Egy igazi taxis blog (csogu) ARCHIVUM 2007. Okt-Nov.
2007.10.04.
Remélem inkább lesz vidám mint...
Sokan vetették már fel ötletnek, hogy mi lenne ha indítanék egy blogot. Mostanában olvasgattam pár ilyen oldalt. Miről is szólnak az ilyen blogok? Némelyik arról, hogy maga az ember...
Archivum:
Rég volt ilyen, de ma sikerült az egyik kedves utasnak kiborítania. Lehet, hogy a sors kényeztetett el mostanában és viszonylag normális, kedves utasokat sodort elém. Ma ez a folyamat megszakadni látszott.
Sztori a következő:
Felkapok egy XIII. kerületi címet. Kellemesen, nem kapkodva robogok a címre, mivel a zord időjárásra való tekintettel lazán lehetett dolgozgatni. Még tomajert is felhívtam, hogy segítsen a házszámban, mert a betűjelzés miatt kicsit bizonytalan lettem. Mondjuk ez így teljesen nem igaz, inkább a valóság az volt, hogy kint 2 fok, fújt a szél de nagyon, és nekem nem volt kedvem kiszállni az autóból fagyoskodva keresgélni a betűjelzést.
Megérkeztem a címre és látom, hogy ott áll egy hölgy a járdán. Jajjj de kis rendes utaska, már itt vár. Azonnal szimpatikussá vált, hiszen nem nagyon szeretek habokra várakozni. Jön a jobb1-hez, megáll az ajtóban, majd néz befelé.
Semmi, csak néz. Ez kissé ijesztő is volt, mert közben fütyült a szél, a fák szinte a földig hajoltak engedve a vihar erejének, és a hölgy szeme is olyan fura volt. Kicsit leengedtem az ablakot azon az oldalon és jó hangosan köszöntem:
- Kéz csókolom! Tessék parancsolni.
- XY névre jött? – fogadta köszönésem.
- Igen.
Kicsit bizonytalankodott, majd ismét megszólalt:
- A Rózsa utcába mennék.
- Semmi gond, tessék beszállni. – invitáltam sürgetőleg, mivel közben hallottam, hogy körülöttünk a fák recsegnek, ropognak. Még csak az kell, hogy egy jó nagydarab faág telibe kapjon itt minket.
Beszállt, én meg löktem az órát neki, majd azonnal elindultam.
- Melyik Rózsa utcára tetszik gondolni?
- Az Újpestire.
- Hányas szám?
- Azt nem tudom, majd mutatom.
Ez eddig rendben is volt. Egy sima, szokványos fuvar kezdete.
- Megy az óra!!! – mutatott a taxióra csodálkozva.
Odapillantottam, az összeg ekkorra már az órában kemény 330 forint volt.
- Igen. – válaszoltam kissé értetlenül.
- Most is!!! – emelte meg a hangját, amikor ugrott az óra 10 forintot.
- Na igen. – gügyögtem, és még mindig nem értettem, hogy mi ebben az akkora szám.
- Na és megint! Folyamatosan megy az óra.
- Döbbenet – kezdett leesni nekem is a tantusz. A kedvesnek elmentek otthonról. – Tessék figyelni, szerintem mindjárt újra ugrik az óra….hopp tetszett látni?
- Igen, és mindig egyre több lesz az összeg!
- Hallatlan, nem is értem, hogy miért nem kevesebb. Vagy 2x több és 1x kevesebb.
- Maga becsap engem!!!!
- Hogy tetszik ezt érteni? – kezdet kicsit felmenni bennem a pumpa.
- Folyamatosan megy a taxióra!!! Miért??? – szegezte nekem a kérdést.
- Konkrétan nem tudom – süllyedtem le a szintjére -, csak tippem van. Nem lehet, hogy azért, mert ez egy taxi, én meg a taxisofőr, ön az utas, és a taxi megy, erre ez a fránya óra azt számolja, hogy a megtett út függvényében majd önnek mennyit kell fizetnie??!
- NEM!!!
Megmondom őszintén, nem erre a reakcióra számítottam, és szerintem ezért sikerült a hölgynek kizökkentenie a nyugalmamból.
