---

A taxis a világ egyik legtöbbet olvasó embere!
Személy szerint én napi több órát olvasok. (sajnos) Állandó gond hogy mit, hiszen a napi politika nem érdekel, a könyv pedig nagyon drága.
Szerencsére szenilis vagyok, és néhány év elteltével bátran újraolvashatok bármit, úgysem emlékszem belőle semmire. Így akadtam rá a polcomon, erre a Merlére nagy örömömre.
Elkerekedett szemekkel olvastam, hogy nincs új a nap alatt, és bizony Párizsban, már a háború előtt is voltak remegő kezű taxisok.
Ez a kollegánk hullatalicskázás közben mesél arról, hogy mint taxis a háború előtt milyen jól élt, milyen boldog volt.
Persze egy háborús trauma megszépíti a múltat, de gyanítom, mi még egy háború kellős közepén sem tudnánk ilyen elégedetten mesélni a "boldog békeidőkről"
Januárban, rengeteg időnk lesz olvasni. Ez a könyv megér egy kis utánajárást.

tomajer

---

Szombat reggel 
                                       
Jacques des Essarts emlékére


Tűző nap villogott; az út két oldalát végeláthatatla­nul, elhagyott kocsik sora szegélyezte. Maillat elment egy nagyon szép, khakiszínű Mercury mellett. Valame­lyik tábornoké lehetett: a parancsnoki zászló még ott lengett rajta. Az autóban két katona aludt. Meglazítot­ták és hátrahajtották a két elülső támlát, s teljes hoszszukban elterpeszkedtek, karjukat szétvetették, és elé­gedett arccal, békésen aludtak egymás mellett. Maillat hallotta, hogy a kövezeten kerék csikorog, s kisvártatva jobbról feltűnt egy baka: kis kordét tolt, rajta, lábát előrelógatva, egy asszony feküdt. Csaknem hasig fel­csúszott szoknyája alól kilátszott rózsaszín, vastag combja, mely minden zökkenésnél megremegett, mint­ha valami különös, szemérmetlen táncot járna.
A kétkerekű kordé nyikorogva, döcögve befordult az útra, és Maillat mellé ért. Az asszony szeme merev volt, s halántékán nagy lyuk feketéllett. Combja minden rázkódáskor megremegett.

A baka pihenőt tartott, elengedte az egyik rudat, és megtörölte homlokát. Zömök volt, lapátkezű, bokszolóarcában kék ártatlan szempár. Fejcsóválva Maillat­ra nézett.
- Ezt jól kifogtam!
Eleresztette mind a két rudat, lábával egyensúlyban tartotta a kordét, és megtörülte a nyakát.
- Nincs egy staubod?
Maillat odanyújtott neki egy pakli cigarettát.
- Vehetsz belőle többet is.
- Derék fickó vagy - mondta a baka. Kivett három cigarettát, és becsúsztatta zubbonya belső zsebébe.
- Tudod - mondta -, nem mintha dohányoznék, de a bűz ellen jó.
Markába köpött, megragadta a kordérudat, és dü­hösen meglódította.
- Nem, ez még nem büdös - fűzte hozzá -, ez még egészen friss.

