Betyár kollégával izgatottan vártuk ezt a rendkívüli napot. Felismerték nagyságunkat és az RTL Klub, TV2, ECHO TV, HÍRTV stb…stb…stb…mellé meghívták a Hallotaxit is. Mivel az előzetes tájékoztatásból kitűnt, hogy a teljes Magyarországi Média felvonul ezen az eseményen, így nem szerettünk volna beégni és készültünk rendesen. Betyár egy Olympus E300-as gépet kapott kölcsön Csucsu barátjától (amit itt is szeretnénk megköszönni), én meg az ő Konica-Minolta Z3-asával kattintgattam. Senki ne érezze magát kevesebbnek, ha ezek az adatok semmit sem mondanak neki, én is csak pislogtam, de mivel láttam Betyáron, hogy most hüledeznem kell, így nem okoztam neki csalódást és a csodálkozástól majd elájultam, amint a bázisunkon indulás előtt bemutatót tartott. Ami igaz az igaz, jóval nagyobb és nehezebb gépek ezek, mint az én kis digitális gépem, de hát adni kell a külsőségekre, hiszen megyünk a profik közé. Utunk a reptérre minden különösebb esemény nélkül zajlott. Kétszer elakadtunk a forgalomba, majd egyszer eltévedtünk a B portát keresve a reptéren, vagyis csak a szokásos, amikor két taxis közlekedik. Megérkezve a szívem hevesen kezdett dobogni. Egy csomó „kolléga”, brutális, kisebb vagyonokat érő gépezettel. Na, itt nehéz lesz nekünk megfelelni. Viszont nem arról vagyunk híresek Betyár kollégával, hogy könnyedén megfutamodnánk, vagy hagynánk, hogy egy pillanatig is látszódjék rajtunk a bizonytalanság. Most is magabiztosan léptünk be az ellenőrzési pontra. Mindent ki kellett pakolni a zsebünkből és átsétálni egy ellenőrző kapun, hogy nem viszünk-e be valami illegális dolgot.
Miután ezzel megvoltunk, egy kedves hölgytől kaptunk egy szép sárga mellényt, amit én már rutinból rántottam magamra. Gyorsan rájöttünk, hogy egy busz vár ránk, ami majd a gyakorlat helyszínére szállít minket. Hamar fel is szálltunk, hogy legyen helyünk. Közvetlenül a sofőr mögé ültünk, hogy jó felvételeket készíthessünk már az út alatt. Ekkor a mellényt osztogató hölgy felszállt a buszra és közölte, tilos felvételt készíteni az út alatt, és a gyakorlat egész ideje alatt tilos a dohányzás. Egy kordonon belül lehet majd csak tartózkodni, és onnan lehet dolgozni, aki ezt szabályt megszegi, azt kikísérik a reptér területéről. Ezek után kiosztott egy részletes tájékoztatót, amiben azt írták, hogy ez az egész vagy 2 óra hosszat fog tartani. Betyárral kétségbeestünk. Ő a dohányzás miatt, én meg azért, mert eszembe jutott, hogy ma még nem táplálkoztam. Mivel az indulásig volt még egy kis idő, így Betyár feltartóztathatatlanul lerohant egy pár kemény dohányos után elszívni fél doboz cigit. Én meg elkezdtem a szememmel egy hasonló kategóriájú kollégát keresni, hogy informálódjak tőle. Rögtön mögöttem ült is egy hasonló súllyal rendelkező szimpatikus úriember, akit rögtön faggatni kezdtem, hogy mikor lesz a svédasztalos ebéd? Arról ne is álmodjak – jött a válasz. Igen lehangoltan szálltam le én is Betyár után cigizni. Itt hamar ismerkedni kezdtem az idegen környezettel. Legnagyobb sajnálatomra minden rábeszélőképességem ellenére sem tudtam rávenni Betyárt, hogy álljon a busz lépcsőjére és integessen, én meg lefényképezem. Nem adtam fel könnyen és talán csak az mentette meg ettől a kényelmetlen feladattól, hogy szólt a hölgy hogy indulunk. Udvariasan előrerohantam, hogy nehogy valaki elfoglalja a helyünket és állva kelljen megtennem az utat, mert ekkor már nagyon sokan voltunk. A helyünkkel kapcsolatban csak annyit jegyeznék meg, hogy Betyárral teljes egyetértésben megegyeztünk abban, hogy ilyen busszal sosem fogunk kirándulni menni, mert vállban igen szűknek bizonyult. Helyet foglaltunk, majd némi vita után letettem arról, hogy a többi „kollégáról” csoportképet készítsek. Hiába na, Betyár idegen miliőben nehezen oldódik. Elindultunk, én „kényelmesen” elhelyezkedtem, majd döbbenten tapasztaltam, hogy abban a pillanatban meg is érkeztünk a helyszínre. Nem vagyok egy távgyalogló típus, de ez még nekem is sétálva vagy 2 perc lett volna. Na mindegy gondoltam, a látszatra adni kell, és ha ez a rongyrázás ezzel jár, akkor tegyünk úgy, mintha ez nekünk természetes lenne.

