Taxisofőr bajonettel

Tavaszi zápor veri a büdös, benzingőzös fővárosi flasztert, miközben bőrig ázva integetek a felém közeledő szabad jelzésű taxinak. Komótosan lassít a sárga Opel, megváltást remélve futok felé, ám ahogy nyitnám az ajtót, a sofőr a gázba tapos, s vizet spriccelve rám surran el mellettem.
– Rohadj meg! – kiáltok utána dühösen, s mérgesen csapok a levegőbe, mire, csodák csodája a kocsi megáll, majd elkezd visszafelé tolatni. No lám, gondolom naivan, győzött a piac törvénye, taxisunk belátta, hogy csak úgy ukmukfukk nem hagyhatja faképnél polgártársát, akinek szállítására rendeltetett. Köpcös, bajuszos figura a pilóta, s mintha rugó lenne alatta, úgy pattan ki a volán mögül.

No de mi van a kezében? Nyilván csak vizionálok! Az nem lehet, hogy katonai bajonett villog tetovált jattosában...

Önkéntelenül hátrálok, megbotlok, és hanyatt esek a járdaszegélyben. Közben a taxis rendületlenül jön felém. Képtelenség, hogy déli egy órakor, kőhajításnyira a Hősök terétől meglékeljenek, mint egy görögdinnyét. Vajon mit gondol felőlem ez az őrült? Csak nem rajtam akar elégtételt venni átvágott torkú, kirabolt, szerencsétlenül járt kollégái miatt? Csak nem most jutott eszébe megtorolni a lelkét szorongató félelmeket?

Mindenesetre, kezében a bajonettel, szitkozódva közeledik. Szerencsére sikerül feltápászkodnom, a frissen felállított kandeláber tövéből felkapok egy fél téglát.

Most ő is megtorpan, orra alatt morog valamit. Nevetségesen fest azzal a puskavégre való tőrrel a kezében. Saját hangomat hallom, ahogy beígérem neki, ha nem teszi le a bajonettet, a pofájába vágom a téglát. Mintha csak a káromkodásból akarna erőt meríteni, anyámat szidja, s azt üvölti, hogy nem bánja azt sem, ha leültetik, akkor is kilyukasztja a bőrömet.

– Meg fogsz dögleni, hogy megtanuld egy életre, kinek mutogass lóf...t – hadarja, és eszelősen forgatja a szemeit.

A szemem sarkából látom, hogy a közeli drosztból már többen igyekeznek felénk. Arra aztán semmi szükségem, hogy a dühös taxisok, mielőtt még bármit is tisztázhatnánk, összeverjenek. Nyilván észrevette az opeles is, hogy jön a segítség, mert elindul felém, kezében a szúrásra emelt fegyver.

Négy-öt lépésre lehetünk egymástól, amikor feje irányába elengedem a fél téglát. Még hallom és látom, hogy az Opel hátsó szélvédője kisebb robbanásra emlékeztető detonációval szakad be, aztán uzsgyi, át az Andrássy úton. Mindhiába. A drosztból induló kollégák bekerítenek. Mire magam elé kapom a kezem, már szemembe másznak a gázspray maró hangyái, és semmit sem látok. Ketten csavarják hátra a kezem, valaki ököllel az arcomba sújt. Először nem is a fájdalmat, hanem a vér sós ízét érzem. Egyik metszőfogamból letört egy darab, nyelvem akárha egy érdes reszelőt simogatna. Szinte az ütéssel egy időben, lágyékmagasságban előre rúgok, s az üvöltésből jólesően állapítom meg, hogy talált. Sikerül magam kitépnem az ölelő karokból, a gázspray a földre esik, nagyot rúgok abba is. Ha homályosan is, újra látok: a földalatti megállója felől két rendőr lépked komótosan felénk.