- Na, tessék mondai, akkor miért? – érdeklődtem, de már lefagyott az arcomról az udvarias mosoly.
- Mert maga engem becsap! Biztos megnyomott valamilyen gombot és azért megy az óra!
Bingó!!!
- Nem valamilyet kedves, hanem ezt itt ni!!! Tetszik látni? És azért nyomtam meg, mert betetszett szállni és utazunk.
- De ez folyamatosan megy!!!
- Mert mi is folyamatosan megyünk.
- Nem, hanem mert maga engem most be akar csapni.
A szentségit annak az értetlen fejének. STOP! Finoman, de határozottan nyomtam neki egy satut. Megálltunk.
- Látja? Most nem megy, mert mi sem megyünk!!! – nem állítom, hogy ezt nem egy kicsit emelkedettebb hangsúlyban mondtam, de a hangos szótól is messze volt, hát még a kiabálástól.
Nézi, nézi az órát, az meg nem megy. Gondoltam megnyugszik és gyorsan elindultam, mielőtt az óra elkezdi számolni a várakozást, mert akkor tuti kiakad az utasom, utána meg én, mert hogy azt már nem fogom neki tudni megmagyarázni az 10000%.
- Megtetszett nyugodni? – kérdeztem barátságosan, olyan békülő hangsúlyban.
- Maga engem becsap. Délután Zuglóból hoztak oda, ahonnan indultunk most, és az csak 1200 forint volt. Ez biztos több lesz, pedig Zugló messzebb van.
KÉSZ!!! Ez lipót azt annyi. Nem idegesítem magam tovább, ennek mind1 mit mondok. Eldöntötte hogy becsapom és ettől nem tágít. A további út során nem szóltunk egymáshoz. Ő az órát nézte, én meg az utat.
Megérkeztünk, a Rózsa utca és a Deák utca kereszteződésének a magasságába.
Az összeg 1060 forint!!! Azt a lehúzós mindenemet.
- Itt jó lesz! – adta tudtomra a kedves, hogy a kínos útnak vége.
- Tessék, 1060 forint lesz.
- Nem vár meg? Nem sokára megyek vissza!!!
Ez igen, ez a nő tiszta meglepetés.
- Neeeem – nevettem fel. Tudja kedves, ez a csúnya óra olyan, hogy ha állok, akkor is megy. Ezt úgy hívják, hogy várakozási díj. De én ezt nem szeretném sem megértetni magával, sem kipróbálni, amennyiben erre egy mód van.
Nem szólt semmit, elővett egy 10 ezrest és átnyújtotta. Én kissé remegő kézzel – nem a hideg viselt meg – visszaadtam 9 ezret, nem foglalkoztam az apróval, nem érdekelt. Egy dolog foglalkoztatott, hogy minél előbb legyek túl ezen a fuvaron és akkor soha többet nem kell ezzel a hölggyel egy légtérben lennem.
- Tessék – nyújtottam át a „visszajárót”- és jó éjszakát önnek.
- Viszlát – válaszolt, majd halál nyugodtan kiszállt.
Én viszont annál jobban fel voltam villanyozódva. Robogok vissza a Nyugati felé és ekkor észrevettem az egyik kollégát az Újpesti droszton. Gyorsan küldtem is neki egy sms-t, hogy vigyázzon, ne vegye fel ezt a címet, ha nem akar pár őszhajszálat.
Persze belenyúlt. Mondjuk nem tehetett róla, mivel a hölgy valami különös érzéktől vezérelve, visszasétált addig, ahonnan már a címek a drosztról mennek. Ez lehetett úgy olyan 2-3 száz méter ahhoz képest, ahol én kitettem.
Miközben ment a kolléga a címre, váltottunk egy pár szót telefonon, de nyugodtak voltunk, mivel most teljesen más nevet mondott be az utas, így nem is gondoltuk, hogy ő lesz az.
