Az alma veszélyes üzem... könnyen lehet, hogy kukacos :D és én meg a hús... :DDD

:))) Na ez tetszik! Akkor én olvasgatom tovább a meséket, te meg kutass és időnként konzultálunk majd, oké? :)))

Bocsánat, de muszáj megint egy mesét... :))) (Tegnap ez volt az esti mese egy budai gyerekszobában, húsz éve meg ugyanez volt az esti mese egy kőbányai gyerekszobában - és imádom én is! ) Ott ballagott szegény Dzsoni egy nagy kerek erdő közepén. Fütyörészett. Hol szomorúan, hol meg vidáman. Már attól függően, hogy milyen kedve volt. „Én vagyok a világon a legszegényebb – gondolta, és egy szomorkás dallamba kezdett. Tényleg, a rajtavalón meg egy vándorboton és a bicskáján kívül nem volt semmije. – De hiszen a világon a leggazdagabb is én vagyok” – gondolta, és azon nyomban trillázni és bukfencezni kezdett a füttye. És valóban, ő volt a világon a leggazdagabb, hiszen az övé volt az erdő, a kék ég, a madarak, az út menti gizgazok; az övé volt az egész nagy tágasság, széles e világ az övé volt. Aztán még jobban nekividámodott a füttye, mert az jutott eszébe: „De hiszen a világ legszabadabb embere is én vagyok. Arra megyek, amerre kedvem tartja; ott hányok bukfencet, ahol akarok; senki parancsára nem vagyok kénytelen ugrabugrálni; hej, én vagyok a világ legszabadabb embere!” Aztán megint lekonyult egy kicsit a kedve, megszomorkásodott a füttyszava, mert az jutott eszébe, hogy ő a világon a legnagyobb rab, mert hiszen a szabadsága rabja ő, se barátja, se kedvese, se egy tenyérnyi földdarab, ahol boldogan hajtaná álomra a fejét, és azt mondhatná, otthon vagyok. Hát így fütyörészett, vándorolt, gondolkodott a nagy kerek ég alatt, a nagy kerek erdőben a szegény Dzsoni, és akkor még sejtelme sem volt arról, hogy besétált a mesénkbe, meg arról sem volt sejtelme, hogy a Százarcú Boszorka területére is besétált. Ha tudta volna, biztosan fejvesztetten menekül, reméljük persze, hogy nem a mese miatt, sokkal inkább a Százarcú Boszorka miatt, akinél gonoszabbat, fortélyosabbat hetedhét országon nem lehet találni. A Százarcú Boszorka szomorúan gunnyasztott a háza kapujában. Egyre csak az járt a fejében, hogy egykettőre lejár a hét esztendő. Mert minden boszorkánynak hétévenként rabszolgájává kell tennie egy embert. De nem ám erőszakkal. Fondorlattal. Úgy, hogy az ember maga is belemenjen az alkuba. Csak akkor érvényes. A Százarcú Boszorkának meg alig volt már hátra egy esztendeje a hétből, és senki sem akadt addig a horgára, mert a környékbeliek széles ívben elkerülték a nagy kerek erdőt – éppen őmiatta, a Százarcú Boszorka miatt –, idegen meg még véletlenül sem tévedt arra, hiszen a nagy kerek erdő majdnemhogy a világ végén volt. Ezért szomorkodott, búslakodott a Százarcú: „Jaj, mi lesz velem – gondolta –, ha elhagy a varázserőm?” Na de figyelj csak! Felcsillant ám a Százarcú Boszorka szeme. Fütyörészést hallott. „Akármi legyek, ha ezen az erdei úton nem közeledik valaki” – mondta magában. Nem is tévedett, mert szegény Dzsoni közeledett ott az erdei úton. Hej, megörült a Százarcú. – „Itt jön az én emberem” – gondolta. Fogta magát, vénséges vén, mankós, botos, beteg anyókává változott. Szegény Dzsoni éppen