Kossuth Rádió / Magyarországról jövök

Taxisofőr bajonettel – kis magyar agressziók
Elhangzott 2006. november 15-én

Gellért András interjúja nyomán     Halgassa meg

Tódor János szociográfiáit olvasva elbizonytalanodik az ember, mert nem tudni, Tódor azért írja-e a magyar valóságról szóló riportjait, hogy végre alkalma legyen neki is megmerítkezni abban a környezetben, abban a világban, amelyről többnyire maga is lesújtó véleménnyel van, vagy azért ír, mert minden egyes sorával a saját dühét és tehetetlenségét engedheti szabadjára. Persze a kettő még nem zárja ki egymást. Legújabb munkája A taxisofőr bajonettel - kis magyar agressziók című könyve, ugyanezzel a kérdéssel szembesíti az olvasót.

- Téged ez a taxisofőr, akinek a kezében bajonett volt, tényleg meg akart ölni? Vagy ez csak egy kitalált történet?

Tódor János: - Nem hiszem, hogy meg akart volna ölni, de a történet teljes egészében úgy zajlott le, ahogy leírtam, talán még próbáltam tompítani is, mert voltaképpen egy lincselés kinézett nekem akkor, abban a szituációban, mert több taxistársát is odacsődítette.

- Mi történt valójában? Mert akkor ezek szerint nem írtál meg mindent.

Tódor János: - Leintettem a taxit, esős idő volt, a Hősök terétől kőhajításnyira, a taxi megállt az esőben, én odafutottam, közben a taxi elindult, mire én akkor beintettem neki egy egyezményes jelet, mire ő megállt, visszatolatott, kiszállt a kocsiból és a kezében volt ez a szúrófegyver. Ő a bajonettel fenyegetően jött felém, akkor épült a kövezet az Andrássy úton, szerencsére kéznél volt egy utcakő, egy féltégla, és hát én is fenyegető mozdulatot tettem felé, olyannyira, hogy el is küldtem ezt a téglát, és ez majdnem betörte a szélvédőt.

- Lehet, hogyha én ülök ott a volán mögött, és nekem mutogat valaki, akkor lehet, hogy én bennem is felmegy a pumpa. Mi történt veled akkor?

Tódor János: - Akkor nem vadultam meg, amikor beintettem, csak akkor, amikor már én is felvettem a követ, és hasonlóképpen reagáltam, mint ő, mert akkor már az életemet veszélyben éreztem.

- De neked, miért kellett mutogatni? Hát leintettél egy taxit, a taxi elment, nem vett fel. Lehet, hogy nem tetszett a fizimiskád a taxisofőrnek, de az is lehet, hogy félreértették egymást, vagy te értetted félre, mert a taxis egészen más ok miatt lassított, nem is vett észre téged, ebből kifolyólag pedig, miután nem vett észre téged, tovább is hajtott.

Tódor János: - Ez elképzelhető, ezt nem zárom ki. Ez az úgynevezett szervizúton történt az Andrássy út mellett. A taxis ott várakozott, amikor én odaértem, akkor indult el, ebből én azt a következtetést vontam le, hogy ő direkt frocliz engem, és azért hagyott ott. De nagyon is elképzelhető, hogy ez is egyfajta tévedések vígjátéka volt, tehát félreértettük egymást, és azt követően ezek a cselekvések egymásból következtek. De ez egy nagyon érdekes szituáció, mert egy idő után ebből a ringlispílből nem lehet már kiszállni. Egyik reakció a másikat követi, odajöttek a taxisofőrök, azt gondolták, hogy bajban van a társuk, és akkor többen megütöttek, megrúgtak engem, lefújtak gázsprayvel, egyik fogamat eltörték. Szerencsére a másik oldalon, az Andrássy út másik oldalán két rendőr közeledett, és valószínűleg ez vetett véget ennek az incidensnek.