Ő volt. A kollégámnak akkor esett le, hogy ki is szállt be az autójába, amikor bemondta, hogy hova szeretne menni. Az úton persze más téma sem volt, mint hogy én mennyire becsaptam őt. Olyan izgatott volt a kedves, hogy nem is vitette magát be a házig, hanem a főúton megállította a kollégám, majd miután kifizette a 980 forintos számlát, kiszállt. Persze azt még közölte a kollégával, hogy engem be fog panaszolni, mert nagyon csúnyán becsaptam, hiszen odafelé több mint ezer forint volt a számla.
Az ilyen nagyonkedvesektől mentsen meg minket a taxisok védőszentje!!!
2007-11-11
Gyerekek, velem ma olyan történt, hogy nem is fogjátok elhinni!!!
Az én drága Istenem segített meg, hogy a döbbenettől nem tudtam lereagálni az eseményt, mert jól nem jártam volna az biztos.
Állok a Nyugati droszton és azon tűnődöm, hogy mi vett rá arra, hogy még nem mentem haza aludni. Kevés cím, az is olyan esernyős fuvar, a csakide fuvarok tömkelege. A fiúkkal egymás kurta fuvarjain vigadtunk egy darabig, de aztán ezt is meguntuk. Nyomkodom a telefonom, van benne egy ilyen tekés játék. Egyszer csak megáll mellettem két 25 év körüli srác.
- Szabad az autó?
- Persze, parancsoljatok! – invitáltam autómba a kedves beülős utasokat. Közben belenéztem a tükörbe, a szememmel a mögöttem lévő kolléga tekintetét keresve, majd amikor tekintetünk találkozott, akkor elengedtem egy kaján vigyort. NEKEM BEJÖTT AZ ÉLET, VAN EGY BEÜLŐS FUVAROM!!! Na, ezt olvashatta ki a kolléga a szememből:-)
- Nem megyünk messzire! – jelentette be a jobb1-ben ülő srác.
- Nem baj. – válaszoltam, miközben a tekintetem elkaptam, hogy a mögöttem lévő ne lássa benne a csalódottságot, majd indítottam és elindultam az időközben megadott, valóban nem távoli cél felé.
3 perc múlva már fékeztem is az egyik szórakozóhely előtt.
- 670 forint lesz. – mondtam egykedvűen.
- Tessék! – Nyújtott előre 1500 forintot a balhátsó nagyon szimpatikus fiatalember….azonnal szimpatikussá vált, amint megláttam az összeget. Na igen, ő is érzi, hogy azért ez a 670 forint semmire sem elég a mai világban. Értékeli, hogy hajnalban állok a 7 fokban, esőben és elfuvarozom őket…őket, akik el vannak szegényedve állítólag és mennek szórakozni.
- Köszönöm! – válaszoltam, miközben hátranyúltam a 2 bankókért.
Ekkor történt egy olyan dolog, amire nem találok szavakat. Bunkóság? ÁÁáááá, ez túl gyenge, hogy valamicskét is érzékeltessem a felháborodottságom.
Miközben a kezem húztam előre, benne a pénzzel, a jobb első utasom kikapta a kezemből a pénzt, miközben ezt mondta….idézem!
- LÓFASZT!!! – majd az 500-ast magánál tartva visszaadta az ezrest és ezt mondta: - 200 forintot ADJ vissza!!!
Gyerekek, tudom, addig kellett volna ütni, amíg mozog. Tudom. Nem tettem, semmit sem tettem. A döbbenettől gépiesen kiemeltem a brifkómból egy 200-ast, visszaadtam, majd bambán néztem a 2 figura után. Még akkor is a szórakozóhely bejáratát néztem, amikor ők már rég eltűntek az ajtó mögött…bár a röhögésük még akkor is a fülemben csengett…
No Comment!!!