---

A ráfok újból megcsikordultak az úton, s a rózsaszín comb ismét remegni kezdett. Maillat szótlanul bandu­kolt a baka mellett.
- Merre tanyázol? - kérdezte néhány másodperc múlva a baka.
- A szaniban.
- Akkor nem erre kell jönnöd.
- Fordulok egyet, és a dűnék felől megyek vissza.
- Ja, úgy - hagyta rá a baka. Karja megremegett, valahányszor a kordé döccent egyet.
- Disznók! - mondta. - Behúztak a csőbe! A tizedi­ket, érted, már a tizediket cígölöm reggel óta, s ez még nem is az utolsó. Alaposan átráztak!
Maillat a halott asszonyra pillantott. Huszonöt, leg­feljebb harmincéves lehetett. Semmi se fedte testét a nyári könnyű empriméruhán kívül. Tegnap nagyon meleg volt.
- Disznók! - ismételte a baka. - Lapulni kellett vol­na, amikor azt kérdezték, ki tud vezetni, hagytam ma­gam befírolni, mint egy zöldfülű. „Tud vezetni?" - kérdi tőlem a góré, és már oda is rak egy hulla elé. Két rúd közé! Egészen belesápadtam. „Virrel, aszongya, csak nem rezeit be?" Berezelni? Nem erről van szó! Nem annyira a hulla hergelt fel. Persze a góré nem értette! De két rúd közé fogni az embert, mint egy szamarat... A teremtésit! Maillatra pislantott.
- Tudod, én civilben taxisofőr vagyok Párizsban... Éjszakás sofőr - toldotta meg szerény ábrázattal.
- Nem lehetsz ehhez hozzászokva.
- Nem biz én - hagyta rá Virrel. - Mondtam is a górénak: „Miért nem szajrézunk egy teherautót? Van itt dögivei. Egykettőre szerzek én egyet." De ő! „Ezt a fel­adatot kaptuk, aszongya, és a század felszerelésével oldjuk meg." Hát jó!
Az ellenkező irányból egy khakiszínű Renault buk­kant fel. Fékezett, s megállt szemben a kordéval. Az út két oldalán a kocsiktól nem lehetett kitérni. A Renault elfoglalta az egész útszélességet. Kétszer egymás után türelmetlenül kürtölt. Virrel elvörösödött:
- Hát ennek meg mi kéne, hova a fenébe menjek?
Megtámasztotta lábával a kordét, rágyújtott az egyik Maillattól kapott cigarettára, majd nyugodtan rátele­pedett a rúdra.
Az autóból - akár az ördög a varázsszelencéjéből -. kiugrott egy fiatal hadnagyocska, s hosszú lépésekkel feléjük tartott.
- Kotródjanak az útból - rivallt rájuk -, sürgős leve­let viszek a tábornoknak.
