Az üzemanyagár – szokták mondani – ugyebár a kereslet-kínálat függvénye… Nos, milyen válság az, ahol folyamatosan emelkedik a kereslet?
Ha netán a taxiórát babráltatjuk, akkor már az egyszerű lakcímváltozás és időszakos hitelesítés is újabb krach-hal fenyegeti az APEH által régi lakásából kiforgatott, de még valahogy, valamilyen bejelentett címen dolgozni akaró egyéni vállalkozót. Négy-öt perc munkát és egy filléres kínai chipet az óráscégek (válság ide vagy oda) aranyáron mérnek.
A műszaki vizsga díjának orcátlan újraszámolása pedig már a gusztustalan harács izzadtságszagú kategóriába tartozik. Aki kifundálta, az biztosan kapott érte egy arany bajtársi medált háromszög mellszalaggal.
Nem beszélve a fuvarszervező cégekről, ők is már szinte ellehetetlenítik a fuvarvállalóikat a taxisbevételekhez mérten irdatlanul magas tagdíjaikkal, amit egyenlő mértékben fizet az is, aki megszakítja magát a napi16 órás munkában, és az is, aki épp nem tudott egy adott időszakban dolgozni.
A droidokra kimért sarcok, leadók is az egyéni teljesítőképesség számomra hihetetlen határát súrolják.
Válság van valóban?!
Magamon azt érzem, hogy igen, mert megélhetési költségeim rövid idő alatt a duplájára emelkedtek, eközben tíz évvel ezelőtti tarifával járok, és úgy érzem, minden újabb teher viperaként sújt.

Nincs azonban ez így a társadalom minden szegmensében. Jobban körülnézve úgy tűnik, főleg mi taxisok vagyunk kiszolgáltatottak, minden begyűrűző, laza pszichózis által könnyen beáldozhatók.
Hallom, hogy a magyar bankok sorra hatalmas nyereséggel jönnek ki a tartós bajból. Amíg kegyetlenül kiszipolyozzák a hiteleseiket, löknek 2-3 % kamatot az átlagbetéteseknek, és lerobbantják az éppen meginduló befektetési piacokat, addig maguk rekord méretű extra profitot könyvelhetnek el.

Mi ez, ha nem trükk?

Persze, hogy az, csak a mezei, csóró taxisnak ezt nem fogják rákötni a méregtől és leégettségtől vöröslő – egyébként csinos, pisze – orrára.

Nos, hát előzetesen picit elkalandoztam lényegi mondandómtól, ami valószínűleg szintén nem egyedi, ám teljesen valósághű, nem valamiféle bankválságként felfújt történet:

****
Éves műszaki vizsgára készülve, felhívtam telefonon a már évtizedek (?) óta szokásos, megbontásos papírt kiállító szervizemet. Jómagam is közlekedésgépész, valamikori szerelő lévén nem járok hozzájuk ugyan gyakran, de mégis voltam már annyiszor, hogy ha álmomból felébresztenek, akkor is megmondom hányas cipőt hordanak a „szakik”.

A hivatalos utat betartva, és a teljes korrektség okán egyből kértem is a 41-es bakancsú főnököt. Nos, hát a főnök nincsen a közelben, de azért mondjad, hogy mi a gondod – kezd el cseverészni a kedves 46-os lábú szerelő.
Elmesélem, hogy szokásos megbontásos papír kellene, és a tavaly már „avétosnak” talált, de a mérőpad szerint még használhatónak bizonyult hátsó lengéscsillapítókat kellene lecserélni újakra. Ja, és a tavaly kicserélt talpascsapszeg párját ugyancsak ki kellene dobni a könnyebbik oldalon, nem a váltó alatt.
Azt mondja erre a kedves 46-oska (nevezzük így):
– Hát ez ma már nem fér bele, mert 14 óra elmúlt, de holnap vége a vizsgáknak kb. 13-kor, és majd akkor gyere ide!
– Oké – vágtam rá egyszerűen (nem húzva az időt), akkor holnap 13:00-kor ott leszek a műhelyben.

Másnap már alig vártam, hogy költözködésem utáni sok nyűgös teendőt megszakítva, a taximra is áldozzak valamicskét. Így aztán 12:30-kor ott feszítettem puccban – a nagy vasajtóval szemben – a műhelyudvaron. Precízen 90,00°-ban betolatva, hátsó lökhárítóm a kerítéstől pontosan 10,00 cm-re.
– Remélem így jó lesz, néztem nem kis elfogódottsággal a műszaki vizsga végét éppen megtisztelő, egymással kölcsönösen parolázó fontos emberekre.
Mielőtt azonban azok rám emelték volna olajos tekintetüket, zavaromat leplezve barangoltam egyet az udvari állatok között. Köszöntem a ketreces kutyáknak (sose lehet tudni alapon), és füttyögtem a kalitkás madaraknak a fák árnyékában. Megállapítottam azonnal, hogy a nagy papagájok le lettek cserélve sokkal kisebb, de jóval barátságosabb egyedekre, amik korántsem csípnek akkorákat.

