Betegség miatt hosszabb időre (min. egy évre) kiadnám, vagy eladnám az autómat. Mondeo 2-es, 2000-es évjáratú, keveset futott, megkímélt darab. Az utóbbi két évben összesen már csak ezerötszáz km-t gurult. E-mail: czila01@gmail.com

Szerintem, bár én ehhez nem teljesen értek... Magyarországon nem lehet újabb vizsgára kötelezni azt, aki már egyszer levizsgázott. Képzeljük el például a jogász professzort újra az iskolapadban, aztán pedig izzadó tenyérrel a szigorlatokon. Ám minden lehetséges. Talán a taxisokra külön kiegészítő törvényt írnak. Sőt talán kiegészítő alkotmánycikkelyt. Netán rögtön máglyára velük, hiszen akadékoskodó, okoskodó, haszontalan népség... Változik valami apró hazánkban? Reménykedtünk pedig.

MOSOLYALBUM

[b]Szerintem meg kb. a felére kell csökkenteni a fuvarlenyúlóknak becsengetett sápot, ne dobálják ki az ablakon a taxisok vérrel, ideggel megkeresett pénzét úri jómódjukban. Olyan dolgokat szoktak vehemensen reklámozni, amin óriási a nyereség, mint pl. az aszpartamos édes löttyök, az intelligens habzószóda, a nedvszívó betét, és a hüvelygomba ellen sem igazán használható, semmirevaló kenőcs. A Taxi nem elvtelen reklámra szorul, hanem a taxis szempontjából tisztességes árú, nyugodt, kiegyensúlyozott szolgáltatásra. Egyáltalán nem muszáj egymásnak mohón aláígérgetve, lecsúszott, idegbeteg - az utas ölébe haló - agyonhajszolt, kiszipolyozott, szerencsétlen kollégákkal "villantani". [/b]