- Hová húzódjak? - kérdezte Virrel.
Hirtelen mézesmázos hangon kezdett beszélni. A hadnagyocska körültekintett. Olyan szűken voltak, hogy félreállni nem lehetett. A kocsik egymást súrolták.
- Tolasson hátra. A legközelebbi útkeresztezés öt­száz méter.
- Ugyan - mondta Virrel mézesmázosan. - Ugyan. Ha minden szembejövő autónál hátratolatok a legkö­zelebbi útkereszteződésig, szállíthatom egész nap ide-oda ezt a halottat. Tolasson hátra maga, maga van kocsival.
Virrel most kedvetlenül s olyan választékosán be­szélt, mint egy jótékonysági egylet védnöknője.
A hadnagy egy pillanatra eltűnődött.
- Lehetetlen. Lehetetlen tolatva visszamenni. És ne adjon nekem tanácsokat - fűzte hozzá hirtelen támadt haraggal. - Levelet viszek a tábornoknak, sürget az idő. Parancsolom, hogy hátratolasson. Végeztem! Hallja? Parancsolom, hogy hátratolasson!
Virrel meg se moccant.
- Nem értette? - kiáltott a hadnagy. - Vissza!
- Hadnagy úr - felelte Virrel -, én Blary kapitánytól azt a parancsot kaptam, hogy szállítsak egy civilt a vá­rosházára, és én oda is szállítom.
- Fütyülök Blary kapitányra! Vissza!
- Fütyülhet rá, hadnagy úr - mondta Virrel mézes­mázosan és választékosán, de engem azzal bíztak meg, hogy szállítsak egy civilt a városházára, és én oda is szállítom.
- Egy civilt? Miféle civilt? Hol a maga civilje? - Itt - válaszolta Virrel a halottra mutatva.
- A keservit! - ordított fel a hadnagy. - Csúfolódik velem? Hátratolat, igen vagy nem?
- Végrehajtom Blary kapitány parancsát. Rajta kí­vül senkitől se fogadhatok el parancsot.
- A keservit! - üvöltötte a hadnagy. Tajtékzott az indulattól, fuldoklott a dühtől.
- Még hogy senkitől se fogadhat el parancsot? Majd én megmutatom magának! Egy tiszttől se fogadhat el parancsot, mi? Tán még nem is látott tisztet soha életé­ben? A keservit! És ezt a két stráfot se látja, mi?
- Nem szégyelli magát? - mondta Virrel. - így ká­romkodni egy halott jelenlétében.
A hadnagyocska váratlanul a derékszíjához kapott. Előrántotta a tokból a pisztolyát, és Virrelre fogta. Magánkívül volt, remegett kezében a fegyver.
- Megparancsolom, hogy hátratolasson - lihegte.

