Már délután olvastam az írásod, de úgy gondoltam majd akkor reagálok, amikor már kicsit elcsendesedett a nap. Engedelmeddel idéznék az írásodból: [b][i] Nem érdekelt és most sem érdekel,hogy mások mit gondolnak. Akkor és ott úgy éreztem,hogy ezt kell tennem. [/i][/b] Érdekes, hogy ezt leírtad. Még most is kifelé magyarázod a tetted, indokot és érvet keresve rá, mint aki bűnt követett el. Mondanám, hogy mire fel ez a magyarázkodás, de nem teszem, mert éreztem én is hasonlót. Én is éreztem magam már kellemetlenül, amikor egy ilyen sorsú emberen segítettem, én is megtapasztaltam azt, hogy utána mellőlem is elhúzódtak az emberek, mint egy fertőző betegtől. Szégyent éreztem, amiért segíteni mertem, bűntudatom volt, amiért én nem gyűlölöm őket s emberként nézek rájuk. De cbtaxi, biztos bennünk a hiba? Tuti, hogy nekünk kell lehorgasztott fejjel, szégyenkezve odébb állni, amikor lebukunk mások előtt, hogy segítettünk? Én kétlem...

Na igen, ez tényleg megfogja az embert és még valamire figyelmeztet...a gyermekeink látják, érzik minden lépésünk, szavunk és tettünk...ők ebből merítenek, ebből tanulnak, ezek alapján válnak felnőtté....szóval jobb kicsit odafigyelnünk magunkra!

Ahogy megígéretem: Karsai Fruzsina: Egy igaz történet Bár elég régen történt Talán emlékszem rá még: Csöpp gyermekként vártam A Jézuskát a szobában December 24.-én a meghitt napon: szentestén. A fa a sarokban állt Csakis reám várt, Feltettem a díszt, a legelsőt Én dekoráltam a kisfenyőt. Egyszer csak a csengő Megszakítja a zengő Karácsonyi éneket Kérdeztem „ez ki lehet?” Anyu nyitott ajtót, s én A háta mögé settenkedvén Kíváncsian nézném, lesném Ki lehet az, ezen az estén. Egy koldus állt ott velem szemben Reszketett a jéghidegben Egy kis ételt kérve Csengetett be, jót remélve. Majd halottam egy hangot: Tünés innen! Takarodj! Apu volt az, s rácsapta Az ajtót a koldusra. És mérgesen zsörtölődött: Unom a sok kéregetőt! Már szenteste se hagynak élni, Idejönnek a véremet szívni. Majd amikor felpillantottam El se hittem, amit láttam Apu szeme könnybe lábadt Elöntötte lelkét a bánat. Én még akkor mit sem értve Kérdezem naivan tőle: „Miért sírsz, mi a baj Miért vagy ilyen boldogtalan?” Anyu szeme is könnyben úszott És a két szülőm majdnem zokogott. És én meg mit sem sejtve Néztem riadtan rájuk nézve. Hirtelen felpattantak Olyan gyorsan még nem kapkodtak. Keresték a kenyeret És a maradék ételeket. Elrohantak a sokmindennel, Én ezt végignéztem az öcsémmel. De még mindig, nem értettem Ebből az égvilágon semmit sem. Majd üres kézzel visszatértek Nekem mindent elmeséltek S azt kérdeztem halkan, félve: „Utolértétek őt, ugye?” Ők nem tudtak megszólalni Csak egyhangúan bólogatni, A könny nem hagyta őket beszélni, De nekem bőven elég volt ennyi. S most, hogy felidézem emlékeim, Látom milyen szenzációsak a szüleim. Budapest 2001. december 21. A dátumot nézve, ekkor volt a lányom 16. életévében. Az alap történet igaz, de hát van költői szabadság is.-:))