Pár perc után visszapillantva észrevettem, hogy „szabad a vásár”, véget ért a vizsga áhítattal átitatott utolsó mozzanata is. A mellettem álló kocsival érkezett kövér manus már fesztelenül tárgyalt csotrogánya újabb nyűgjéről a 46-os szerelővel.
Azt mondja neki a 46-oska:
– Wazze (!), mért nem tudsz legalább idetelefonálni, mindig csak úgy beállítasz?”.
A nagydarab sunyiképű pillanatokig még körülményesen mentegetőzik, de aztán fürgén kiszáll az autóból, és a 46-oska félelmetes rutinnal, sec-perc beteszi a romot az emelőre.
Hoppá, én meg közben meglátom a közeledő főnököt, 41-eskét. Illendően köszöntöm és előadom: telefonáltam tegnap, és a 46-oskával megbeszéltem, lenne egy sima megbontásos, valamint trapéz gömbfej és lengéscsillapító csere.
A 41-eske azt duruzsolja erre csendesen, teljes nyugodtsággal:
– Jó-jó, várj egy kicsit, mert beszaladt most két kocsi, mindjárt kimennek!
– Oksa – mondom csak úgy magamnak – megy ez, mint a tigrisbukfenc.

Ruganyosan visszacammogok az állatokhoz, és pacsizok egyet-kettőt a kutyákkal. Nekem is van egy „félelmetes harcikutyám”: Labrador márka. Az a különbség közte és a pitbull között, hogy a „labi” ugyanúgy le tudja tépni a karodat, de ő legalább vissza is hozza.

Felvillanyozva a repdeső gondolataimtól, óvatosan bemerészkedtem a műhelybe. Teszek egy kört – gondoltam magamban, mint a kutya lefekvés előtt. Épp minden beszólásra felkészülten, vigyorgó képpel sündörgök két autó közt, amikor egyszerre csak – mégis váratlanul a 46-oska rámdörren:
– Hát te mit keresel itt wazze?!
Most már nyugodtan elárulhatom, hogy mindent vártam, olyanokat is hogy: Még mindig ez az ócska, szar Fordod van? Vagy azt, hogy teniszcipőben nem lehet a műhelyben járkálni. Még azt is: szaladj már el két kiló kenyérért, meg egy nagy kóláért!
Ez a kérdés azonban szinte áramütésként ért. Rosszat sejtettem.
Éjszakásként nem szeretek nappal a város egyik végéből a másikba furikázni hiába. Pláne, ha van bőven sürgetőbb és értelmesebb elfoglaltságom is. Tele van még a garázs és a lakás lommal, volna mit tevékenykednem új otthonomban. A 46-oska pedig szó szerint ezt mondja: „hát te mit keresel itt wazze?”.
Próbálok humorizálni:
– Nem annyira sokat, mint a menő szerelők. Talán annak idején nekem is a szakmában kellett volna maradnom. Én csak a bevételt jöttem növelni, ahogy tegnap megbeszéltük.
– Ki a f…al beszélted meg!? – kiált rám mindenre elszánt hevességgel a 46-oska.
– Tudod, hogy hozzátok járok már vagy húsz éve, minden telephelyeteken megfordultam néhányszor. Egyszer – ha még emlékszel – indiszponáltságomban a kulcsot is bezártam a bordó Mercibe, alig tudtuk kinyitni, mivel akkor is beszóltál valami különlegesen kedveset.
Tegnap beszéltünk telefonon. Elmondtam, hogy mit kell kicserélni. Lefixáltuk, hogy 13:00-ra jövök ide.
– Ki a f…om mondta neked, hogy meg lesz csinálva az autód?! Talán azt mondhatta valaki, hogy megnézzük. Itt van a BMV, meg a nagy Merci is még, ki a p…csa foglalkozik akkor te a retek kocsiddal.
– Ugye most csak szívatni akarsz? Nem gondolod talán, az a perverzitásom, hogy iderellizek a város másik végéből kamura? Egyébként tegnap mondhattál volna akármilyen időpontot, nekem minden teljesen jó lett volna, holnap, holnapután vagy a jövő hét is, mivel már legalább egy hónapja nem dolgozom. Karosszériásnál volt az autó, azután pedig jött a költözködés. Most is lenne ezer más dolgom.