---

Most Betyár volt élelmesebb, mert amint kinyílt az ajtó már huss, lent is volt. Én még cihelődtem egy kicsit, aminek az lett a vége, hogy a többi „kolléga” elért az én ülésemig és nem igen szándékoztak maguk elé engedni. Mivel én egy udvarias ember vagyok, így vártam, hogy valaki csak észreveszi a szándékomat és kienged a helyemről. Rá kellett jönnöm, hogy ezek a „kollégák” ezt nem fogják megtenni, hiszen a médiások nem az udvariasságukról híresek. Két perc elteltével, amikor már igazán kényelmetlenné vált a félig álló helyzet a kezemben a fényképezőgéppel meg tájékoztatóval a közel 30 fokban, elővettem a taxis modorom, és egy óvatlan pillanatban kivágtam az egyik úriember elé. Ha valaki abban a hiszemben él, hogy az újságírók nem tudnak csúnyán beszélni, azok még nem hallottak egy ülésről feltápászkodó riportert. Én nem keveredtem vitába, hanem gyorsan lesiettem a többiek közé. A helyszín elég érdekes volt. A távolban látszott egy „orrára buktatott” gép, ami körül egy csomó ember rohangált, készülődtek a bemutatóra. A kordonunk műanyag falakkal volt kirakva és volt egy ilyen repülőre feljuttató lépcső, amit a többi kolléga és a mi büszkeségünk, Betyár, azonnal elfoglalt. Én integettem neki, de ez miatt nem volt túl lelkes. Gondoltam akkor gyorsan készítek róla 1-2 képet, hogy miként készülnek a cikkbe a fotók. Ez annyira megtetszett nekem, hogy inkább végig a többi kollégát figyeltem és őket fotózgattam, amit némelyik igen rosszul viselt.
Volt némi konfliktus is a szervezők és köztünk, mert az eseménytől 100 méterre állították fel a kordonunkat. Főleg az RTL-es és a TV2-es „kolléga” háborgott, hogy milyen eljárás ez, miért nem engednek oda minket pár felvétel, fotó erejéig. Ekkor jött el Betyár ideje, és ha nem kezdődik el a bemutató, akkor komoly zendülést gerjeszt.

---

Maga a bemutató nem volt nagy durranás. A „tűz”, egy 3 helyen meggyújtott fűcsomó volt, ami ijedtében, amikor látta, hogy hány tűzoltóautó jön felé, inkább magától elaludt. Majd érkeztek furcsa járművek, amiről fogalmam sincs, hogy mire való, mert semmit sem csináltak csak veszettül szirénáztak. Majd felfújták a „csúszdát”, amin önkéntes egyetemisták „menekültek”, miközben a további tűz elkerülése érdekében elkezdték hűteni a repülőt. Legalábbis ezt mondta ott mellettünk a tájékoztató tiszt. Én ellenben azt láttam, amennyire odáig el lehetett látni, hogy egy fickó lecsúszott a csúszdán, miközben a tűzoltó jól arcon fröcskölte. Ezek után még kidobtak pár bábut külön darabokba (gondolom ezek voltak a halottak és erre a szerepre nem találtak önkéntest), és még egy kis fröcskölés volt. Innentől számomra rejtély hogy mi történt, mert az nem volt kivehető. Mivel ez számomra kezdett unalmassá válni új elfoglaltság után néztem. Ekkor vettem észre egy fehér ruhába beöltözött fickót rohangálni tőlem nem messze. Kezében asztal, meg szemeteskuka. Éreztem itt valami olyan van kialakulóban, ami engem érdekelni fog. Nem is kellett sokáig várnom, mert meg is jelent egy nagyon szimpatikus hölgy, kezében tálcákkal, vízzel, pogácsával. Persze ezt több fordulóban pakolta ki az asztalra. Szerencsére a többiek a bemutatóval voltak elfoglalva, így én nyugodtan dokumentálhattam a fejleményeket. Gondoltam nem leszek illetlen, és nem én fogok elsőként venni a pogácsából. Szerencsére az újságírók nem egy szégyenlős beállítottságú emberek, és nem kellett sokáig várnom.

Miután nyugodtabb hangulatba kerültem, elkezdtem megkeresni Betyárt. Vagy 5 percig tekergettem a nyakam mire megláttam. Nem én lettem gyengén látó, hanem ő vett fel érdekes pozitúrát.

A többieknek is feltűnt az egyedi stílusa, de mivel olyan beleéléssel fotózgatott, hamar követője akadt. Szerintem, azt hitte a srác, hogy valami nagyon profikkal van dolga és inkább utánozni kezdett minket, ellesve módszerünket.

---

Na mondom, nem hozok Betyárra szégyent és én is kreatív leszek. Szerintem nagyon jó képeket készítettem, így én is rendesen belelendültem. Simán ment minden, csak egyszer estem át egy fotóson, aki a Betyár stílust követve, hason csúszkált mögöttem. Nagyon tetszettek a kamerák és a fotózáshoz használt ágyúk, így azokról is készítettem képeket. Szerintem, ha az ember egy ilyennel megjelenik valahol, akkor senki sem meri igazán faggatni, hogy honnan is jött.

---

Egy idő után már mindenki nagyon kezdte unni az egész bemutatót és a pogácsáim igazán veszélybe kerültek. Gyorsan magamhoz vételeztem még egy adaggal, 1 darabot Betyárral is megosztva. Hiába na, egyszer a jó szívem fog a sírba vinni.
A végére már egész népszerűek lettünk – Betyár a különleges pózaival, én meg hogy sosem azt fotóztam, ahol az esemény zajlott.

Végre elérkezett a visszaindulás pillanata, amit sokan igen leplezetlen örömmel fogadtak. Viszont most nem voltunk elég gyorsak és csak állóhely maradt nekünk, amit valahogy csak kibírtunk. Leszállás után elvették tőlünk a mellényeket – Betyártól kisebb közelharc árán – és már mehettünk is kifelé autóinkhoz. Nagyon fáradtan, porosan, de sok élménnyel gazdagabban ültünk be az autóba és indultunk vissza a városba.

 

 

További képek

---