Pár éve történt. Karácsony első napja volt. A Károly krt-on a Madách téri visszafordulóban tutiztam.Rettenetesen hideg volt. Az ablakot félig leengedve dohányoztam,az alaposan befűtött kocsiban. Egyszer csak megkocogtatja valaki az ajtót. - Bocsásson meg,hogy zavarom,de tudna adni egy kis tüzet? Egy 50 év körüli hajléktalan állt a kocsi mellett.Öltözéke a sorstársaihoz képest rendezett és tiszta volt. Mondom: "a többihez képest"!Nem cigarettát kért,nem "egy kis aprót",hanem csak tüzet. Reflexerűen nyúltam az öngyújtóért. Remegő kézzel takarta a lángot és rágyújtott. - Tartsa meg,nekem van másik!- hallottam saját hangomat,miközben a kezébe adtam az öngyújtót. - Hálásan köszönöm- mondta túlságosan is alázatos hangon és tovább ment.Nem túl messzire,csak a villamosmegálló széltől védett részéig. Én meg figyelni kezdtem önkéntelenül,miközben az agyam elkezdett adrenalint termelni. Tehetetlen voltam az érzéssel szemben,ami elárasztott. Borzongás,szánalom,sajnálat? Nem tudom. Csak néztem az EMBERT és arra gondoltam: Kényelmes,meleg otthonom van,szép családom akikhez minden nap hazamehetek.Nem kell az utcán fagyoskodnom,jóllakhatok amikor csak akarok. Néztem az EMBERT és elképzeltem kisgyereknek.Óvodába,iskolába járt.Tanult,játszott,focizott a haverokkal.Aztán biztos szerelmes lett,megnősült.Dolgozott,lett otthona,gyermeke született. Aztán valahol kisiklott az élete.Nem tudni miért és hogyan de mára "számkivetett" lett. Kezem az ajtókilincsen miközben egy belső hang rámszól rosszalóan: - Mit csinálsz?? - De nem figyeltem rá.Kiszálltam és odaszóltam neki: - Nem fázik?-majd a nyílvánvalóan értelmetlen kérdésre, a választ meg sem várva folytattam: - Jöjjön,üljön be egy kicsit,amíg átmelegszik!- Tétován lépett felém,nem tudván mire vélni a dolgot. - Jöjjön,mert kihül a kocsi- sürgettem. A bizalmatlanság még ott volt a tekintetében,de a felmelegedés ígérete erősebb volt.Beszállt mellém. - Jó meleg van itt- mondta. - Hát csak melegedjen,amíg el nem kell mennem- feleltem. Szótlanul ültünk,hallgattam az URH-t.Nem volt erőm faggatni,nem is akartam tudni.Épp elég volt a saját lelkiismeretemmel viaskodni.Talán 10 perc telt el így.Jött egy cím,felvettem. - Nekem most mennem kell- szóltam. - Nagyon köszönöm,az Isten áldja meg- felelte és kiszállt. - Várjon!- és elővettem egy 500-ast.-Ezt tegye el és boldog Karácsonyt!- mondtam,majd gázt adtam és elrobogtam. Nem érdekelt és most sem érdekel,hogy mások mit gondolnak. Akkor és ott úgy éreztem,hogy ezt kell tennem. Nem lettem és nem vagyok a hajléktalanok védőszentje.Nem tudom felvállalni a nyomorúságukat.Aznap éjjel mégis megérintett a sorsuk.Karácsony szelleme?Közhelyesnek hangzik,de lehetséges,nem tudom.Azóta sem tettem ilyet. De gyakran eszembe jut.