---

Virrel elsápadt, de nem mozdult. „Egyre inkább el­mérgesedik a helyzet - gondolta Maillat -, mégpedig az én hibámból. Ha nem vagyok itt, Virrel már rég engedelmeskedik. És ez a zöldfülű, ez még képes rálőni. Pél­damutatás, fegyelem, a fickó húszéves, s épp azon buzgólkodik, hogy megmentse Franciaországot..."
Virrel és a hadnagyocska mozdulatlanul, mereven egymást bámulta; úgy rémlett, mind a kettőjüket megigézik a beláthatatlan fejlemények.
- Várjanak csak! - kiáltott fel Maillat.
A két férfi összerezzent, kelletlenül, bosszúsan Mail­lat felé fordultak, mintha az születő, különös cinkossá­gukat zavarná meg.
- Várjanak csak!
Ezúttal mind a ketten ránéztek, és Maillat nem tud­ta, mit mondjon nekik. Virrel mogorva, unott arcot vágott.
- Várjanak csak - mondta Maillat —, talán mégis van megoldás. Látják ezt a kis Austint? Kirakjuk az út kö­zepére, feltoljuk a taligát a vasúti töltésre, aztán vissza­tesszük az Austint, s a Renault továbbhaladhat.
Csend támadt. A hadnagyocska visszadugta a pisz­tolyt a tokba.
- Légy szíves - mordult rá Maillat-ra Virrel.
Nem nézett a hadnagyocskára. Be sem várta, amíg valaki segíti, megragadta az Austin lökhárítóját, föl­emelte első kerekét, és odább dobta a kis autót, mint egy pelyhet.
- No, ez megvolna!
- A töltéssel már nehezebben fogunk boldogulni -folytatta Maillat-hoz fordulva. - Neked is meg kell tol­nod a farát.
Továbbra sem nézett a hadnagyocskára.
- Légy szíves.
Virrel befogta magát a vasúti töltéssel szembefordí­tott két rúd közé, és nekiveselkedett. Minden erejét megfeszítve húzta a kordét, de mivel a töltés meredek s a föld laza volt, a kordé félúton elakadt.
- Told meg, az istenit, told meg! - kiáltotta Virrel.
Maillat vadul tolta a kordét, de rossz helyről. A tragacs függőlegesen állt, és Maillat-nak alulról fölfelé kellett erőt kifejtenie. Hirtelen elkáromkodta magát. A hulla csúszni kezdett lefelé. Ellenállhatatlanul siklott feléje. Csak annyi ideje maradt, hogy megragadja a combjánál fogva, és visszalökje a deszkalapra.
- Mi az? - kérdezte Virrel hátrapillantva.
- Rám borul a hulla.
- Biztosan tetszel neki. És elnevette magát.
- Fogják meg egy kicsit - kiáltotta a hadnagy. - Me­gyek már.
Ott termett a Renault gépkocsivezetőjével együtt. Most már négyen erőlködtek a halott nő körül. De ahányan csak voltak, annyifelé rángatták. Virrel hiába húzta a kordét, csak egyre mélyebbre süllyesztette a ke­rekeket, amelyeket a két másik hasztalan próbált kiemelni. Maillat érezte, hogy görcsös ujjai beleragadnak a hulla puha húsába.
Végül Virrel elengedte a rudat, megragadta a kordé alját, és a hadnagyocskával meg a gépkocsivezetővel együtt emelni kezdte. Kihúzták a kerekeket a földből. Újabb két lépés, és a fölemelt kordé a vasúti síneken volt. Mind a négyen megpihentek, kifújták magukat. Úsztak a verítékben.
- Nehezebb, mintsem hinné az ember -jegyezte meg a. gépkocsivezető.
- Meghiszem azt - mondta Virrel. A hadnagy barátságosan ránézett.
- Van néhány kiló.
- Igen - mondta Maillat , alaposan megizzasztott bennünket.
- Nem a menyecske - folytatta Virrel. - A menyecske ugyan jó húsban van, de fél kézzel felemelném. A kordé nehéz. Csupa vas az egész. Még üresen is megvan a maga súlya.
- Azért a menyecske is nyom néhány kilót - mondta a gépkocsivezető.
- Hát igen. De azért főként a kordé nehéz.
- Ez is, az is - mondta a hadnagy.
- Hát igen - hagyta rá Virrel.
Ott álltak mind a négyen a kordé körül, és olyan ko­moly ábrázatot vágtak, mint négy technikus, aki a munkáját vitatja meg. A hadnagyocska már kevésbé sietett. Zsebkendővel törölgette a homlokát, s megiga­zította a derékszíját. Barátságosan nézegette Maillat-t és Virrelt.
- Van néhány kiló - mondta. Ott álltak mind a négyen a taliga körül, és békés, elé­gedett ábrázattal tekingettek egymásra.
- Gyerünk! - mondta szinte sajnálkozva a hadna-gyocska.
Leszaladt a töltésen, nyomában a gépkocsivezetővel. Lent visszafordult.
- Köszönöm - kiáltotta hálásan. - Viszlát! Maillat-nak az volt az érzése, ha rajta múlna, áldo­mást is inna velük.
- Viszlát! - kiáltotta vissza Maillat.