2007-10-25
Tegnapi napon bementem a Főtaxi központjába. Lényegében a Lajossal kellett pár szót váltanom egy magánjellegű témában, de nagyon nem bántam meg, hogy bementem. Kezdődött azzal, hogy a központ felé haladva egy hölgy leintett, pontosabban a 14-es villamosmegálló mellett várakoztam a pirosnál, amikor beszólt az ablakon, hogy szabad-e a taxi. Miután összeszedtem magam, meg az ijedtemben eldobott cigarettát is megtaláltam a padlón, válaszoltam, hogy természetesen. Ezt még egyszer meg kellett ismételnem, mert a hölgy a látottaktól kissé elbizonytalanodott. A fene sem gondolta, hogy állok a pirosnál, szívom a cigim, közben álmodozom és élvezem az arcomat érő napsugarat. Erre egyszer csak a fülem mellett megszólal egy hang…
A belvárosban végeztem, ahol két nappalos kolléga is felismert a forgalomban és örömmel üdvözöltek. Kifejezetten jókedvre derítenek ezek a spontán üdvözlések. Én lettem „A” Csogu:-))
Mielőtt bementem volna a központba, még megálltam a Kerepesi Esso kútnál, vételeztem cigit. Itt találkoztam össze a 1013-as Antonióval, aki felháborodottan mesélte, hogy milyen igazságtalanság történt vele a napokban. Kicsit pörgős a gyerek, amin én mindig jókat mulatok, amit ő nehezen visel. Most sem volt ez másként. Megtalálta magának egy kolléga és egy késést akart a nyakába varrni, amitől Antonio kiborult. Hogy kissé megnyugtassam onnantól kezdve nagypályásnak hívtam egész addig, amíg nem éreztem magam közvetlen életveszélyben:-)))
Így már eleve jó hangulatban érkeztem a központhoz, ahol már nem is kísérleteztem a parkolással, hanem egyenesen mentem az Asztalos utca felé. Itt leparkoltam, majd egy 5 perces séta után már nyílt is a központ ajtaja. Lajos épp a szobájában izzasztott 3 új felvételist, amin én jól mulattam, mert visszaemlékeztem arra, amikor én ültem bent és most egy kaján vigyor ült ki az arcomon:-)))
Találkoztam bent egy kollégával (Krisztián), aki nemsokára fuvarbeolvasó lesz (majd megértitek később, hogy ezt miért írtam így). Jó fej és ezt nem csak azért írom, mert megígérte, hogy majd mindig jól meglátja a kódom, hanem azért is, mert azt is megígérte, hogy az Antonióét nem:-))) Ugyanis Antonio is bejött a központba és akit csak talált mindenkinek elmondta, hogy mi történt vele. Mi Krisztiánnal stabil pontnak tűntünk, így nekünk 3x is elmesélte:-)))
Amikor meglátta Antonio a 1042-es Petit, rohant hozzá (hiába menekült a Peti:-D) és neki is elmesélte. Ekkor bukkant fel a Fülöp Józsi (művésznevén a Szatír) és én meg rá csaptam le gyorsan:-)
- Szatír, kérlek mondd meg nekem, hogy mi a különbség a kezelő és a diszpécser között, mert tegnap kikaptam a hiányos tudásom miatt.
Józsi megállt mellettünk (Krisztián is ott volt még) és úgy nagyolva elkezdte mondani, hogy mi, mit jelent.
Látom ám, hogy jön egy hölgy felénk a folyosón, és nagyon figyeli a kis társaságunk.
- Hallom ááááám! – mondta vészjóslóan. – Rólam beszélsz tudom, vigyázz áááám magadra!!!
…és ezt mind nekem mondta. Azonnal tudtam, hogy kit tisztelhetek benne, és gyorsan felálltam, hogy bemutatkozzam. Ő is bemutatkozott (Timi), Szatír meg észrevette, hogy bajban vagyok és gyorsan helyet foglalt, hogy kiélvezze szorult helyzetem minden másodpercét:-)))) Helyében én is így tettem volna.
Na figyeljetek, mert most akkor elmondom nektek is, csakhogy tudjátok! Figyelj Ádám, ez neked is szól!:-))
A telefonos = fuvarfelvevő
Az, aki a címeket mondja nekünk, akit mi eddig helytelenül diszpécsernek mondtunk az = fuvarbeolvasó
Az, akinél reklamálsz (Főtaxinál az egyes) = Na ő a diszpécser ! Műszakvezető, aki felelős a bentiekért, pontosabban a munkájukért.
Na, és ha ő nincs ott, más elfoglaltsága van, stb…stb…akkor odaültet egy másik személyt, akit kezelőnek hívnak.
