'Fakezű' áldásos tevékenységének utolsó morzsái az évtized közepére, a (már nem a régi taxitársaságok kebelén nevelkedett) magántaxisok létszámának növekedésével a semmibe vesztek. Nagyon rövid idő alatt, sok lett az eszkimó, kevés a fóka, és még annál is kevesebb a droszt. Ez persze így ebben a formában nem igaz. Droszt akkor még volt bőven elég, de mint tudjuk, „nem a mennyiség, hanem a minőség a fontos”.
Ez volt az az időszak, amikor a kollegáink rájöttek, hogy a taxiórát nem csak lassítani (megállítani), de gyorsítani is jövedelmező vállalkozás.
Ennek technikai kivitelezése a mechanikus óráknál, még komoly befektetést követelt, de az elektronikus órák, és kütyük megjelenésével új távlatok nyíltak meg előttünk!
A budapesti utazóközönség természetesen akkor sem volt hülye. Sõt!
Miután évtizedek óta gyakorlatilag FIX-taxitarifa volt a városban, az utasok túlnyomó többsége forintra tudta, mennyit kell fizetnie az út végén.
Még mindig nosztalgiával gondolok arra az időszakra, amikor is magára valamit adó taxis drosztelsőként, magyar utast nem is vitt el. Egyszerűen hátraküldte, mondván nem azért állta ki a sorát, hogy gombokért fuvarozzon.(copyright by: szakmánk egy mai prominense anno 1990)
Ehhez természetesen olyan frekventált droszton kellett állni, ahol nagy mennyiségben fordulnak meg külföldiek, vidékiek. Ilyen droszt viszont már akkor is kevés volt. Kollegáink, kiknek időközben elkezdett nőni az orra, szőrösödni a képe (és hátul is mintha mar dudorodott volna valami) idővel elkezdték sokallni az improduktív várakozást, ami az áhított, és irigyelt pozíció elfoglalásához kellett. Logikus a következtetés: sokan vagyunk, nem kellenek ide idegenek. Persze még nem szóltak semmit (a fogsoruk még nem fejlődött ki) csak rondán néztek, morogtak. A kollega körül, aki mint minden normális taxis, csak akkor állt be egy sorba, ha arra vitték, megfagyott a levegő. Valljuk be, akkor még a csendes többség egyetértésével. Megszűnt a bárhol járok a varosban, minden droszton otthon vagyok hangulat. Ezekre a helyekre elkezdtek nagy gázzal visszarohanni a kollegák (itt rakódnak le a mai kályhataxizásunk alapjai) hogy minél kevesebben állhassanak be eléjük. Mélyültek a barátságok, szűkült a kör. Nemsokára már az is idegennek számított, aki hetente, később aki naponta csak egyszer kétszer járt arra. A klikkek erősödésével egyenes arányban gyorsult az átalakulás. (néhány példánynak már igen szépen fejlett fogazata volt) A csendes többség tűrt. Rohant vissza, hogy nehogy idegenné váljon, vagy megtörten eloldalgott. A taxis pénzt keresni jön ki, nem verekedni. Jó néha elmegy, de óránként? Az már nem fér bele. Szép lassan megtanultuk, hol lehet megállni, és hol vagyunk nemkívánatos idegenek.(Csendesen megjegyezném, hogy mi magunk törtük meg a taxistársadalom gerincét. Kitől várunk itt egymásért való kiállást, összetartást? Akinek tegnap a kollegái letörték a tükrét, betörték az orrát, sárba tiporták az önérzetét???)
Említést érdemel néhány magányos farkas.
Ezek a TAXISOK (nem véletlen a nagybetű) afféle vadnyugati hősként jöttek mentek a városban. Nem vettek tudomást a frissen kialakult íratlan törvényekről, ahol úgy gondolták megálltak, és szó szerint kiverekedték maguknak a helyet. Persze volt, ahol sok lúd disznót győzött, (vagyis sok hiéna farkast) de az esetek többségében a hiénák farkukat hasuk alá csapva morgolódtak.
Nagy respektje volt ezeknek a srácoknak, népmeseszerű legendák terjedtek róluk a városban. De mint a közmondás is mondja: Széllel szemben nem lehet... Vagyis lehet, csak éppen nyirkos lesz a nadrág szára. Létezésük ugyan enyhe gyógyír volt megálazott lelkünknek, de nem verekedhettek mindannyiunk helyett. Kb. annyi hasznunk volt belőlük, mint Ruzsa Sándorból, az alföld sanyargatott népének.