- Lehet, hogy rosszul következtetek, de az ebben a könyvben megjelent írások alapján nekem úgy tűnik, mint hogyha benned nagyon hamar felmenne a pumpa. Dühöngsz, mutogatsz, mert volt egy másik eset is, amiről írsz a könyvben, amikor a járdáról leléptél, majd jött egy autó, kis híján elgázolt téged, és ott is mutogattál.

Tódor János: - Igen, ez valóban így van, ezt nagyon jól vetted észre az írásokból, ilyen a temperamentumom, ilyen a vérmérsékletem. Meggyőződésem, hogy ezt kordában lehet tartani, mint a vérnyomást, de igazából belülről szabályozni nem, tehát ettől nem lehet megválni. Természetesen igyekszem ettől megszabadulni ettől a fajta túlreagálástól, de ez nem mindig sikerül.

- Te érzékeny vagy, vagy agresszív vagy?

Tódor János: - Azt hiszem is-is, tehát az érzékenység szül egyfajta, ha nem is nevezném ezt agresszivitásnak, egyfajta gyors reakciót bizonyos dolgokra, talán nem is az érzékenység, hanem a felfokozott igazságérzet. Ha az igazságérzetemet bántják, hogyha olyasmit látok, ami megítélésem szerint viszontválaszt érdemel.

- Ez az affér, vagy ez a közlekedési incidens, amikor majdnem elgázolt ennek az autónak a vezetője, ezt követően te megnézted, hogy hol parkol le a sofőr, utánamentél, és majdhogynem te provokáltál egy verekedést.

Tódor János: - Ez a Kodály köröndnél volt és a körönd jellegéből adódóan, mire én odaértem, addigra őt egy lámpa megállította. Én nem rohantam utána, de voltaképpen a dolog így is felfogható, tehát megszaporáztam a lépteimet, és igyekeztem elégtételt venni, mert olyanfajta otrombaságnak találtam azt, ami történt. Mert nemcsak az történt, hogy majdnem elütött, hanem kiszólt, és kiintett nekem a vétkes autónak a sofőrje. Én úgy gondoltam, hogy szóbeli elégtételt veszek, tehát egyfajta úgynevezett verbális agresszióval élnek, szerettem volna őt is elküldeni oda, ahova engem elküldött. Ez nem helyes, sőt biztos, hogy nem helyes, de az embernek egyfajta megnyugvást ad, azt követően, hogy ez megtörtént vele, mert ha ilyen dolgokkal megtorlás nélkül hagy az ember, akkor valószínűleg hiányérzete támad, veszít az önbecsüléséből. Frusztráció következik be.

- Milyen gyakran keveredsz ilyen helyzetekbe? Amikor vagy téged akarnak megverni, vagy nemcsak akarnak, hanem meg is vernek, vagy amikor éppen te akarsz megfegyelmezni valakit? Ez heti rendszerességgel előfordul?

Tódor János: - Nem. Erről szó sincs. Mivel ez a könyv a Kis magyar agressziók alcímet viseli és ezekben a történetekben, általában ilyen esetek fordulnak elő, ráadásul olyanok, hogy majdnem mindegyik velem esett meg, ebből ezt a következtetést le lehet vonni, de ez nem teljesen helyes. Abszolút nem jellemző, hogy keresem a bajt, de azt sem mondanám, hogy nem talál meg időnként. Ezt újságíróként, riporterként, szociográfusként úgy fogalmaztam meg, ami lehet, hogy kicsit talányos, vagy kicsit nagyképűnek is hangozhat, hogy Időnként sokkolni kell a valóságot, hogy működjön.

- Ezek után, hogy beismered, hogy nem egyszer, nem kétszer te magad is agresszorként, vagy agresszívebben lépsz fel a kelletténél, nem furcsa, hogy éppen te írsz könyvet a magyar közállapotokról, a hétköznapi agresszióról, amikor te magad is ebben igen aktívan részt veszel? Szóval egyfajta tükröt próbálsz mutatni a társadalomnak, hogy tessék nézzük meg magunkat, nézzünk meg az embereket, ki milyen agresszív, miközben ezeknek az írásoknak a szerzője maga is ugyanolyan könnyen elveszíti az önkontrollját.