---

Virrel szólásra nyitotta a száját, de még idejében meggondolta magát.
A hadnagyocska megragadta az Austin lökhárítóját, s próbálta az autót fölemelni, úgy, ahogy az imént Virreltől látta; de egymaga nem boldogult vele. Meg kellett várnia a gépkocsivezetőt. Virrel elégedetten tekintett le rájuk.
Ajtócsapódás. A Renault felberregett, és elhúzott mellettük.
- Tehet neked a tábornok úr egy szívességet, anyuskám - kiáltott fel Virrel.
Megragadta a kordé rúdját, s tolni kezdte a talpfá­kon.
- Ha már itt vagyunk, itt is maradunk - mondta. -Majd leereszkedünk távolabb. Ott egészen alacsony a töltés. S ami a zökkenőket illeti, több vagy kevesebb: egyre megy.
Hirtelen megtorpant.
- Nahát, láttad ezt a stricit a stukkerével? Láttad? Képes lett volna lelőni a marhája! - Néhány másodperc múlva hozzáfűzte: - Szóval ide jutottunk! Egymást gyilkolják már a franciák. Ide jutottunk! Akinek stuk-kere van, az diktálja a törvényt! Hol vagyunk, az őser­dőben? Aszongya: „Megparancsolom, tolasson hátra és hipp-hopp, már elő is rántja a stukkerét. Gyönyörü. mondhatom!
Egyre jobban felmelegedett. Maillat karjára vette zubbonyát. A tenger még nem látszott, de érződött, kogy egészen közel van. Tiszta és sós volt a levegő. A töltésről látni lehetett az országúton elhagyott gép­kocsik végeláthatatlan párhuzamos sorát.
- Mielőtt ez a rohadt háború kitört, boldog voltam, jól kerestem - mondta Virrel. - No, persze, éjszakás so­főrnek fárasztó, de a tarifa dupla, van borravaló, na és a közönség is más, aztán meg nekem saját kocsim volt, a magam szakállára dolgoztam. S világos, az ember az órán is elbabrál egy kicsit.
Szünetet tartott.
- Nos, én!... ahányszor reggel hazamentem, száz frankot nyomtam az asszony markába. Száz frankot! Úgy bizony! S tudod, amellett nekem is bőven maradt még, nem sajnáltam magamtól semmit, csak aperókra minden éccaka negyven frankot blecheltem le.
- Negyven frankot?
- Ennyi dukált. Az ember összeakadt a cimborákkal valamelyik kis bárban, tudod, mi az: egy rund, meg még egy, meg még egy... én se húzhattam ki magam. Nem mintha szeretnék piálni, én, tudod, legfeljebb nagy néha hörpintek fel egy pofa sört, vagy egy kis Pernod-t, nem, igazán nem vagyok piás, de egy éccaka tíz-tizenöt kupica meg se kottyant.
Elengedte a rudat, megbillentette a kordét, hogy egyensúlyba kerüljön, körüljárta, s jobbjával óvatosan lehúzta a szoknyát a halott nő combjára. Az még így sem ért a térdéig.
- Nem tudom, miért teszem - mondta mentegetőzve Maillat-nak -, semmi értelme. Már másodszor húzom le, de a zötyögéstől örökké felcsúszik. No, persze, a] szoknya se valami hosszú. Tovább tolta a kordét.
- Nem megy ki a fejemből ez a strici, tudod-e? „Megparancsolom, tolass hátra", aszongya, és hipp- hopp, már rántja is elő a stukkerét. Gyönyörű, mondhatom!
- Mint már említettem - váltott hirtelen vissza -, az éjszakai fuvar érdekes, és szépen hoz is a konyhára, fogalmad sincs, mi mindent nem látni, az ember megis­meri az életet, én mondom, sokat tapasztal.
Csak nehezen boldogult a kordéval a sínek között.
- Te mit csinálsz civilben? - kérdezte váratlanul.
- Nem érdekes.
- Tőlem - mondta Virrel. - Bánom is én, mit csinálsz. Csak azért kérdeztem, hogy beszélgessünk. Fura. A ko­moly képed után tanítófélének néztelek.
Maillat elmosolyodott.
- Szerinted a tanítók mind nagyon komolyak?
- Nem erről van szó. Ismertem köztük néhány jópo­fát is, de azért mindnek valahogy ilyen képe volt... Szerintem attól, hogy a srácokat tanítják... Tudod, olyan a képük, mintha örökké lesnék, mikor mondasz valami marhaságot.
- És... nekem is ilyen képem van?
- Igen - mondta Virrel -, ilyen... Nézd - toldotta meg nagylelkűen -, az embernek olyan a képe, amilyen. Nem te tehetsz róla, hogy ilyen...

