2006.03.16.
A nüanszok bűvölete
Ahol milliméterek, ezredmásodpercek, grammok és ezrelékek döntenek a győzelem sorsáról, ott kezdődik a valódi verseny. Bahreinben, hála az új szabályoknak és a csapatok csodálatos munkájának, szerencsénkre minden a nüanszokon múlt - de ne örüljünk előre!
A 2006-os idénynyitó Bahreini Nagydíj a nüanszok bűvöletében telt, olyan, szemmel szinte érzékelhetetlen apróságokéban, amelyek a felszínes megfigyelőt talán nem is érdeklik, mégis a sport titokzatos összetételű esszenciájának kulcsfontosságú alkotóelemei. Egyetlen, a kelleténél lassabb kör az időmérőn; egy bagatell elfékezés; egy irányíthatatlan autó véletlenszerű sodródása; néhány tizedmásodperc veszteség a lekörözéseknél. A Forma-1 mindig is a részletek világa volt, de amikor ezek a győzelem sorsáról döntenek, nos, az már vérbeli küzdelem - mi több, pontosan ott kezdődik a nagybetűs versenyzés.
Amikor a Bahreini Nagydíj 40. körében Fernando Alonso kiszáguldott a boxutcából, és csak egy átléphetetlen fehér csík választotta el Schumacher Ferrarijától, a két versenyző közötti távolság fél autóhossz volt. Ez időben körülbelül hét századmásodpercet jelent - összesen ennyi előnyt tudott gyűjteni Alonso az előző 39 kör alatt, és mint tudjuk, ennyin múlt az is, hogy a Ferrari helyett a Renault szerezte meg a győzelmet az idénynyitón. A siker és a kudarc közötti határvonal talán még sohasem volt ilyen keskeny, és sohasem virított ilyen nyilvánvalóan ott, a pálya közepén.
Hogy mi döntött valójában? Talán az az aprócska elfékezés és ellenkormányzás Schumachertől a 38. kör első kanyarjában? Talán igen - de végső soron mégiscsak éppen az a köre lett a leggyorsabb, gyorsabb, mint Alonsóé. Vagy az a bizonyos elveszített kör az időmérőn? Azt a Ferrari kétféleképpen kompenzálhatta: ha Schumacher mindkét boxkiállását előrébb hozták miatta egy körrel (nem csak az elsőt), akkor valóban eldőlhetett rajta a verseny; ha viszont az első tankolásánál pótolták a hiányzó, kb. 2.77 kg benzint, akkor tulajdonképpen nem múlt rajta semmi, mert Alonso a második etap közepétől úgyis ott loholt a Ferrari hátsó szárnya mögött. Vagy a lekörözéseknél elvesztegetett idő volt a döntő? Lehet, de ki tudja, hogy melyiküket tartották fel tovább? Ezek a tényezők hosszú távon többnyire lenullázódnak. Mindig, mindenkinél találhatunk elveszett tizedeket, ám végső soron mégis csak az számít, hogy ki végzett előrébb - ennyi, és kész.
Akadnak azonban érdekesebb, láthatatlan nüanszok is. Schumacher és Alonso abból a szempontból a kisebbséghez tartozott, hogy mindketten új gumikon, feltankolva futották a leggyorsabb körüket, azaz közvetlenül a boxkiállásuk után. Erre statisztikailag kevés volt az esély, mert a 21 versenyző közül (a hamar kieső Christijan Alberst nem számolva) tizenhárman velük ellentétben röviddel a tankolásuk előtt, azaz használt gumikon, de kevés benzinnel voltak a legfürgébbek. (Ebből mellesleg az is kiválóan látszik, hogy a kerékcserék visszatérése miatt ismét nem feltétlenül érdemes minél későbbre halasztani a kiállásokat.) Ha Schumacher történetesen az utóbbi kategóriába tartozott volna, a második etap végén talán le tudja rázni Alonsót, és akkor máshogy alakul a végeredmény. Ezen persze utólag felesleges morfondírozni, de azt kiválóan érzékelteti, hogy ilyen kiegyenlített erőviszonyok mellett a legjelentéktelenebbnek tűnő apróság is meghatározóvá válhat.
Ahogy mondják, a szerencse nem garancia, hanem kihasználásra váró lehetőség, és Alonso bajnokhoz méltóan csapott le minden kínálkozó alkalomra anélkül, hogy túlfeszítette volna a húrt. Tudta, hogy Felipe Massára a rajt után a legkönnyebb csapást mérni, amíg még hidegek a gumik, és tombol az adrenalin. Utána azt tette, amit tennie kellett: kivárt, és amikor Schumacher Ferrarija másodszor is eltűnt a boxban, futott két 1:32-es kört, ez pedig - azzal párosítva, hogy vetélytársánál egy hajszállal kevesebb benzint kellett vételeznie - be is biztosította számára a vezetést. Schumacher pedig nem tehetett semmit; valójában még azt sem mondhatjuk, hogy azon a három körön bukta el a versenyt, amellyel Alonso későbbre tudta halasztani a kiállását, mert közvetlenül a kerékcseréje után, új gumikon, Michael gyorsabb volt, mint előtte. Másrészről a Ferrarinak persze többet kellett tankolnia, ezért 1.174 másodperccel hosszabb időt töltött a boxban a Renault-nál, ami normális esetben talán semmit sem jelentett volna, de ott és akkor kritikus volt.