Tódor János: - Nem ítélkezés volt a szándékom, és mint mindenről, minden dologról az a véleményem, hogy csak azt lehet megírni, amit belülről ismerünk, amit legjobban ismerünk, tehát csak olyan dolgokat érdemes, legalább is egy írással foglalkozó embernek felderíteni vagy leírni, amit ő maga is átél. Az pedig egy nem is tudom mekkora képmutatás lenne, hogy az ember megtagadná azt, hogy ez vele is megeshet, és próbálná úgy beállítani a dolgokat, hogy ez csak másokkal történhet meg, ő viszont kívülről nézi ezeket az eseményeket, következésképpen ítélkezik. Na most, ha valami, akkor a moralizálás és az ítélkezés szándéka olyan messze van az én működésemtől, mint Makó Jeruzsálemtől.

- Miért írtad meg ezeket a történeteket?

Tódor János: - Talán azt akartam megmutatni, hogy valóban ilyen agresszív országban élünk, csak korábban ezt nem gondoltuk volna, ám a mostani események, az október 23-i események, és előtte a tévé ostroma és az utcai összecsapások tömegméretekben is megmutatták, hogy hogyan működik a néplélek, illetőleg az emberekben a lefojtott agresszió. Ez mindig is megvolt, és megítélésem szerint a rendszerváltás óta még jobban felgyülemlett, még több lefojtott feszültség, még több elkeseredettség uralja az emberek lelkét és mentalitását.

- Mit gondolsz, az emberek akarnak ilyen történeteket olvasni? Mert lehet, hogy már csömörük van mindattól, amit az elmúlt hetekben magukban is láthattak: az utcai rendbontásokat, a verekedéseket, az agressziót, tehát azt mondják, hogy köszönik szépen, de ennyi éppen elég volt, nem akarnak még erről olvasni is. Elég volt?

Tódor János: - Semmiféle pedagógiai szándék nincs bennem, sem pedig moralizálás vagy oktatás, vagy másoknak a megjavítása úgymond, a magamé sem, természetesen. Tehát szó sincs erről, én csak azt tudom megírni, ami velem megtörtént, ami körülöttünk történik, én másfajta irodalmat vagy szociográfiát nem tudok írni, csak ilyet. Nyilvánvalóan ez nem egy könnyű olvasmány, illetve nem üdítő olvasmány, valószínűleg nem is lesz bestseller, tehát nem ezt fogják elkapkodni, mindamellett egy látlelet arról, amilyen vagyok és amilyenek vagyunk.

- Lehetséges az, hogy te a saját dühödet vagy frusztrációdat próbáltad kiengedni magadból ezekből az írásokkal? Tehát egyfajta szelepként működnek ezek az írások?

Tódor János: - Valószínű, hogy egy pszichiáter így magyarázná ezt meg, azt is szokták mondani, hogy az írás is egyfajta terápia. Én így nem gondoltam végig, de nyilvánvaló, hogy ez nekem nagy segítségemre volt abban, hogy kiadjam azt a dühömet és azt a feszültséget, amit egy-egy ilyen eset kapcsán átéltem és éreztem.

Leírsz olyan látszólag jelentéktelennek tűnő történeteket is, mint például annak a fiatalembernek a történetét, aki melletted a távolsági buszon elővette a körömvágó ollót, és elkezdte vágni a körmét, úgyhogy a körme éppen a te nadrágodra hullott. Ezt meg kell írni? Ennek van jelentősége, vagy ez is elárul valamit a magyarországi normákról, szokásokról, vagy az egymás ellen elkövetett udvariatlanságainkról?