odaérkezett a háza elé. – Jaj, szép fiam, de jó, hogy erre jársz – mondta a Százarcú –, legyél segítségére egy szegény, beteg öregasszonynak. – Miben segíthetek, öreganyám? – kérdezte szegény Dzsoni. – Nagyon beteg vagyok, alig bírom már magam – álnokoskodott a Százarcú -, arra kérlek, állj a szolgálatomba. – Hát, öreganyám – vakarta a fejét szegény Dzsoni –, segítek magának szívesen, amit csak akar, de a szolgálatába nem állok. Ha nem tudná, én vagyok a világ legszabadabb embere, nem állok hát senki szolgálatába. Hej, elsápadt ám a Százarcú, az ördög vinné el, épp a világ legszabadabb emberének kell erre kódorognia! „Na de akárki vagy, úgyis a szolgálatomba állsz” – mormogta. – Ó, nem hosszú időről van szó – sápítozta –, csak három napról. Három apró napocskáról. Meglátod, úgy elszáll a három nap, hogy észre sem veszed. – Nem – rázta a fejét szegény Dzsoni –, egy fél percre se állok senki szolgálatába. – Pedig nem akármilyen bért fizetnék – próbálkozott tovább a Százarcú. Szegény Dzsoni kíváncsi lett. – Milyen bért fizetnél? – Gyere, nézd meg. Odavezette a kamraajtóhoz, kinyitotta. Akkora fényesség tódult ki a kamrából, hogy szegény Dzsoni önkéntelenül a szeme elé kapta a kezét. Tele volt a kamra kincsekkel Aranypénz, igazgyöngy, ezüsttál, drágakő. Szikrázott, fénylett a sok kincs. Ravaszul pislogott a Százarcú szegény Dzsonira. – Ez mind a tied – mondta. – Csak három napot kell érte szolgálnod. Na és mit gondolsz, mit mondott erre a világ legszabadabb embere? – Mi az ördögöt csinálnék én ezzel a sok kacattal? – Ezt mondta. A Százarcú alig tudta palástolni pulykamérgét. – Ez neked kacat, te félküllős, te lüttyő, te dinnye! Válogatott kincs ez, nem kacat! Azt a kacska-macska farkát! A világ leggazdagabb királya is táncot ropna örömében, ha ez a kincstárában lehetne… Na… háromnapi szolgálatért mind a tiéd. Szegény Dzsoni rázta a fejét. – És mit kezdenék én ennyi kinccsel? Azon kezdem, hogy el se bírnám. Ha meg elbírnám is, a nyelvem lógna a cipekedéstől. A fene se cipekedik. – Jaj, de ostoba vagy! – mondta a Százarcú. – Veszel magadnak lovat, kocsit, arra rakod a kincset. Magad is kocsin utazol, nem kell gyalogolnod. – Először is – mondta szegény Dzsoni – szeretek gyalogolni. Másodszor, ha kocsim, lovam lenne, emészthetne a gond, hogy a lovaknak mindig legyen enni-innivalójuk, a kocsival is törődni kéne, új kerék, új lőcs, ajaj, más nem is hiányozna nekem! Harmadszor meg ott vannak a rablók, őriztethetném tőlük a kincset, kocsit, lovat. Haha, még fütyörészni is elfelejtenék. Edd meg a kincsedet, öreganyám! – Jaj, de élhetetlen vagy, nem viszed te semmire! – mondta a boszorkány. – Még hogy gond a kocsival meg a lóval! Hát majd szolgákat fogadsz. A rablók ellen meg építesz egy várat. Kitelik ebből a pénzből. Jó vastag falú várat, semmilyen rabló nem tud oda betörni. – Aztán kuksoljak örökké a várban, mi? Mint egy penészvirág. Hogy ne tudjak egy jóízűt csavarogni, mert mindig az járna a fejemben, hogy jaj, a váramba nem csapott-e be a ménkű, jaj, a váram így meg jaj, a váram úgy. Nem kell a kincsed, öreganyám. De nagyon szívesen segítek neked saját jószántamból. Mondd meg, miben segíthetek.