Szóval, amikor mondjuk a Főtaxinál valaki a reklama csatornán szeretne valami fontos dolgot jelenteni (mondjuk baleset), akkor ezt szoktuk hallani:
- Pillanat, azonnal adom az egyest.
Vagyis az egyest, a diszpécsert, a műszakvezetőt…és ez mind-mind egy személy. Mivel te akkor a kezelővel beszéltél.
Ez annyira logikus, hogy még én is értem:-))))… meg ahogy a Timi szemébe belenéztem, próbáltam volna csak meg, nem érteni:-)))
Miután így megmenekültem Szatír kihívott, hogy szívjunk el egy cigit, majd bevitt az irodájába, hogy megnézegessem azokat a képeket, amik már tomajernél vannak (Rajta van a Miklós Pákóval!!!) és amit majd ti is láthattok, ha tomajer megembereli magát:-)))
Nézegettük a képeket, jókat vidultunk, majd egyszer csak berobbant Antonio és elkezdte Szatírnak is mesélni a sérelmeit, aki inkább bemenekült előle a Miklóshoz:-)))
Majd végre Lajos is megéhezett, és testületileg levonultunk kajálni, ahol mögöttünk ült a 3 új felvételiző, akiknek nem felejtette el a vérét a Lajos még ott is szívni…szerintem savanyúság helyett fogyasztotta ezt:-)
Ekkor néztem az órámra és döbbenten láttam meg, hogy mennyire eltelt az idő, így gyors búcsú és rohantam tovább…
Na, akkor remélem, most már mindenki tisztában van azzal, hogy kinek mi a státusza a csövön!!:-))) Ádám, remélem a te kíváncsiságod is ki lett elégítve!:-)
2007-10-17
Tegnap este kifejezetten jókedvem volt. Megyegetett a meló, az utasok is egyben voltak. Igaz, az egyik kanyaromnál beleestem egy nagy dugóba, de szerencsére a bentiek (nem merem azt írni, hogy diszpécser, mert ma rámpirítottak, hogy nem tudom, mi a különbség a kezelő és a diszpécser között. Amennyiben valaki ezt leírná nekem, annak nagyon hálás lennék, mert teljesen jogos volt a fedés, mivel valóban nem vagyok ezzel tisztában)…na szóval, a bentiek közreműködésével ez a helyzet is megoldódott, és a végén az utas elégedetten szállt ki az autómból.
Szóval rendben volt rendesen a nap addigi része. Gyanútlanul állok a tutiban és nagyban merengek az élet egyetemes dolgain, amikor egyszer csak hallom, hogy a diszi (remélem jól írom) elkezd egy XIII. kerületi címet dobálni.
- Csomagszállításra keresnék egy kollégát, a XIII. kerület XY utca 33-hoz. 5-el, 10-el, 15-el…
Az elmúlt hetekben több ilyen kellemes megrendelés is volt, és mindig irigykedtem a szerencsés kollégára, akinek egy borítékot, vagy CD-t kellett elszállítmányozni a város egyik végéből a másikba.
Na majd most!!!
15 perccel lecsaptam a címre, és csont nélkül vittem.
- 1014-nek XY utca 33, de menj át a másikra, ott majd elmondják a többi infót.
Na, itt vált először gyanússá a dolog. Áttekerek és bejelzek. Era ült a cső másik végén.
- Várj 1014, majd mindjárt adom a kolléganőt, aki felvette a megrendelést.
Itt eltelt pár másodperc, miközben én egy szimpatikus 5 dkg-os borítékot láttam magam előtt, és a leendő célállomást, ami majd remélhetőleg messze-messze a Pestmegye határtábla után lesz.
- 1014?!!! – törte meg álmodozásomat egy kellemes hang.
- Igen?