Nyugati, a Váci út felöli éjszakai megálló. Anno 10 éve körülbelül. Állok az illegális, szebben kifejezve, alternatív droszton és olvasgatok. Néha-néha felnézegetek, hogy jön-e esetleg egy potenciális áldozat. Nem jött, olvasok tovább. Egy-egy ilyen vadászpillantás után nem azonnal a könyvet molyoltam tovább, hanem körbepillantottam a sétáló, buszra várakozó emberek között. Ekkor láttam meg egy idős hajléktalant. Az tűnt fel azonnal benne, hogy noha lerítt róla, hogy földönfutó a szerencsétlen, de a lehetőségeihez képest próbált adni magára. Vissza a könyvbe, de valami megfogott az öregben és pár sor olvasása után ismét őt figyeltem. Mocskos, gyűrött papírokat rendezgetett és azokat olvasgatta. Néha egy-egy erőteljes köhögés fogta el, amitől szemmel láthatóan szenvedett. Már nem olvastam, hanem az öreget szemléltem. Olvasgatott, majd sodort magának egy cigarettát. Miközben fújta ki a füstöt, a tekintetével az égre meredt ott keresve talán sorsára a választ. Elszívta a cigit, és olvasgatott tovább, egyre jobban remegő kézzel tartva a valaha szebb napokat látott irományt. Jobban szemügyre vettem és akkor vettem észre, hogy könny gyűlik a szemébe, látása egyre homályosabb, majd amikor már felgyülemlett annyi, hogy utat törhessen magának, szép lassan megindult ráncos arcán lefelé. Előkerült egy zsebkendő, azzal orvosolta gyengeségének végtermékét. Akkoriban nagyon kérges volt az én lelkem, túl sok mély seb hege borította. Nem hatott meg mások tragédiája, nem szorította el szívem egy síró gyermek hangja, igazán nem érdekelt semmi, megvolt a magam fájdalma. De ez a pár legördülő könnycsepp túl őszinte, túl fájdalmas volt. Kiszálltam, rágyújtottam, közben a szemem sarkából figyeltem az öreget. Látszott, számára nem létezik a külvilág, nem érzékeli a hideg szél csípős leheletét, neki csak a papírjai léteznek. Adni akartam neki, szinte kínt éreztem, ha nem adhatok, ha nem tehetek vele valami jót. - Elfogadja? - nyújtottam felé félig teli cigis dobozom. Rámnézett, majd a cigire, és ismét rám, mint aki nem érti a kérdést. - Tessék, vegye el. - biztattam, bár mosolyt nekem sem sikerült erőltetnem az arcomra. Érte nyúlt, és én a kezét figyeltem. Állítólag a szem után a kéz árul el a legtöbbet az emberről. Piszkos kéz, barázdákat mélyen szántott kosz. Hosszú sebhelyes ujjak, de a körme "ápolt". Na igen, ehhez csak egy körömreszelő kell, semmi más - futott át rajtam a gondolat, bármennyire is extrém volt egy ilyen, ebben a pillanatban. - Köszönöm - volt a válasz a gesztusomra, de semmi több. Újra a papírjai fölé hajolt, tudomást sem véve tovább rólam. Visszaültem a kocsiba, kicsit jobb volt. Néztem az öreget. Olvasott, az egyik kezében a papír, a másikban a cigi. Végzett az aktuális oldallal, letette maga mellé, majd a cigire bámult. Úgy nézte, mint aki nem érti, hogy miként is került ez hozzá. Felnézett, és a szemével azt a fiatalembert kereste, aki előbb ott állt még és ő kapott tőle valamit. Másnap ismét beálltam a megszokott illegális helyemre és azonnal észrevettem az öreget. Egy kenyérsarkával küzdött. Fogak, mint olyan, talán már csak emlék számára, de látszott rajta, hogy nagy élvezettel majszolja a zsákmányát. Körülötte szemtelen galambok vetélkedtek a lehulló morzsákért, némelyik még az öreg cipőjére is ráállt. Nem zavarták egymást, békésen elfértek egymás mellett. Kiszálltam, rágyújtottam, közben emberemet figyeltem. Egy üveg került elő és látszott, hogy víz van benne. Ivott pár kortyot, majd elégedetten nézte a madarak viaskodását, amint a maradék kenyérsarkán osztozkodtak. Találkozott a tekintetünk, összenéztünk. Bólintott, üdvözlésképpen, én viszont. Jó egy hét telt el, ment a meló, nem jártam a Nyugatiban. Kedd, ilyenkor minden áll, a meló is. Nyugati, újság elő, olvasás. Látom jön az öreg, fáradt csoszogó léptei már messziről hallatszottak. Leült és pakolászta a kincseit, a mocskos, szakadt szatyrokat. Észrevett, bólintott, én viszonoztam. Kiszálltam és szinte somfordálva közelítettem meg. - Nem éhes? - érdekes, de nem volt erőm letegezni. - Már ettem ma. Jutott az ingyen konyhán. ...és itt megindult köztünk egy párbeszéd. Sokat beszélgettünk, sok mindent tudtunk meg egymásról. Közben persze néha egy-egy fél doboz cigi gazdát cserélt, meg neki is hoztam az Éhes bakterból meleg szendvicset, de valahogy pénzt sosem adtam neki. Nem tudtam megsérteni, nem akartam megsérteni. Jó egy év telt így el, hogy szinte rendszeressé vált, hogy kedd esténként megálltam a nyugatiban és beszélgettem az öreggel. Láttam rajta, hogy szinte várja ezeket a napokat, amikor jön az ő taxis barátja és kiönthetjük egymásnak a lelkünket. Két külön világ, ami azért nincs is olyan messze egymástól. Aztán egyik kedden nem volt ott, hiába vártam, hiába szálltam ki elszívni egymás után a cigiket, miközben a zsebemben ott lapult a neki szánt fél doboz cigi. Sokáig őrizgettem azt a dobozt, talán túl sokáig is, de sajnos nem volt már kinek odaadnom...Laci bácsi megpihent, már máshol eteti a madarakat.