A végeredmény teljesen abszurd lett.
Megszűntek a gátlások, elszabadultak az indulatok, már nem csak az íratlan, de az írott törvényeket sem tartotta be senki. Az utasok kapkodták a fejüket, nyíltszíni verekedések, utas, és csomagja egymás autójából való kirángatása, és természetesen kiszámíthatatlan, követhetetlen, elképesztő tarifák.
Akit elzavartak valahonnan, ment keresett másik helyet, de megértvén az idők szavát, már ő is elkezdett visszajárni, nehogy megint idegenné váljon. Idővel már ő is morgott, és lassan eljutottuk ahhoz a tragikomikus állapothoz, hogy mindenki elzavart mindenkit mindenhonnan, fuvarvégeztével pedig soványmalacvágtában robogtak vissza a helyükre, megvédeni azt az illetéktelenektől!
A helyzet komikusságának alátámasztására elmesélek egy személyes történetet.
Anno amikor még megvolt az édességbolt a Fiastyúk Béke sarkán, rendszeresen jártam oda kávézni. Mint helybeli, akkoriban már vagy egy évtizede ismertem a helyi törzsközönséget. Mondhatni barátaimnak tartottam őket. Általában beálltam a sorba, eldumcsiztunk, megittuk a kávét, aztán én továbbhaladtam dolgozni, mert a Thällmann droszt már akkor sem számított olyan helynek, ahol érdemes többediknek beállni a sorba. Egyszer valami csoda folytán (sokáig kávéztam volna?) elfogyott előlem mindenki. Odasétáltam az autómhoz, és beálltam előre. Ekkor egy „barátom” megkérdezte, hogy: csak nem akarok én innen utast elvinni??? Mondtam, ha már így esett, miért ne? Sok kedvem nem volt dolgozni, így meg melózok is meg nem is. Ekkor már láttam, hogy neki is egyre hosszabb az orra, szőrösödik a képe, és elővillannak az agyarai. Természetesen nem mentem el. Itt én is eljátszhattam a hőst, elvégre otthon voltam. A többiek lehiggasztották, de barátok többé nem voltuk.
A céges taxik, mint a történetből is kitűnik, nagyrészt távolmaradtak a csatározásoktól. Visszahúzódtak a tutikba, és a saját cégeik által létrehozott drosztokra.
Ebben közrejátszott, hogy a drosztok büszke szabad népe számára, ők voltak az első számú közellenség! (A megvetett láncos kutyák)
A cégek meghirdetett, mindenki által ismert tarifái (akkor még nem ismertük az áldott utcai tarifa fogalmát, amivel később ügyesen minden fuvart az URH-ra tereltek a cégvezetők) miatt, egyre többször fordult elő, hogy az utas a matricás autót választotta, és a hangulat elmérgesedése sajnos azt eredményezte, hogy egyre ritkábban lett ez az utas a sor elejére küldve.
A mezítlábasok ezalatt kétpofára zabálták föl megmaradt utasaikat. Törekvésük sikerrel járt, mára nem maradt se utas, se droszt, se mezítlábas.
kőkemény bűnözők!
Tehát a mai taxistársadalom áll a hagyományos taxitársaságokban tömörült taxisokból, néhány alternatív társaságból, a (most éppen osztódással szaporodó) reptéri brigádból, a szállodásokból, az egyre fogyó tisztességben megőszült mezítlábasokból, a különböző szórakozóhelyek által szervezett helyi alakulatokból, és a semmitől vissza nem riadó bűnözőkből, vagy ezek őrző védő szolgáltatásait igénybevevő taxisokból.