- Menj kérlek a XIII. kerület XY utca 33-hoz, ott az első emelet (most majd szándékosan más adatokat írok, hogy ne legyen ebből senkinek sem kellemetlensége) 23-as ajtó, a kaputelefonon a 37-es kódon tudsz felszólni Barta László néven (természetesen ez is egy álnév). Itt kapsz egy kistévét, amit el kell vinned, a Belvárosba (legyen annyi a lényeg, hogy a belváros egyik XIII. kerülethez legközelebbi részére, ahol nem is tudsz megállni, hanem jó 70 méterre egy zsákutcában). Itt a 4. emelet (ez valós adat) 11-es ajtó Hamberek néven. Vetted?
Igen, vettem … egy jó nagy lélegzetet, majd gyorsan még vagy 10-et.
- Elnézést, de nem lehet ezt már ilyenkor visszaadni? – nem is tudom, hogy miként törtek ki belőlem ezek a szavak, lehet, hogy a sokk, amit a hallottak okoztak, irányította a szavaim.
- Nem is tudom – hallottam a másik oldalról a …nem is tanácstalanságnak nevezném ezt, hanem olyan hmmmm… csalódottságot.
Na, én nagyon jól tudom, hogy simán visszaadhattam volna, mivel a csomagszállítás nem egészen ezt takarja, és mivel nem állt minden információ a rendelkezésemre, így a fuvar megtagadható. Viszont azt is tudtam, hogy a gumifülek mind áttekertek, és most kajánul vigyorognak (én is így tennék a helyükbe), hogy ebbe milyen szépen belenyúltam, na és ha én ezt most visszaadom, akkor nem lesz olyan kolléga (nagy valószínűséggel), aki bevállalja. A kishölgy meg olyan lelkesen mondta az információkat, hogy nem volt szívem azonnal nemet mondani.
- Mekkora az a TV?
- Kicsi, direkt rákérdeztem.
Tudjátok érdekesek ezek a méretek, súlyok. Ha én akarok rávenni valakit, hogy egy tárgyat elvigyen, arrébb pakoljon, akkor az olyan kicsi. Viszont ha nekem kell vinnem, akkor meg azonnal naggyá avanzsál a szememben:-)))
Anno, amikor még sokkal jobb erőben leledzettem, 2 évig bútorszállító voltam. Azok voltak a szép évek…mind a kettő. Úgy éltem, hogy talán azóta sem, és soha nem is fogok. Egyeduralkodók voltunk a bratyóval egy ilyen használt bútorokat forgalmazó boltban, és olyan árat kértünk el egy-egy fuvarért, amilyet nem szégyelltünk. Na és akkoriban nem igazán ez a tulajdonság jellemzett minket.
Szóval kemény munka volt, de 1988-ban volt olyan hónap, amikor apunak 10 havi fizetését kerestem meg, pedig a fater sem az alsó határon egyensúlyozott. Na mind1.
Szóval ekkor tanultam meg ezt a szabályt, hogy minden csak nézőpont kérdése. Attól függ, hogy én akarom vitetni, vagy nekem kell vinni. Emlékszem, hogy volt olyan, hogy bejött egy ipse és megdumált minket egy szekrény elszállítására.
- Na és mekkora az a szekrény?
- ÓÓÓóóó nem nagy!
- Milyen nehéz?
- ÓÓÓóóó nem nehéz!
Ehhez képest a gurtni nyoma még 2 hónap múlva is meglátszott a vállamon.
- Szóval kicsi tévé?- kérdeztem vissza a kolleginától.
- Kicsi!
Na jó, ha így belenyúltam, akkor nem szúrok ki a lányokkal, csak nem halok bele…ezt a véleményemet a későbbiekben megváltoztattam:-)
- Rendben, akkor elmegyek az XY utcába, ott csengetek, felmegyek, kapok egy kicsi TV-t, majd elviszem ide és ide, ott egészségügyi torna gyanánt fellibegek vele a 4. emeletre, ilyen és ilyen néven. – csoda, de hibátlanul visszamondtam a címet, ami nálam nagy eredmény. Hiába na, az adrenalin csodákra képes:-)
- Ott van lift! Nem kell gyalogolnia!