A szívem telecsordul, ezektől a társadalom /Kormány/ által kiszolgáltatott emberektől! Mindenkinek adnék, de mennyit? Ha egynek adok, a többinek is kell. Naponta hol, s kinek, Több százan – ezren vannak! Nem tudok megállni egy lámpánál, hogy ott valaki ne kéregetne. Egyszerűen, nem tudnék annyit keresni, hogy mindegyiküknek adjak, és még haza is vigyek. Ha csak 1 százast adnék mindegyiknek, akkor is földönfutó lennék, és csak a számukat gyarapítanám. Ha 1ft-ot adnék mindegyiknek, az naponta kb. 1000 ft lenne, ha 2-t, akkor 2000…., és így tovább. Mivel neki is van önérzete, szerintetek, mennyivel nem sérteném meg a lelkivilágát? Nehogy már a 2 ruppomat utánam dobja az ablakon. Mindennap 2 ft, 1000 emberre leosztva, az havi 60.000 ft. És még Én leszek lesajnálva. Nem élcből, nem nemtörődésből írom, ezeket a sorokat, csak segítsetek eldönteni, hogy kinek higgyek, miből is ítéljem meg, hogy ennek, tényleg kell kajára kell, és nem piára költi? Kérdem: - Melykötők adott már pénzt, egy hajléktalannak? Velem megtörtént: Szenteste jövök be a családdal a lépcsőházba, majd, belebotlottam egy keresztbe fekvő hajléktalanba. Első reakcióm: - Mit keresel Te itt? Tűnjél el a lépcsőházból, de azonnal! Felmentünk, Én neki láttam a halászlevet főzni. Közben járt az agyam veszettül. Undorító ocsmány féregnek éreztem magam, gondolkodtam, és valami ötlettől vezérelve, amikor a halászlé elkészült, szóltam a lányomnak, hogy menjen le a f sz.-re, és nézze meg, hogy ott van – e még a hajléktalan, és ha igen, akkor hozza fel. Ott volt. Mikor feljöttek, a feleségemmel, kiszedettem egy adag halászlét dobozban, kenyeret, diós – mákos beiglit, és egy üveg sört. Egy szatyorban odaadtuk neki, és Békés Boldog Karácsonyt kívántunk neki. És a lányom, akkor látott először sírni. Rég volt, de a lányomat 12- 13 éves lehetett, annyira megihlette az eset, hogy nagyobb fejjel, kb. 16 – 17 évesen versbe foglalta! Ha valahol megtalálom, felteszem. Írtam mindezt azért, mert potenciális sorstársuk lehetünk.

pedig még az újságok is irtak róla annó :-)

Nahát...! Cukorkás bácsiról már hallottam, de néniről...?? :-))

Merre található a hölgy, honnan nyomja...arra gurulnék...autóval!!:-)

Ismerős story.. nem inkább City-s volt? Ex Tele5 553as Zsóka? ő csinál ilyeneket.. állsz a pirosnál, mellédáll nagyba köszön.. majd amikor lehuzod az ablakod megdob pár száz cukorkával.. aztán alig gyöződ szedegetni, az utasaid meg rádszólnak hogy milyen koszos ez az autó.. cukrok minden felé.. :)

Szép dolog, ha valaki enyhíteni próbál ezeknek a szerencsétlen embereknek a sorsán.