RÓKALYUK

[b]Most találtam ezt az írást. Ebből is látszik, hogy milyen alapvető "népnemzeti", tőről fakadó ellenérzések alakultak ki egyes körökben a taxisokkal szemben. Teljesen egyedi, és elég érdekes szakmai dolgozat ez, mivel nem olvastam még hasonló írást, amely pl. a kőművesek, kukások, postások, tisztviselők, vagy netán a bádogosok ellen uszítana ilyen áltudományosan, valójában azonban hozzáértésmentesen. A teljesen pancserokat (kezdő ejtőernyős taxisokat) régen úgy neveztük: „cukrászok és pékek” – nos, úgy néz ki, hogy az ezeknél is bugyutábbak rosszindulatú bekiabálástól függ a szakmánk. Ezek a gyatra, fennhéjázó „tanulmányok” döntik el sorsunkat. Így talán már nem is kellenek nekünk a rutinosan alánk pakolgató, alapvetően ellenérdekelt fuvarszervező cégek, ha ilyen dilettáns, pitiáner, szociológus-közgazdász, középsúlyosan fogyatékos, ám megkérdőjelezhetetlenül jóindulatú barátaink vannak. Nem árt megnézni a publikáló sajtóorgánumot sem, mert abból nyilvánvalóan kiderül, mi is várható jövőre, ha... Taxiómák ILYÉS MÁRTON 2004. június 1. Bizonyára mindenki látott már kisgyereket, ahogy toporzékolva próbálja rávenni szüleit: vegyenek neki valamit, mondjuk vattacukrot. Az ilyen gyerekek meglehetősen érzéketlenek szüleik érveire, netán anyagi lehetőségeire. Egy fejlett társadalomban viszont éppenséggel el lehetne várni, hogy a szereplők, érdekcsoportok tudatában legyenek: érdekeik nem egyenlőek a közjóval, és gátlástalan érvényesítésük többnyire mások érdekeit sérti. Az utóbbi hetekben több sajtóorgánumban is felbukkantak a taxisok, és azt állították: Budapesten túl sok a taxi, áldatlan állapotok uralkodnak, egymás árai alá kell ígérniük, hovatovább nem tudnak „tisztességesen megélni” a szakmát komolyan vevők. (Arra a minap megjelent felmérésre, miszerint a csatlakozó közép-európai országok főbb városai közül Budapesten a legdrágább a taxi – akár két-háromszorosan is –, érdekes módon nem reagáltak.) Kérem szépen, nem lehetne egy kicsit diszkrétebben nyomulni államilag szavatolt jövedelemátcsoportosításért? Vajon komolyan azt gondolják a személyfuvarozók, hogy az átlagos újságolvasó majd felsóhajt: tényleg, tessék már az államnak rendezni szegény taxisok sanyarú helyzetét, mert szívesen várnék tovább a megrendelt taxira, és többet is szeretnék fizetni érte, tehát le az árversennyel? Ha ezt gondolják, az ijesztő, ha meg nem, az azt jelenti, hogy a sajtó közönsége teljességgel érdektelen a számukra, és a média csak olcsó fórumként szolgál az állam és az érdekcsoportok közötti üzengetésre. Márpedig úgy látszik, a taxis lobbi – érveik minőségének ellenére – sikerrel jár. Egy törvényjavaslat hatósági árassá tenné a taxisszolgáltatást (eddig csak a maximum volt meghatározva). A párhuzamosan felmerült „drosztrendelet” pedig – amely meghatározná azon helyek számát, ahol taxi állhat – közvetett módon korlátozná a taxik számát a fővárosban. A taxisok úgy vélik, ez nem elég: szerintük taxiengedélyt kell adni a jelenlegi taxisoknak, és be kell fagyasztani az újak kiadását – hogy szó szerint idézzem Horváth Pált, a taxisszervezetek képviselőjét, „új engedélyeket csak kihalásos alapon adjanak ki”. Így – állítják – néhány év alatt kialakulna a fővárosi taxik „optimális” száma (szerinte ez 4400, a jelenlegi 5840 helyett). Persze létezik igazságosabb és társadalmilag hatékonyabb módja is annak, hogy a piaci szereplők számát korlátozzuk. Például az igénylők időközönként újra megvásárolhatnák a korlátozott számú engedélyeket, és a kereslet alakítaná ki az engedély árát. Így „bárki” beléphetne a piacra, aki hatékonyabban működik, vagy megelégszik alacsonyabb bevétellel, netán van valamilyen kreatív ötlete a vevők elcsábítására. Igaz, ami igaz, ez hasonlítana a kaotikus piacra (pfuj!), s így nem is csoda, hogy az újkori céhrendszert megálmodó Horváth Pálnak a taxiengedélyek örökös joggá tétele a legmegfelelőbb. Miért is ne: találjunk föl a korábbi tervgazdaságnál is jobbat, és bízzuk a termelőre a kereslet-kínálat adminisztratív szabályozását! Mondja meg a bányászok szakszervezete, hány bányász legyen az országban, a Mol azt, hány versenytársa nyithasson benzinkutat, az élelmiszeripari dolgozók pedig határozzák meg végre, mit és mennyit ehetnek a fogyasztók. (Első lépésben tiltsuk meg rögtön, hogy valaki Reggeli Italt adjon el annak, aki azt szereti!) Ezután kössük engedélyekhez, ki milyen szakmát űzhet, és azokat csak kihalásos alapon lehessen megújítani! Le a piaccal! Hurrá! Hogy is nézne ki a taxisok által elképzelt rendszer? Ha magas a hatóságilag kötelező taxitarifa, akkor sokan akarnak taxizásba fogni. Ezt elkerülendő kell kizárni az újonnan belépőket, azért, hogy extrajövedelem csapódhasson le a privilegizált szerencséseknél. Ha túl alacsonyra sikeredik a hatósági ár, mindenki menekül a piacról, és előáll a „kevés, de igénytelen taxi” szindróma. De ne álszenteskedjünk a „ha már szabályozunk, hogyan lehetne azt igazságosabban, társadalmilag hatékonyabban” kérdéssel. Az igazi kérdés ugyanis, hogy van-e egyáltalán szükség bármiféle szabályozásra. Komoly érv az „igen” mellett nem merült fel, ami nem is véletlen: a taxi klasszikusan jól működő versenypiac. A felesleges adminisztratív akadályoktól eltekintve bárki könnyen beléphet és ki is vonulhat onnét. Értelmezhetetlen az az állítás, hogy „túl sok a taxis”. Ha tényleg vérlázítóan alacsony a taxisok jövedelme, tessék bezárni a boltot, és gyorsan helyreáll a taxik „megfelelő” száma. (Tavaly a versenytanács egyébként megbüntette a taxitársaságokat, mert összehangolva emelték áraikat. A magas budapesti tarifák okát talán érdemesebb errefelé keresni. A kartellezés veszélye természetesen annál erősebb, minél kevesebben vannak, és minél kevésbé cserélődnek a piacon aktív szereplők: mint látható, az új szabályozás pont ebbe az irányba mutat.) Mégis sikerült politikust találni a fogyasztók megkárosításának ötletéhez. Vajon miért? Butaságot vagy korrupciót nem szükséges feltételezni. Egyszerűen csak a taxisok hangosak, nagy nyilvánosság előtt toporzékolnak, és a szolgáltatást használóknál kisebb, jobban szervezhető csoportot alkotnak. ők erősen érdekeltek az új szabályozásban, míg a fogyasztók egyenként szinte észre sem veszik az áremelést. Ha kellemetlen is számukra a drágább taxi, akkor sem fogják az önkormányzatot okolni. A jövőben persze a mesterségesen feltuningolt értékű engedélyekért a jelenleginél több pénzt szedhet az önkormányzat, hisz a taxi-engedély extrajövedelemhez ad belépőt – a drosztrendeletnek ez a lényege. A taxisok és a szabályozás megalkotói osztozhatnak a fogyasztóktól elvont többletjövedelmen: a felvázolt szabályozás gyakorlatilag egy rejtett adó bevezetését és abból egy szakma részleges támogatását jelenti. A törvényt beterjesztő önkormányzat a vattacukorárus, aki simogatja a toporzékoló kis taxisok fejét, miközben az orruk előtt illegeti a vattacukrot. Külön érdekessége az esetnek, hogy a szabályozási javaslat beterjesztője a magát liberálisnak mondó párt (egyébként a fővárosi önkormányzatot képviselő) tagja, mely nem pont a „hatósági árak, adminisztratív piacra lépési korlátok” gazdaságpolitikai csomaggal kampányol. Ám az ördög már megint a részletek között szalonnázik, vágjunk egy újabb katonát neki. Magyarországon úgyis mindig a „toporzékoló lurkók” és a „vattacukorárusok” alakítják a gazdasági szabályozást. (A gyerekektől és a valószínűleg hatékony versenyben dolgozó vattacukorárusoktól ezúton is elnézést kérek.) Megjelent a Magyar Narancs 2004/22. számában. [/b]