- Na, ez valamelyest javított a hangulatomon – közöltem. Rendben, megyek, megcsinálom. – adtam meg magam a sorsnak, de inkább a cső másik oldalán ülő hölgynek, pontosabban a kedves, kellemes hangjának. Hiába na, ha kérnek, akkor nehezen mondok ellent:-)
Megérkezek az első címre, parkolóhely egy száll se. Másodikként nem állhattam meg, mert akkor lebénítom az utcát, ami még elég forgalmasnak bizonyult. Nagy nehezen elhelyeztem az autót, majd kiszálltam és elszántan megindultam a címre. Beütöm a kódot és várok…és várok…és várok.
Nagy nehezen beleszól egy női hang.
- Ki az? – kérdezte.
Vajon ki? Az áldozat, aki jött a TV-ért.
- Kezicsókolom, a taxis vagyok.
ÁÁÁÁÁááá jó estét, legyen kedves feljönni, már nyitom is…na meg persze.
Semmi válasz, csak az elektromos zár berreg fel, szabad utat engedve szenvedéseim legújabb színhelye felé.
Magasföldszint, várható volt, ami meglepett, hogy nem volt félemelet. Belépek a körfolyosóra és körbepillantok. Azt sasoltam, hogy honnan fognak integetni, hogy hú-hú, ide legyen szíves.
Hát nem hú-húztak. Végig vaksiztam a fél emeletet már, mire megtaláltam a megadott ajtószámot. becsengettem. Laza 1 perc elteltével kiszól egy hang.
- Ki az?
Húúúúúúúúú, de szívesen mondtam volna, hogy a télapó, vagy esetleg valami mást:-)))
- Taxi – köszöntem én is illendően.
Nyílt az ajtó. Egy harmincas évei valamelyik szakaszában járó hölgy volt a másik oldalon.
- Jöjjön – köszöntött.
Belépek, egy gyors pillantás, majd megnyugodva konstatálom magamban, hogy itt nem lesz gond a fizetéssel:-)
- Itt a TV, vezetett be egy szobába.
Vessetek meg, de nálam más kép jelent meg, amikor a kicsi TV-re gondoltam. Bár az is igaz, hogy a mai világban…én meg még leragadtam a junoszt kategóriánál. Ügyeltem arra, hogy az arcomon ne látszódjék, hogy már azt is megbántam, hogy ma nem tartottam egy rendkívüli szabadnapot. Gondoltam kipróbálom, hogy milyen szélesre tudom tárni a két karom, majd amikor ez sikerült, akkor ráfogtam a kicsi TV-re. Esküszöm, abba nem diódák voltak, hanem ólom…vagy az én erőnlétem romlott jelentősen az elmúlt 10-en valahány év alatt.
Felemeltem a TV-t és már majdnem megindultam, amikor leesett a zsinór, amit a hölgy azonnal felkapott és egy jajjjj erre nehogy rálépjen kiáltással visszaperdített a TV tetejére. Az ilyen zsinórok végén van egy villás dugó. Egy új tapasztalattal lettem gazdagabb. Nagyon tud fájni, ha azzal homlokon csapnak. Majd a hölgyike jaajjj elnézést szavaira egy kényszeredett mosoly, és már libegtem is kifelé a TV-vel. Persze az ajtóig a lakás tele kisszekrénnyel, meg még nagyobbal, a fogason ruhák, így elég körülményesen manővereztem kifelé.
Mindegy, csak érjek már ki, mert nem számítottam ilyen súlyra és kezdett csúszni a kezem, és ha majd kiérek, akkor újra ráfogok, de itt nem égetem magam, hogy lássa rajtam a hölgy, hogy épp megszakadok.
- Bácsiiiii, tessék várni – került elő a hölgy 10 év körüli fiacskája. – A videót is kell vinni.
Szerencsére háttal voltam a kisfiúnak, így mire megfordultam a TV-vel a kezemben, már rendeztem arcom vonásait, de szerintem még így is rosszat álmodott éjszaka. Mindenesetre gyorsan az anyukája kezébe nyomta a telefont és visszafutott a szobába, ahonnan előkerült.
A hölgy váltott pár szót a telefonálóval, majd rám nézett és közölte:
- Igen, a videót is vinni kell.
Ekkor már bűnös gondolataim támadtak, erőteljesen.