Az a bizonyos fehér csík ténylegesen a győzelmet és a vereséget választotta el egymástól, mert itt két olyan versenyző mérkőzött meg, akik mindketten bevallottan a világbajnokságot tartották szem előtt, 2 árva pontért tehát egyikük sem akart kockáztatni. Bahreinben szó szerint egy szempillantás alatt dőlt el a küzdelem: hét századmásodperc felfoghatatlanul rövid idő, ahhoz mégis elég volt, hogy Fernando Alonso győzelemmel indítsa a 2006-os idényt. Mi pedig dörzsölhetjük a tenyerünket, mert ha a siker ilyen kevésen múlik, ha fél autóhosszal meg lehet nyerni egy versenyt, akkor a mérleg nyelvét az tartja kézben, amit jobb híján úgy nevezünk, hogy véletlen - és aminél nincs jobb garancia egy fordulatos, kiszámíthatatlan évre. Hajrá!
Bár eddig csak Schumacherről és Alonsóról szóltam, a Bahreini Nagydíjban az volt a legszebb, hogy soklovas küzdelmet hozott, és ilyet ígért a következő versenyekre is. Vagy mégsem?
A csapatok teljesítménye bizonyos értelemben zavarba ejtő volt. Igen, Kimi Räikkönen szokásához híven fantasztikusan vezetett, és feltornázta a McLarent az utolsó helyről a dobogóra; Juan-Pablo Montoya viszont egyetlen helyet sem javított az egész futam alatt, pedig az autója az adatok tanúsága szerint az állítólagos motorproblémák ellenére sem volt lényegesen lassabb csapattársáénál az egyenesekben. Jenson Button ihletett versenyzése igazolni látszott a Honda kirobbanó előszezoni formáját, de Rubens Barrichello botladozása elbizonytalanította az embert.
A Bahreini Nagydíjat valójában a meglepetések tették bűbájossá. Ki mert volna fogadni rá a rajt előtt, hogy épp McLarenből ér célba kettő, miközben a téli teszteken végig megbízhatónak tűnő Renault-k közül az egyik kiesik, a pótfavorit Honda pedig műszaki problémák miatt csak egy autóval szerez pontot? Ki hitte volna, hogy a Williams ennyire gyors lesz, és az újonc Nico Rosberg, aki az előszezonban ritkán keltett feltűnést, bemutatkozása örömére mindjárt megfutja a leggyorsabb kört? Ki várta, hogy a Toyota tényleg ennyire, tragikusan és megbocsáthatatlanul lassú lesz? Az idénynyitók eredendően kiszámíthatatlanok, de az idei fokozottan az volt.
A verseny után Räikkönen és Button is azt állította, hogy nyerhetett volna, a meghökkentő igazság azonban az, hogy a futam 57 köréből 15-ben Rosberg volt a leggyorsabb ember a pályán, míg ők csak fejenként 4-ben értek el mindenki másnál jobb időeredményt. Összehasonlításképpen: Schumacher 13, Alonso 12, Massa 6, Montoya pedig 3 körben bizonyult a leggyorsabbnak. Button főleg a középső etapban autózott néhány tizeddel lassabban a két éllovasnál, de mentségére szolgál, hogy először Jacques Villeneuve, aztán Montoya mögé volt beragadva; Räikkönen pedig - jóllehet, az egykiállásos taktikája miatt nehezebb autóval és viseltesebb gumikkal kellett küzdenie - alapvetően azzal jutott fel a dobogóra, hogy a többieknél eggyel kevesebbszer járt a boxban, nem pedig azzal, hogy a klasszikus értelemben gyorsabb volt náluk.
Ezért bármilyen vonzó is lenne a gondolat, a Bahreini Nagydíj alapján nem vonhatjuk le egyértelműen azt a következtetést, hogy a világbajnokság ötesélyes lesz. Nem nyert bizonyítást, hogy a Honda és a McLaren tartani tudja a lépést a Renault-val és a Ferrarival, sőt, valójában a Ferrari képességeiben sem lehetünk biztosak, mert ne felejtsük el, hogy a bahreini hétvégén Schumacher még tavaly, a nagy bukás évében is gyors volt. Ráadásul ez a verseny csak a kétnagydíjas motorok életciklusának első felét jelentette, vagyis a kritikus időszak most hétvégén, Malajziában következik, ahol a magas páratartalom és hőség alighanem több áldozatot fog szedni a sivatagi szárazságnál.
