Feleségétől rögtön meg is kérdezte:
– Mit mondtál az ügyészségen, ami miatt így megvádoltak?
– Elegem van az egészből, nem akarok többet bemenni az ügyészségre, és bíróságra sem akarok járkálni. Nem érek én erre rá! – csattant fel az asszony.
– Ezen előbb kellett volna elgondolkodnod, még mielőtt rendőrt hívtál rám! – válaszolta letörten Béla.
– Egyébként nem mondtam semmit, nem is tettem tanúvallomást – felelte szemlátomást idegesen Hortobágyiné.
– Nem volt elég, hogy megverettél a rendőrökkel, még börtönbe is akarsz juttatni?
Talán, el kellett volna mondani, hogy mi történt valójában, akkor a rendőrök állítása állna szemben az én bejelentésemmel és a te tanúvallomásoddal. Így azonban, tényleg olyan, mintha ti hárman lennétek ellenem. Mivel te nem tettél vallomást, úgy értelmezhették, hogy a rendőrök állításaival értesz egyet. Ezért vádoltak meg. Beindult a gépezet, aminek a kapcsológombját te nyomtad meg. Halad most már minden a saját útján.
– Nekem azt mondta a nő az ügyészségen, hogyha nem szeretnék, akkor nem kell vallomást tennem.
– Akkor te azt rendesen félreértetted, vagy rosszul fogalmazott az illető, mert csak akkor nem kell vallomást tenned, ha az rám nézve terhelő lehetne. Vagy pedig, ha végleg el akarsz intézni, és azt szeretnéd, hogy – panasztételemből eredően – még a végén én kerüljek itt is alulra.
Majd jól bekasztliznak, aztán itt maradsz a nagy házban egyedül a gyerekkel.
Eladni nem tudod, a rezsibe pedig belebuksz. Végül állami gondozásba veszik a lányunkat. Szép kilátások – nemde?
– Mégis, mit kellene akkor szerinted csinálnom? – rettent meg Hortobágyiné a felvázolt lehetőségtől.
– Én úgy gondolom, ha nem akarsz még nagyobb rosszat a családnak, akkor írj le mindent ahogy történt, és küldd el a Bátori nevű ügyésznek, aki a rendőrök elleni nyomozást folytatja.

Miután az asszony tanúvallomása levélben beérkezett, Dr. Bátori József beidézte mindkettőjüket az új fejlemények miatt.
Az ügyész meglepetten olvasta a másik idézésben, hogy mi is az a „hatóság félrevezetése”.
– Ilyen vétség már nem létezik – mondta. Ez valami félreértés lehet.
– Jó kis félreértés. – kezdett megkönnyebbülni Béla.
– Valószínűleg hivatalos személy elleni erőszakot akart írni a kolléga – jegyezte meg egykedvűen Bátori.
– Egyre szívderítőbb. – borult el Hortobágyi tekintete. Ezt miből gondolja?
– Ez következik az anyagból, mivel a rendőrök említenek olyat is, hogy ellenszegülés közben maga fojtogatta az egyiküket.
– Hogy én… fojtogattam?
– Igen, ezt vallották, bár szerintem ez életszerűtlen, és nincs is benne a jelentésükben sem.
A rendőrségi dokumentációban az szerepel, hogy magát személyazonosság igazolásának megtagadása miatt állították elő, és tartották fogva öt órán keresztül.

Béla nem tudott megnyugodni, egyre az járt eszében: csöbörből vödörbe került. Nemsemmi ellentámadás… Hatósági személy elleni erőszak. Egyre felemelőbb.
Valószínűleg így vágnak vissza a rutinos védőügyvédekkel megtámogatott rendőrök. Az is lehet, hogy ez már egy bejáratott formula.

Hortobágyi december 13-án, 12 órára volt beidézve Dr. Csete Ferenc ügyészhez.
Az ügyész fiatalabb volt kollégájánál, aki eddig vizsgálta az ügyet. Megkérdezte, hogy akar-e vallomást tenni, szeretne-e az előzőleg vallottakból valamit visszavonni. Béla nem akarta semelyik régebbi kijelentését sem visszavonni.

Kezdődött elölről minden. El kellett mesélni a történteket elejétől a végig. Az új ügyész főleg arra volt kíváncsi, hogyan is alakult az a röpke epizód, amikor az egyik bútorelembe kapaszkodva próbált menekülni fekvő helyzetéből a kopasz rendőr, Labanc Lajos ütései elől.
Béla elmondta, ahogy valójában történt:
– Labanc akkor épp dühödten ütött. Kiszabadítottam az egyik kezem, és elkaptam a szekrény colos bútorlapját, megpróbáltam fekvő helyzetből felhúzni magam. Ekkor kiáltott rám Varró törzsőrmester, hogy engedjem el a szekrényt. Valószínűleg mellettem térdelt, és én fölötte nyúltam át. Még arra is emlékszem, hogy elnézést kértem tőle, és visszavettem a kezem. Ezután nyomták rám hátulról a bilincset.
Ezidőtájt már szinte semmit sem láttam, mert összerepedezett a rajtam lévő olvasószemüvegem, az izzadság pedig marta a fejleütéseknél többször is megsérült szemem.


Az ügyész felolvasta a jegyzőkönyvbe vett vallomást, amit Béla jóváhagyólag aláírt.
Megkérdezte, hogy akar-e élni a gyanúsítás elleni panasszal. Hortobágyi nagyon is akart.
Dr. Csete udvariasan megkérte fáradjon kolléganője irodájába, aki elvégzi a szükséges teendőket.

A hölgy lefényképezte Bélát több oldalról. Tenyér, valamint ujjlenyomatokat vett tőle. Csak később hallott erre egy műszót: rabosítás – lehervasztó a hangzása…
Béla maga alatt volt ennek tudata nélkül is. Alig értette, amikor az ügyész búcsúzóul még hozzátette:
– Majd a Fővárosi Főügyészség dönt a gyanúsítás elleni panasza ügyében.

Élete jelentősen megváltozott ezután. A kezdeti reménység, hogy igazát leli, teljesen szertefoszlott. Morózus, lehangolt, teljesen depresszív lett. Nem tudott aludni, pedig eléggé jó alvó volt régebben. Elkeseredett. Feleségével még annyit sem beszéltek, mint előtte.

Amikor megkapta a Főügyészség levelét, amiben elutasították panaszát, és megalapozottnak találták a gyanúsítást, teljesen kiborult.
Eszébe jutott, hogy a felesége az események utáni nap mit mondott, amikor kérdőre vonta:
– Mik azok a sérülések a bejárati ajtó kitekintő ablakán? (Vagyis, hogy a régi, felsliccelt ablakkilincs tengelyt láthatóan valaki babrálta kívülről.) Vádlón mondta az asszony szemébe:
– Azt valaki utólag tekerte el csavarhúzóval kívülről, miután – benyúlva – ráfordította a kulcsot.
Felesége flegmatikusan csak annyit mondott:
– Semmit sem tudsz bizonyítani, mi hárman vagyunk.

– Szóval így állok – gondolta át Béla: egyedül, fél lábbal a börtönben, és néhány nap múlva karácsony.

(folyt. köv.)

< Vissza

• FÓRUM - Áprilisi tréfa 1-3 rész

• Áprilisi tréfa 1-3 rész
• Áprilisi tréfa IV. rész