---

Minden reggel - fűzte tovább rövid szünet után -, minden reggel száz frankot nyomtam az asszony markába. Száz frankot! Hej, bol­dog is volt, nem volt oka panaszra, azt mondhatom. Én pedig csak melóztam, melóztam, komolyan, teljes gőz­zel. Mint egy rendes családapa! - Elengedte a rudat, kék szemével Maillat-ra nézett, s megtoldotta: - Várj, megmutatom a kölyök fényképét.
A kis levéltárca, természetesen, koszos és tömött. Az előrenyújtott hüvelykujj töredezett fényképet tart. Rajta elsőáldozó-ruhában, vastag misszáléval a hóna alatt ott áll a gyerek, haja pomádétól csillog, arcán látszik. hogy meg van illetődve a nagy eseménytől...
- Stramm srác.
- Meghiszem azt! Az iskolában mindenkit elgyepál, nem mert az én fiam, de nézd meg a muszkliját. Virrel visszarakta a fényképet a levéltárcájába.
- A barátokhoz adtam be - fűzte hozzá szerényen. Nem mintha én csuháspárti volnék, engem nem érde­kelnek. A pokluktól nem félek, a paradicsomukban nem hiszek, de egy gyerek, az más. Én, érted?... fizetni l is hajlandó vagyok érte, csak hogy tisztességet tanuljon. Néhány másodpercig csendben tolta a terep hullámzását követő, szakadatlanul rázkódó kordét. A halott nő ruhája újból felcsúszott: rózsaszín combja remegett a napfényben.
- Ó, a feleségemnek nem volt oka panaszra - folytatta Virrel. - Komoly, belevaló tag voltam, mondha­tom: főnyereményt kapott velem. Ami pedig az izét il­leti, bármennyire erősnek látszom is, akár hiszed, akár nem, szeretem a kényelmet. Beérem az asszonnyal, elég nekem ő is. Egyesek örökké csellengenek, innen ki, oda be. Nekem ez nem fekszik. Nem mondom, hetenként kétszer-háromszor én is kiruccanok a haverokkal, de inkább csak a muri kedvéért. Ide figyelj, két óra tájt szoktunk találkozni egy kis bárban. Ilyenkor érzi csak igazán az ember a fáradtságot, mert hisz fárasztó egész éjjel vezetni, az embernek leragad a szeme. Felhajtunk két-három kupicával frissítőképp. Aztán valaki mindig jön valami écával. „No, fiúk, kerítünk egyet?" Pers; nem lehet visszautasítani, hogy nézne az ki? „Na jó!" egyezünk bele, és ripsz-ropsz, mindenki bevágja magái a tragacsába, tudjuk, hova megyünk, ismerjük a járást. Képzeld el, négy taxi egymás után! Micsoda kanyarokat veszünk, hogy próbáljuk megelőzni egymást! Hű, de szép melódia! Szorosan egymás mellett! Állati hecc! Persze, mind a négy fickónak a kisujjában a vezetés! Ehhez reflex kell! Hogy ki lesz az első, érted? Aztán fé­kezünk, és odafüttyentjük a tündéreket!
- És ebben te gyönyörűséget leltél? Virrel elképedve nézett Maillat-ra.
- Süsü vagy? Mondtam már, hogy nem a gyönyörért csináltam, hanem a muri kedvéért. - Hol is tartottam? -folytatta.
- Odafüttyentettétek a tündéreket.
- Aha. Odafüttyentettük a tündéreket. Nahát! Azt láttad volna! Egyik-másik haver szinte megrokkant a párnákon. Nekem ez nem fekszik. Szerintem a tündé­rek nem érik meg a fáradságot, hogy az ember strapálja magát miattuk. Én csak leültem, s hagytam, hogy a csaj letérdepeljen a lábam elé. Értesz, mi? Mint egy pasa. Bebeszéltem magamnak, tudod, hogy egyszer az élet­ben én is császár vagyok. Kényelmesen elterpeszkedtem a hátsó ülésen, a csaj meg ott térdelt a lábam előtt! Hej, ilyenkor érzi csak az ember, mi az igazi élet! „Joseph, hajtson tovább!" Néha vettem egy vastag szivart, csak azért, hogy akkor pöfékelhessek. Érted? Én ott ter-peszkedtem kényelmesen a hátsó ülésen, szivarral a csőrömben, mint egy nagyfőnök a gépírónőjével; lá­bam előtt meg a csaj, érted? Én - mint nagyfőnök, ér­ted? Valódi nagyfőnök. S mindezt: két ötösért.
- Azért ez inkább csak illúzió. Az egész végülis nem sokat ér.
- Tökigaz, tökigaz - helyeselt Virrel. - De két ötösért az egészet, két ötösért! Némelyik havernak egy vasába se került. Levágta a csajt a párnára, s a végén nem tejelt.
- Ez azért disznóság volt. Virrel ártatlanul rábámult.
- Disznóság? Ezt meg honnan veszed? Kivel szemben lett volna disznóság? A tündérekkel? Hisz a tündé­rek, te is tudod, nem számítanak! Szót is kár vesztegetni rajuk! Persze, nem mondom, én nem tettem volna meg. De én, tudod, én más vagyok, nekem elveim vannak.
- Bevallom neked - fűzte hozzá kisvártatva -, én is a barátoknál nevelkedtem.