Na igen. Ők azok a kéregetők, akik a piros lámpánál megostromolnak minket, akiket azért nem annyira szeretünk mindig. Viszont ijesztő még a gondolat is, hogy ha már a szeretet ünnepe sem mozdít meg bennünk semmit, egy kis részvétet, egy kis adni akarást, vagy legalább egy pár jó szót. Sztori a következő: Az egyik kolléga mesélte a napokban. Szenteste. Kint az utcán, hajtva a pénzt, mert a pénz és a csekk, a fizetnivalók sincsenek tekintettel arra, hogy mi taxisok is szeretnénk megpihenni, és az egész napos ünneplés után a kedvesünkkel együtt bújni be az ágyba. Nem, mi akkor is szépen elköszönünk, az ablakba még visszaintünk és az elváláskor elhangzó „Vigyázz magadra” automatikusan válaszoljuk, hogy „Persze”. Majd ki az utcára, a bezárt boltok neon fényei ma már szinte idegesítően hatnak ránk, mert eszünkbe juttatják, hogy ÜNNEP van. De te nyomsz a címre és már nyomod is a jobbos tövig. Ennyi, ennyi a karácsony. 2-3 hetes idegeskedés, hogy miből, hogyan, majd egy pár óra melegség a szívben és utána az anyagi csőddel való küzdés. Suhan a kolléga a Thököly macskaköves, vesekő eltávolítós útján, miközben már hétköznapi a hangulata. Szid mindenkit, de legfőbbképpen a sorsát. Arra lesz figyelmes, hogy a kocsi belsejében hirtelen világosság gyúl, majd ismét sötétség, majd megint világos. Egy kis időnek el kellett telnie, mire ráeszmélt, hogy a mögötte érkező autó refizik rá. Háááááááát menj, előzz meg, ne villogjál – mondta szinte félhangosan, úgy bele a semmibe. De csak nem fejezte be a másik sofőr. Kollégánk gondolt egyet és jobban a gázra lépett. Pár perces őrült száguldás vette kezdetét, majd a Keletihez érve a jelzőlámpa megálljt parancsolt. Nézte a másik kocsit, látta, hogy az szépen mellé suhan. Egy 6x6-os volt. Egy hölgy. Aki hevesen gesztikulált, azt mutatta, hogy a kollégánk húzza le az ablakát. Ő lehúzta, erre a kollegina egy szem szaloncukrot dobott át a nyitott ablakon miközben ezt kiabálta át: - LEGYEN BOLDOG KARÁCSONYOD!!! Közben a lámpa fénye zöldre váltott és a kollegina adott egy kövér gázt és mosolyogva integetve elnyelte őt a távolság. Kollégánk bambán bámult a kezében lévő kissé viseletes szaloncukorra, arra a tárgyra, melynek sikerült fáradt, csalódott szívében újra gyújtani valamit, ami melegséggel árasztotta el az egész testét. Hosszú évek óta ez volt a legboldogabb karácsony estéje és szívből tudott végre újra kellemes ünnepeket kívánni a kocsijába beszálló utasoknak. Ennyi, nem bonyolult recept. Egy kis önzetlenség, egy mosoly, egy gesztus és máris valakit boldoggá tehetsz...

Ebből a megközelítésből még sosem figyeltem meg ezeket az embereket, de érdekes felvetés. Gratulálok csogu, ezután az írás után nagyobb most januárban bennem a karácsonyi hangulat, mint ami decemberben volt.

Nemsokára? Öreg, volt olyan kollégánk, aki már tavaly is rákényszerűlt ennek a nemes gesztusnak a kihasználására:-)

Csogúkám lehet nemsokára mi is sorbaállunk egy ilyen rendezvényen:(

Tudjátok, én párszor mindig ilyen rászoruló emberben azt láttom, hogy ők is voltak újszülöttek, nekik is annyira örültek, mint mi, a saját gyermekeinknek és abban is biztos vagyok, hogy egyikük szülei sem ezt a sorsot szánták nekik...mintahogy mi sem a gyermekeinknek...ettől függetlenül, vannak szép számmal...és minden egyes ember, minden egyes tragédia, talán elkerülhető lett volna, ha egy picit jobban odafigyelünk egymásra. Sokszor hiszük azt, hogy egyedül is boldogulunk, de ez csak (szerintem) önámítás.

Ezt a képet nézegetve azon gondolkodtam, hogy a képen szereplő hölgy vajon min gondolkodik? Ilyenkor egyesek azt vetítik bele, hogy biztos a gyermekkora jut eszébe, amikor még éltek a szülei, amikor még voltak tervei, amikor még pezsgett benne az élet...majd arra gondoltam, hogy miért ne? Lehet tényleg pont erre gondol...