Tódor János: - Szerintem, ez több mint udvariatlanság, ez egyfajta mentális jelzés arról, hogy milyen szinten vagyunk. Elsősorban abból következően, hogy ők ezt fel sem fogták, akik ezt teszik. Engem személy szerint különösebben nem zavart ez a dolog, tehát nem is reagáltam rá, de érezhető volt az utazó közönségben, hogy nem tudták, hogyan reagáljanak. Ez látszólag egy otrombaság, ennek igazából az agresszióhoz még semmi köze nincs, de mindannyiunknak van tapasztalata arról, amikor a villamoson vagy a buszon részegek felszállnak, és inzultálnak embereket, és akkor kell megnézni az utastársaink vagy a saját tekintetünket, hogy hova nézünk, és ez a válaszom a kérdésedre, hogy akkor lehajtjuk a tekintetünket, nem vesszük fel, nem foglalkozunk vele. Úgy gondoljuk, hogy ezzel nem tudunk, mit kezdeni, ezért töröljük az életünkből. Ám, de mi van akkor, hogyha velünk történik meg ez? Mit kell olyankor tenni, és nyilván általában semmit nem tudunk tenni, mert mi vagyunk gyengébbek, mi vagyunk a kiszolgáltatottabb helyzetben, ráadásul félünk is, teljesen természetes és normális módon, és azt is tudjuk, hogy nem számíthatunk az utastársainktól senki mástól sem védelemre, sajnos ez is bele van már kódolva a modern civilizált embernek a mentalitásába, hogy nem reménykedhet semmiféle szolidaritásban, összefogásban, mert ha csak két ember emelkedik fel az ülésről, és ilyenkor közbelép, akkor már megoldódhatna a helyzet. Az emberek nem akarnak beavatkozni, amit teljesen meg tudok érteni, mert ha még sikerül is a fellépés, és nem ők húzzák a rövidebbet, akkor is előfordulhat, hogy utána járhatnak rendőrségre, bírósági tárgyalásra, és ezt nekik senki nem téríti, nem fizeti meg.

- A taxisofőr bajonettel - Kis magyar agressziók című könyvedben, egy helyen azt írod, hogy most téged idézlek: Budapestről mindig úgy menekülök el, mint gyilkos a tetthelyről. Miért menekülsz el, és hova menekülsz? Hol van az a hely, ahol megnyugszol?

Tódor János: - Nagyon sokáig éltem Budapesten, közel húsz évet, most jelenleg már Balatonbogláron élek. Ez nem jelent egyfajta főváros-ellenességet esetemben, tehát nagyon szeretem a várost, a fővárost is, de mióta lent élek vidéken, egyre jobban érzem ezt a szorítást, amikor az ember felszáll egy villamosra és körbeveszi a tömeg. Most ezekben a helyzetekben nincs szó agresszióról természetesen, de önmagában az frusztrál, hogy utaznom kell egy olyan járművön, amin emberek tömkelege vesz körül. Tehát maga a közlekedés, maga az egyik helyről való eljutás problematikája, ami vidéken nem gond, mert az ember felül a biciklire, vagy elgyalogol a Balaton partra, és mindez megvan oldva. Addig ezt nem vettem észre, amíg itt éltem, tehát nyilván nem látja az erdőtől a fát az ember, és hogyha van valami program Budapesten, és több napot itt vagyok, akkor nagyon gyorsan hozzáedződöm a városi harc szituációhoz.

- Tehát vidéken egy békés, csendes polgár vagy, remetei magányban, valahol fent egy elhagyott kis családi házban, ha pedig eljössz Pestre, akkor kettő perc alatt felveszed az utcai harcosok mezét, és hogyha úgy hozza a helyzet, akkor aktivizálod magad?

Tódor János: - Hát azért túl sarkos, de van benne valami. Del igen, fokozottan hat rám a nagyváros agressziója.

• Egy csepp kultúra
• Mókás ország, annyi szent...
  Három előzetes tétel Tódor szociográfiakötetéhez
  

• FÓRUM - Taxisofőr bajonettel - kis magyar agressziók