem lehet őt zavarni. Egyszerre eszembe jutott a feleségem, és nyugtalankodni kezdtem. - Kérlek... - mondtam - jöjj velem, bemutatlak a feleségemnek. Ó, ennek örülni fogsz. Nagyon szép asszony... értékes, nagyszerű nő... látod... és én meghódítottam... szeret engem... látod... vagyok valaki... ahogy te akartad... Most rám nézett, és a szemében végtelen gúny volt. - Meghódítottad - mondta. - Ugyan! Ó, milyen büszke vagy rá! Te mentél hozzá és meghódítottad!... A várkastély leszállt a hegyről, és ostrommal bevette a völgyet!... A tölgy meghódította a folyondárt, és szerelmesen körülcsavarta... Miért nem jön ide a feleséged? Összehúztam a szemem. - Ostoba vagy - mondtam. - Gyerek vagy. Ezek fantazmagóriák. Nincs igazad. Nekem van igazam. Én felnőtt vagyok, és megismertem az életet. Mit tudsz te az életről! Téged mindenki kinevetne! Egészen mellém állt, a szemembe nézett. Most láttam meg sűrű és barna haját. - Nem akartam megismerni az életet... azt akartam, hogy az élet ismerjen meg engem... Igaz, engem mindenki kinevetne, és te nem akartad, hogy miattam téged kinevessenek... De te tudod, nézz a szemembe, merj a szemembe nézni!... te tudod, hogy te vagy a nevetséges és kicsi... és hogy nekem van igazam... és hogy nem nevetséges, amit én mondok... te tudod, hogy nekem van igazam... te szegény... te kicsi... te senki... Merj a szemembe nézni... El kellett fordulnom; a helyzet ostoba és kínos volt. Ő lassan távolodott el tőlem, aztán nem nézett többé rám, lassan, gondolkodva indult meg... Percek múlva, halkan tudtam csak megszólalni: - Hová mész? Maradj... - suttogtam. De nem fordult már vissza. Csak a szavát hallottam még, távolról: - Emlékezz rá, hogy egyszer még, utoljára, találkoztál velem... És ha van még benned valami belőlem, mártsd be tolladat a lenyugvó nap tüzébe, s írd meg nekik... írd meg ezt a találkozást... és írd meg nekik, hogy hagytalak el, és hogy tűntem el, beleolvadva az alkonyodó égbe, ifjan, szépen és végtelenül szabadon, hogy ne lássalak többé... Ezeket nagyon messziről hallottam már, és a karcsú alak vékonyodott, elfolyt, felemelkedett. Még néztem, azt hittem, hogy látom, de aztán rájöttem, hogy a vörös égen egy vékony felhő lebeg csak. A feleségem türelmetlen lett. - Ki volt ez a fiatalember? - kérdezte. - Egy régi ismerősöm - mondtam neki zavartan. - Kedves fiú... - Igen - mondta a feleségem kicsit élesen. - Csak rossz modora van. Miért nem mutatkozik be? Pedig feltűnően hasonlít hozzád. Aztán idejöttünk a kávéházba. Nehéz kedvemről lassan oszolt el a görcs. A téma szép - mondtam magamban, felvidulva. - Versnek kicsit hosszú volna. De egy novellát lehet belőle csinálni. Röviden, szatirikusan. Ma úgyis kedd van, szállítanom illik valamit. Papírt kértem, és rövid habozás után leírtam a címet: "Találkozás egy fiatalemberrel..." És csak tompán fájt már a seb....