---

Maillat elmosolyodott, s előhúzott zsebéből egy cso­mag Gauloise-t.
- Egy cigarettát?
- A végin neked se marad.
- Végy csak ki egyet. Olcsón jutottam hozzá. A trafikos nem akart tőlem pénzt elfogadni.
- Nem akart? - kiáltott fel Virrel, és megtorpant a kordéval. - Komolyan?
- A legkomolyabban.
- Ugratsz?
- Dehogy.
- Csakugyan nem akarta, hogy fizess neki?
- Csakugyan.
- És nem fogadta el a dohányt?
- Nem.
- Nahát! Hihetetlen! Nem fogadta el a dohányt! Gügye volt az a pali?
- Nem, csak demoralizált.
- Demoralizált? - kérdezte Virrel. - Hogy te micsod szavakat nem használsz! Demoralizált! Az volna jó, ha mindenki demoralizált lenne! Az igen, az klassz volna Az ember beállítana egy boltba, és azt mondaná: „E: meg ezt kérem, de szaporán!" Erre becsomagolnák szajrét, rásomolyognának, ő meg, köd előtte, köd utána, eltűnne, és nem adna ki egy grandot se! Ez igen, e: nevezném!
- Akkor neked se fizetnének a fuvarért.
- No és? Fütyülnék rá, ha egyszer mindent of poty adnának. Végül is csak markolni kellene.
- És a tündérek? - kérdezte mosolyogva Maillat.
- Ugyanúgy. A tündérek is of poty lennének! Ön­kiszolgáló módszerrel. Kiválasztanál egyet közülük, é: kész. Micsoda jó világ lenne, mi?
- Azért tudod - toldotta meg -, mielőtt ez a rohadt háború kitört, nem ment rosszul a sorunk. Sőt ha bele­gondolok, egészen jól megvoltunk. De nem tudtunk róla. Most, most tudjuk csak. Én meg a feleségem, öre­gem! ... Sütkéreztünk a napon, éltük az életünket. És ai feleségem, hajaj, nem sok nőt ismerhetsz, aki úgy értené a csíziót az ágyban. Nem hencegésből mondom, de én tanítottam meg rá. Azért, tudod, ritka az az asszony, aki így értse a csíziót. A teremtésit! Sose felejtem el azokat az éjszakákat: kint zuhogott, az ember még a kutyáját se szívesen eresztette volna ki, én meg ott he­vertem az asszonnyal az ágyban, a jó melegben, az éjjeli lámpa mellett. Az volt csak az élet, komám! Kint cudar volt az idő, én meg ott feküdtem az asszonykával a jó meleg ágyban, s hallgattam az eső kopogását, a szél bömbölését, szóval az egész hajderszakramentumot. Bizony, fütyültünk mi akkor az egészre! Úgy éreztük, nincs kettőnkön kívül senki, mi pedig ott hevertünk a jó meleg paplan alatt az éjjeli lámpa mellett. Én meg oda simultam a hátához, és simogattam a hasát. Ó, te jószagú úristen! Ilyenkor aztán felkéredzkedik az ember-a férfi, nem igaz? Ő meg, a feleségem, úgy, ahogy mondom: egy kukk, annyit se szólt. Már várt rám, de egy kukk, annyit se. S kint a szél, micsoda megveszekede:tt idő! Szél, eső, jég, mennydörgés, egyszóval jó kis cirkusz. Én meg ott voltam a jó melegben az asszonykával a paplan alatt, és simogattam a hasát. Hogy a fenébe ne fütyülne ilyenkor az ember mindenre? Felölem furikázhattak a marhák! Én úgy éreztem, csak mi ket­ten vagyunk a világon, az asszony meg én! Mi voltunk a császárok! Hát ha tudni akarod: szerintem ez az igazi élet.