Hát ez van: ahogy megszokhattuk, az idénynyitó több kérdést vetett fel, mint amennyit megválaszolt.
Bahreinben kiderült az is, hogy a V8-as motorok bevezetése fölötti siránkozás sok hűhó volt semmiért. Ez a módosítás a kezdeti időszakban nyilván megdobja a gyártók költségeit, és kérdéses, hogy hosszú távon lehet-e vele valóban spórolni, egy dolog viszont biztos: a nézők szemszögéből az égvilágon semmit sem jelent.
A gumikeverékek lágyabbak, az aero-csomagok pedig hatékonyabbak lettek a tavalyihoz képest, így aztán a lassulás nem volt számottevő. Alonso 1:31.215-ös hétvégi legjobb köre összesen 1.688 másodperccel marad el a 2005-ös etalontól, és a verseny 57 körében mindössze 0.486 másodperccel csökkent az átlagos tempó (ebben persze az is szerepet játszhatott, hogy a levegő csaknem 20, az aszfalt 13-16 fokkal hűvösebb volt az egy évvel ezelőttinél).
Érdemes áttekinteni, hogy mennyivel lassultak az egyes csapatok. Az alábbi táblázatban összefoglaltam az istállók legjobb tavalyi és idei köridejét az egész hétvégére vetítve, de a harmadik pilóták eredménye nélkül (őket azért hagytam ki, hogy ne okozzon bonyodalmat, ha egy alakulat tavaly használhatott harmadik autót péntekenként, idén viszont nem, vagy fordítva).
2005/2006 - Bahreini Nagydíj
A csapatok versenyzői által elért hétvégi legjobb köridők Bahreinben, 2005-ben illetve 2006-ban, a harmadik pilóták eredménye nélkül. |
Ezek az értékek persze nem tükrözik torzításmentesen a csapatok fejlődését, ami kiviláglik a Williams példájából is: az ő legjobb köridejük jelentősen, 2.782 másodperccel romlott, a versenyen mégis gyorsultak a többiekhez képest. A Toyota vergődését viszont jól mutatja, hogy az új szabályokkal ők vesztették a legtöbb időt - bő háromszor annyit, mint a BMW. A TF106 a Williams-szel ellentétben magán a futamon is katasztrofálisan lassúnak bizonyult: Ralf Schumacher és Jarno Trulli köridőgrafikonjai egy maláriás beteg lázgörbéjét idézték, alátámasztva a tapadás következetesség-gátló, krónikus hiányát.
Egyetlen csapat van, amely nem lassult, hanem gyorsult a 2005-ös szinthez képest, mégpedig a Minardi/Toro Rosso, ők azonban nem mérvadóak, mert az idei autójuknak semmi köze nincs a tavalyihoz. A legkevesebb, 1.025 másodperces időveszteséget a Sauber/BMW szenvedte el (itt már lehet némi folytonosságról beszélni), utánuk a Honda (1.225), majd a Ferrari (1.351) következik. Helyezésben a Ferrari javította a legtöbbet, mert míg egy éve csak a 6. leggyorsabb csapat voltak - fontos észben tartani, hogy egyetlen körről beszélünk -, addig idén ebben a tekintetben másodikak lettek.
A csúcssebesség kicsit alacsonyabb, a sivítás kicsit mélyebb, de ettől eltekintve, azt hiszem, a mi szemszögünkből nézve semmi probléma nincs a V8-asokkal. Elsőre úgy tűnik, az időmérő bevált (a harmadik etapon lehetne csiszolni, de a tankolásos szabályt ott azért tartották meg, hogy kikergessék a versenyzőket a pályára, ami a motorkímélés korszakában másképp nehezen sikerülne), az idei szabályváltoztatások tehát jól sültek el - csak ne lenne már belőlük annyira elegünk...
Nico Rosberg teljesítménye azért volt bámulatra méltó, mert a rajtnál elkövetett hiba nem összetörte az önbizalmát, hanem ellenkezőleg: megacélozta az erejét, ami nem csak újoncban, de még öreg rókában is ritkaság, a versenyzőlélek számára ugyanis nincs keservesebb feladat annál, mint amikor egy pszichétépázó botlás után kell újra talpra állni. Rosberg azonban olyan gyors volt, hogy ha a verseny csak a 13. körben kezdődik, megnyeri, mert akkori, 64.102 másodperces hátrányát Alonsóhoz képest a célig 63.043-ra faragta le. Ugyanakkor annyira nem szabad elájulni a teljesítményétől, hogy ne vegyük észre: csapattársa, Mark Webber, aki végső soron a legfontosabb mérce számára, előle rajtolt, és előtte is végzett.
Íme, egy pályafutás, amelynek nem csak a rajtja, hanem az első, trükkös kanyarja is jól sikerült. Kezdetnek nem rossz.
Farkas Péter