KARINTHY FRIGYES ŐRÜLT SIKEREM A TÉBOLYDÁBAN TUDOMÁNY - Kedves kollega úr, érdekes esetből kifolyólag keresem fel, mint olyan elmeorvost, akinek tudományos képzettségéről, az elmebajok megállapításában való megbízhatóságáról legalább úgy meg vagyok győződve, mint a magaméról. - Nagyon kedves és igazságos, kedves kollega úr. Nekem is az a nézetem, hogy az elmegyógyászatban körülbelül mi ketten vezetünk holtversenyben. - Bizonyára, kollega úr. A helyesen megértett tudomány diadalát látom abban, hogy elmegyógyászati kérdésekben mi körülbelül megegyezünk. Azért keresem fel, hogy közösen, bizalmas kettesben, a "négy szem többet lát" elve alapján beszéljük meg ezt az érdekes esetet. - Csupa fül vagyok, kollega úr. - Annak a megállapításáról van szó, kedves kollega úr, vajon én, aki önnel e percben beszélek, őrült vagyok-e vagy sem? - Nagyon érdekes kérdés. Már gondoltam rá magam is. Szóval ezt akarja megbeszélni? - Ezt. Eleinte arra gondoltam, hogy mint az ország első elmeorvosa, ezt a betegséget magam állapítom meg magamról, de aztán eszembe jutott, hogy magamról lévén szó, mégiscsak jobb lesz, ha konzíliumot hívok egybe, legalábbis két orvost, akik ehhez legjobban értenek. Meghívtam hát magamat és önt erre a konzíliumra. - Nagyon helyes, kollega úr. Akkor talán mindjárt kezdhetjük is a tanácskozást? - Parancsoljon velem. - Egyelőre nincsen kifejezett véleményem erről az érdekes esetről. Mindenesetre érdekel, mi az ön véleménye? - Az én véleményem az, hogy őrült vagyok. - Mindenesetre megfontolandó vélemény olyan ember részéről, aki az elmebetegségekben olyan kitűnő szaktekintély, mint kollega úr. - Ön hízeleg, kollega úr. - Szó sincs róla. De térjünk a tárgyra. Abban úgye mind a ketten megegyezünk, hogy az őrültségnek mi a legfőbb ismérve. - Hogyne, hogyne. A fixa ideát gondolja, nemde kollega úr? - Természetesen. Kollega úr ezt nagyon jól tudja. Tehát meg kell állapítanunk, hogy van-e kollega úrnak fixa ideája. Abban, úgye megegyezünk, hogy mit értsünk fixa idea alatt? - Hogyne. Fixa idea, azaz téveszme alatt egy kényszerképzetet értünk, mely a különben helyesen, vagyis logikusan működő emberi értelemben automatice felvetődött, egy hibás képzetet, önmagunkról, teszem fel, hogy valaki császárnak képzeli magát, holott nem az. - Nagyon helyes. Hiszen mind a ketten tudjuk, hogy az őrültek fixa ideájuktól eltekintve, egészen helyesen gondolkodnak. Nos tehát, lássuk, van-e kollega úrnak rögeszméje? Mert ha nincs, ha minden gondolata helyes és logikus, akkor kollega úr nem őrült. - Így van. - Nos tehát lássuk, van-e önmagáról rögeszméje. Hogy híjják kollega úr? - Így és így. - Helyes. Rendben van. Kicsoda kollega úr? - Elmeorvos. - Helyes. Hol lakik, kollega úr? - Itt és itt. - Nagyon helyes. Ön tehát nagyon jól tudja, hogy ön kicsoda és micsoda, mert amit mondott az szóról-szóra igaz. Önnek tehát nincsen rögeszméje önmagáról, ezek szerint az a nézetem, hogy kollega úr nem őrült. - Nekem pedig az a véleményem, hogy őrült vagyok. - De hiszen nincsen rögeszméje! Hiszen tisztában van vele, hogy micsoda. - Igen, őrült vagyok. - Pedig, mint láttuk, nem az. - Igazán azt hiszi? - Hát persze, hiszen bebizonyítottam. - Ohó, álljunk csak meg. Hiszen ha nem vagyok őrült, akkor az, hogy őrültnek hiszem magam, akkor ez egy hibás eszme, egy rögeszme. - Így van! - De hiszen akkor nekem rögeszmém van, hiszen akkor én őrült vagyok. - Hát persze. Ha rögeszméje van, akkor őrült. - Tehát őrült vagyok? - Miután rögeszméje van, nyilván az. - Ohó álljunk csak meg. Ön azt mondja, a rögeszmém, hogy őrült vagyok. De hiszen tényleg az vagyok, az imént mondta. De hiszen akkor ez nem rögeszme, akkor az egy logikus gondolat. Tehát nincs rögeszmém. Tehát mégse vagyok őrült. Tehát csak rögeszme, hogy őrült vagyok, tehát rögeszmém van, tehát őrült vagyok, tehát igazam van, tehát nem vagyok őrült. Mégiscsak gyönyörű dolog a tudomány! - A leggyönyörűbb, kollega úr! De legalább annyira kell érteni, mint mi ketten.

Én már minden problémás ismerősömnek a hallokát ajánlom! :D Izgatja őket, honnan ez a látványos gyógyulás nálam! :D Pápá, tücök báci! :)))

Nem szégyen,mindenki átmegy ezen is. Ezek is az ősi emberi igényekre blazirozzák a vállalkozást. És persze a "problémások" az ügyfélkör;)