Megállította a kordét, és aggódva Maillat-ra nézett.
- Mondd csak: ismered te is ezt az érzést? Igen vagy nem? Szóval... nyögd már ki: ismered te is?
- Mit? A szerelmet?
- Nem, nem a szerelmet, Amiről az imént beszéltem. Hogy kint esik meg fú, te meg ott fekszel a feleségeddel az ágyban, a jó melegben az éjjeli lámpa mellett, s úgy érzed, ti ketten vagytok a császárok, s fütyültök az egész világra.
- Igen, ismerem - mondta Maillat. - Fütyülünk az egész világra. Mindenkire, kivétel nélkül, így érezted? Egy szikrát, de annyit se érdekel a piszkos pofájuk!
- Ez az! - kiáltotta sugárzó arccal Virrel. - Minden­re, mindenre fütyültünk! Értesz te engem! Tudtam én, hogy alapjában véve rendes fickó vagy, bármennyire is komoly a képed. Ezt csak egy rendes fickó értheti meg.
- Mondd csak - folytatta, s újból megállította a kor­dét -, mit gondolsz? Ha a fritzek ideérnek, halomra lő­nek bennünket? Egyesek szerint tankkal meg lángszóróval jönnek, aztán bumm! Kikészítenek mindnyájun­kat! Az utolsó szálig.
- Lehet. Háborúban minden lehetséges.
- Nahát! - kiáltott fel Virrel. - Ha a fritzek erre vetemednek... a fene a pofájukba!
Némán, szemöldökét ráncolva, tolta tovább a kordét. Maillat a halott nőre nézett. Hirtelen felötlött benne, hogy egyszer ő is ilyen lesz, mint ez a hulla, mozdulatlan, merev szemű, beteszik egy ládába, s megrohad földben. Egyszer. Talán holnap. Talán néhány hónapj múlva. Talán húsz év múlva. De ezt a napot nem kerülheti el. Az életben minden előre láthatatlan, ezt az egyet kivéve. Az ember bizonyos lehet a saját halálában.
- Én letérek jobbra - szólalt meg Virrel, s megállította a kordét. - Tartsunk egy kis pihenőt?
- Nem, én visszafordulok. Későre jár.
Virrel rátette lábát a kordéra, hogy az fel ne boruljon, kikászálódott a két rúd közül, s miként az előbb, újból lehúzta a szoknyát a halott nő combjára.
- Szegény kicsikém - dünnyögte eltűnődve, és megpaskolta a halott térdét -, szegény kicsikém! Azért mégiscsak vacak ez az élet. Veled is jól kitolt, kicsikém!
Maillat-hoz fordult.
- Szóval elválunk?
- Igen, vissza kell fordulnom.
- No jó - mondta sajnálkozva Virrel. - Egyszóval elválunk?
- Igen.
- Akkor hát viszlát.
- Viszlát.
- Viszlát. És számíthatsz rám.
- Kösz - mondta Maillat, de inkább nem veszlek igénybe.
Vurel nevetésben tört ki.
- Nahát azért bármennyire komoly is a képed, egészen jópofa vagy.
Beállt újra a két rúd közé, megfeszítette a lábát, és nekilendült. Hajlott háttal, megfeszült karral, teljes erőböl kezdte tolni a kordét.
- És kösz a staubot - szólt hátrafordulva.

---

Részlet. Robert Merle: Két nap az élet c. művéből.