Na gondolkoztam! :D Én, mint közvélemény úgy látom, hogy nem szeretnék se drámát se horrort látni. A szolidaritásomat és rokonszenvemet egy életszerű és őszinte képsorral lehetne megnyerni. Amiből magamra ismerek s egyben rájövök, hogy a taxis is úgy él, ahogy én: kicsit több bevételre volna szüksége ahhoz, hogy ennie is legyen mit. És ami a kövképpen nézne ki. Taxis beül az autóba, indul dolgozni. Első utas, pénz a brifkóba (:D) második utas ugyanez, harmadik. Majd benzinkút, ahol bevétel elszáll, brifkó újra üres. És ez így megy tovább, utasok, fizetnivalók, utasok, fizetnivalók, a lényeg, hogy a brifkó újra és újra kiürül. Közben fel is gyorsulhat az egész, be lehet mutatni a különböző utas típusokat, a különféle vesződségeket velük (pl. idős nénit sztk lépcsőjén felkísérni. bőröndöket tuszkolni csomagtartóba, gyereket plafonról leszedetni, morzsát söprögetni, kutyaszőrt szedegetni stb) A szakma veszélyességére semmiképp se véres jelenetekkel hívnám fel a figyelmet, mert az rossz érzéseket kelthet, ne adj isten, tippeket adna, és szerintem magatokat se sokkoljátok vele. Inkább lehet egy rövidebb éjszakás kört is futni, részeges bandával, rosszabb arcokkal. Na ez lenne nagyjából a taxis. Az asszony meg nem sír, nem drámázik, hanem tegyük inkább fel ,hogy ő is dolgozik. Látjuk, ahogy megkapja a fizetését és egy halom csekkel a kezében befárad a postára és ott el is veri az egészet. Következő szín otthon, mondjuk asszony meg két gyerek, várják apát. Anya vacsorafőzéshez kötényt köt, gyerekek rajzolnak a konyhaasztalnál vagy mittudomén. Anya közben kinyitja a hűtőt alapanyagért: üres. Nyílik az ajtó apa belép, fáradt nagyon, letesz egy csomagot az asztalra, gyerekek kibányásznak belőle egy zacsi háztartási kekszet, anyának marad négy zsömle meg egy csomag szójavirsli a főzéshez. Anya megöleli apát. (és közben egy álombuborékban egy hosszú welness hétvégére gondolnak : ))) ) Brühühü. :(((

Köszönöm a bizalmat. :) Cserébe küldök egy szép mesét, ami az én összes ilyesmi bajomra gyógyír volt. :) Az ember annyi de annyi mindent össze tud agyalni, mire esetleg rá tudja magát venni, hogy el is higgyen valamit és aztán még mindig ott motoszkál benne, hogy vajon biztos igaz-e, amit elhitt. Szerintem meg mindegy, hogy igaz-e (ha van olyan egyáltalán), fő, hogy jól érezzük magunkat . Asszem Einstein mondta, hogy kétféleképpen lehet élni: vagy úgy, hogy minden csoda, vagy úgy, hogy semmi se az. Én a csodákra szavazok. :) Sokkal nyugodtabb így az élet! :))) http://www.leleklanc.eoldal.hu/cikkek/magyarsag/avatara--vaskor--aranykor.html

Végre hosszú idő után ismét majdnem a tökéletes helyen olvadozok és tessék... ez a hála. :((( :D

De most képzeld el, ha kétszázötvenen lettél volna...milyen szép nagy cég...istenem... :)))

Egy hatalmas "kínai"ról már hallottam, sőt őt láttam is! :)))

Kezdek aggódni érted! Akarsz beszélni róla...? :DDD

Ez egy ilyen extra szívatós változat a mostani időkre: nem elég, hogy nehéz belőle kiszállni, még hajtani se könnyű. :D Egy szóval persze nevezhetjük biztonságosnak is... :DDD