– Te ígérted ennek az értetlen taxisnak, hogy ma meg lesz csinálva az autója? – szólt át a másik kocsit szerelő 43-askának a 46-os cipőt hordó, igen kedves szerelő.
– Velem nem beszélt az biztos! Lehet, rossz számot hívott, aztán most itt hőbörög, veri a nyálát. Húzzál is innen ki a f…ba, ez egy magánterület – érted?
– Kikérem magamnak ezt a lekicsinylő, lehülyéző stílust – válaszoltam. Ide járok, amióta kitalálták ezt a megbontásos hókuszpókuszt, és eddig még mindig a 41-eske írta meg a papírt.
– Azóta azonban lehet nagyon megöregedtél, és nem emlékszel kivel beszélsz telefonon. Lehet, az irgalmas szamaritánusokat hívtad.
– No, ebből az egész blamázsból elegem van, szólok a főnöknek! – néztem körül a műhelyben. A 41-eske azonban már ott állt a hátam mögött. Épp mondani szerettem volna, hogy mi már megbeszéltük a javítást, ez a két szerelő meg itt bolondot csinál belőlem, amikor csendesen megszólalt:
– Nem csinálunk már megbontásos vizsgálatot, nem lehet.
– Nem lehet? Mért nem lehet 41-eske? Visszavonták az engedélyed? Ne szórakozz már velem, az előbb még azt mondtad beállhatok mindjárt! Nem értem, mi történt azóta.
– Mi történt, mi történt… hallottam, hogy vitatkozol itt a szerelőkkel.
– No, és nem gondolod, hogy jogosan? Idebolondítottak, most meg letagadják.
– Hát, szerintem sem mondhatta neked senki, hogy megcsináljuk a megbontásos papírodat itt, mert láthatod, én is vizsgáztatok. Kiadni egy megbontásost, és máshová küldeni vizsgára, az nekem égő lenne.
– 41-eske, akkor mért nem ezzel kezdtétek már a telefonban? Kerestem volna egy új helyet, ahol szívesen megírják a papírt és kicserélik jó pénzért ezt a pár cuccot. Van délpesten is néhány szerviz. Ha tudom, hogy nálad nem lehet csak vizsgával, akkor szétnézhettem volna Lőrincen. Egyébként mennyiért csinálod vizsgával együtt?
– Menjél akkor délpestre barátom, nem csinálok semmit se neked!
– Megkérdezhetem, hogy miért nem?
– Azért mert én azt mondtam és én megtehetem. Azt csinálok, amit akarok.
– 41-eske, ez igazán korrekt válasz volt. Idebolondítotok, lebarmoltok, lealáztok és elküldötök a jófenébe. Pedig az én pénzem is ugyanannyit ér, mint akárkié – nemde? Mindig készpénzben, rendesen fizettem, és odaadtam a tíz százalék jattot is, hiába köpködött, anyázott, szidta a verdámat, és dobálta a szerszámokat a 46-oska. Nem is értem, hogy lehetek ilyen ostobán a megszokások rabja. Régen el kellett volna felejtenem ezt a műhelyt a 46-oskával együtt, és akkor nem kellett volna évenként remegő gyomorral arra gondolni, hogy kell egy megbontásos papír, és ha én viszem vizsgára az autót akkor megkezdődik a kóstolgatás, a félelemkeltés, a „mindjárt itt hagyom a sz…ba ezt a romot”, és más hasonló cirkuszolások sora. Megjegyzem, hogy tavaly nekem kellett otthon meghúzni a futómű tartó keret egyik nagy csavarját a 46-oska kínkeserves trapézgömbfej cseréje után, mert majdnem leesett a „bölcső”.
Persze azt is úgy cserélték ki a 44-es segéd úrral, hogy látszólag „vért izzadtak”, káromkodtak, csapkodtak és szidták a Fordot. Kétméteres rúddal feszegették a bölcsőt, kifordítva a lengőkarszilenteket, és leszakítva a kaszniban lévő bölcsőcsavaranya rögzítő lemezt.
Jól emlékszem azonban 1992-ben, az akkor még pöpec124-es Mercimet szidták ugyanígy, amikor az mondtam: nem kell áttolni, hanem majd én viszem vizsgára.

No, de elég a szóból, értem én 41-eske: ti megtehetek bármit, akár az Úristen.
Még most, válság idején is…

• Olvasóink küldték