Amit eddig leírtam evidens, mindenki tudja. Csak a nem taxis olvasók, és a nagyon fiatalok kedvéért elevenítettem fel.
El kell gondolkoznunk azon, hogy akarunk-e drosztokat. Ha igen, akkor milyet, mennyit, és nem utolsósorban mennyiért?
Erről a taxistársadalom különböző rétegeinek markánsan eltérő nézetei vannak.
A hatalom álláspontja, hogy a taxiknak a droszton a helye. (ebben alapvetően egyet tudok érteni) Csináltak nekünk drosztokat, (jó sok pénzért) hoztak erről rendeletet, (szerencsére a kutya sem törődik vele) és várják a csodát.
Mert ahhoz bizony csoda kell, hogy a taxisok újra drosztoljanak. Pillanatnyilag minden tényező, ami (aki) a taxis tevékenységét befolyásolja, ez ellen hat.
A drosztok rossz helyen vannak, a használhatóbb helyeket civil autók használják parkoló gyanánt, a ténylegesen fontos frekventált drosztokat bűnözők tartják a kezükben, és nem utolsó sorban drosztról, reménytelen rádión fuvart kapni. Bosszantó jelenség, amikor a droszt előtt három méterrel látom a potenciális utast telefonálni. Ha az én cégemet hívta, akkor sem kapom meg, mert a tutiból levernek, (legfeljebb bosszúból megmérhetem a kollegát) ha meg nem az én cégemet hívta, akkor végignézhetem, ahogy toporog, nyújtogatja a nyakát, nézi az óráját, telefonál, toporog...és negyed óra múlva befut csikorogva a konkurencia autója.
Tehát társasághoz tartozó taxis nem áll drosztra, csak ha a cége odakényszeríti.
De fizet érte!
A repteresek használnak drosztot. Hármat. Ez a három droszt valamilyen misztikus oknál fogva nem tartozik a Főváros (Drosztkezelő Kht.) hatáskörébe. Tehát ők külön megállapodás alapján fizetnek azokért a drosztokért valakinek.
Mint látjuk a Fővárosi drosztokat ők sem használják.
De fizetnek értük!
A szállodások is használnak drosztot. Egy részük fővárosi kezelésűt. Ezekre aztán ez okból más taxi nem állhat be. De többségük a szálloda saját területén áll, külön megállapodás alapján. Drosztra soha be nem áll.
De fizet!
A néhány tisztességben megőszült mezítlábas. Nagy részük nyugdíjas öreg szaki, aki nem dolgozik annyit, hogy érdemes legyen tagdíjat fizetnie valamelyik cégnél, és néhány magányos farkas, aki őrzi a függetlenségét.
Ők használnák a drosztokat. Ha lehetne!
Az igazán zsíros helyekre nem engedik oda őket, a forgalmi szempontból értékeseket a parkoló autók foglalják el.
De fizetni mindért fizetnek!
A szórakozóhelyek önálló kisebb nagyobb tömörülései: Közelébe nem mennek drosztnak.
De természetesen ők is fizetnek!
Maradtak a bűnözők.
Ők használják azokat a drosztokat, ahova bármelyikünk szívesen beállna. Ők azok, akik miatt ez az egész rendszer működésképtelen. De egy dologban ők is egyenlők velünk.
Ők is fizetnek a drosztokért!!!

Vagy ez már utópia?!?
Minél több ilyen jó hangulatú droszt létesül a városban, ahol végre újra két lábon állva (Vagy jön cím a rádióról, vagy első leszek és beesik egy utas az utcáról) dupla eséllyel lehet dolgozni, annál többen fognak rájönni, hogy nem érdemes visszadöcögni a dugóban a kályhához, hanem a régi de jól bevált módszerrel a legközelebbi drosztra beállnak. Meg kell szűnnie ennek az abnormális munkastílusnak, amit magunkra kényszerítünk! Bizonyos, hogy hosszú éveket vesz el az életünkből, a tíz-tizennégy órányi feszült koncentrálás, a púderhegyek feldolgozása, ha megvan a cím, versenyfutás a stopperrel, és az idegeskedés visszafelé a dugóban, hogy pont most mondják a helyemre a címeket, amíg nem vagyok ott!
Pillanatnyilag az egyetlen pihenés, (a tényleges munka ideje) amikor egy szimpatikus utassal autózunk az uti célja felé.
Szeretnék újra a város bármely pontján, egy droszton hátradőlni, könyvvel, újsággal a kezemben, vagy nyáron kiszállni beszélgetni a srácokkal úgy, hogy ezzel DOLGOZOM is egyben!

Tisztelt CÉGVEZETŐ URAK:
Nyugdíjas éveink a kezetekben vannak!
Ne hallgassatok ránk, ha azt mondjuk, hogy nem kell, mert úgyis kevés lesz a nyugdíj!!!

• A drosztokról  E cikk fóruma
• Egy budapesti taxis költségei
  

• A létszámról
• Mégis megoldható a létszámkorlátozás?
• Az ellenőrzésről
• Taxisok verték majdnem agyon a turistát