- Rendben, de akkor legyen ott valaki, aki majd segít nekem.
Ezt közölte a telefonba a másik féllel, aki ha jól reagáltam le a hölgy arcvonásait, nem repesett az örömtől.
- Redben, lesz ott segítsége – mondta, miközben kinyomta a telefont. – Rátegyem a TV-re a videót?
Persze, meg a gyereket is tessék ráültetni, bírom én, mit nekem.
- Kedves, ezt nem erőltetném, hanem leviszem a kicsi TV-t, majd kicsit pihegek és ha elég erőt gyűjtöttem, akkor visszajövök a videóért.
- Rendben.
Akkor jó.
Nem tudom, hogy ismeritek-e ezeket a körfolyosós házakat, de legyen annyi elég, hogy széltében nem fér el egy ilyen kicsi TV, csak ha elfordítod, úgy meg nagyon csúszik.
Mind1, leértem, betettem a kocsiba, majd gyorsan kerestem egy helyet, ahol több oxigénhez jutottam, mint az elmúlt pár percben. Gyorsan megfogadtam magamban, ha ott valami csoda folytán nem működik a lift, akkor nagyon meg kell engem fizetni, hogy én ezzel a döggel felvánszorogjak a 4. emeletre. Épp ezen merengtem magamban, miközben a légzésre koncentráltam, amikor bevillant, hogy a nagyszobában láttam egy valódi zongorát és hogy ezektől kitelik, hogy azt is átvitessék velem, ha sokáig itt időzök.
Sietősre vettem a figurát és kellemes meglepetésként fogadott, hogy már az ajtóban várt a hölgy és a kezében valóban egy pici videó volt. Szerintem egy sima lejátszó a régi időkből. Elköszöntünk egymástól – úgy látszik hatott valamit az előbbi cinikus mondatom -, majd haladtam a dolgomra.
1.9 km, ennyit mutatott a fuvar végén a slejfni. Nem nagy táv, de annál macerásabb fuvar. Azon persze már meg sem lepődtem, hogy egy árva lélek sem várt engem, aki majd jó nagy segítségemre lesz. Kibirkóztam a kocsi hátsó üléséről a kicsi TV-t, majd elkezdtem vele szambázni a kapott címre. Már majdnem elértem a kaput, amikor is kiviharzott rajta egy negyvenes férfi. Amint meglátott, széttárta a karját. Valami nagyon nem tetszett neki. Sejtésem szerint 2 dolog.
1, Nem szokta meg, hogy egy taxis lerendelje az utcára
2, Ha már vette a fáradtságot, akkor most rosszul érintette, hogy felesleges volt az igyekezete.
- Jó estét, önnek hoztam a tévécskét?
- Igen – válaszolt elég zordan.
Hó-hó, ő a megrendelő, ő fog a végén fizetni, terveim szerint nem is keveset. Jobb lesz, ha kicsit vidámabbra fogom a témát, mert így nehéz lesz kiénekelni a szájából a sajtot.
- Akkor most megyek fel magával – ebben a mondatban volt egy kis kritika, amiért leráncigáltam őt, a szoba adta kellemes melegéből.
- Köszönöm – mentem át rókába -, és elnézést, hogy megkértem jöjjön le, de gondoltam felelőtlenség lenne a videót a kocsiban hagyni, amíg én felviszem a TV-t.
Ez talált. Megértette, hogy mi vezérelt engem…a jó szándék!!!
Ez már csak természetes, hiszen én ilyen jó gyerek vagyok, a szívemen viselem a kedves megrendelő értéktárgyait.
- Őőőő, akkor én inkább megvárnám a kocsinál, nehogy baj legyen. – mondta azt, amit hallani szerettem volna:-))
- A szélvédőért nem lenne kár – folytattam a puhítást -, de nagyon kellemetlen lenne nekem, ha a videó eltűnne.
- Persze, már megyek is. Érthető.
- Én meg sietek, mert tudom, hogy hideg van!
- Köszönöm.
Jól van, ez már a tenyeremből eszik:-) Szépen bevergődtem a liftig, ami egy elég új szerkezet lehet, mert szép és tiszta volt.
A szitu itt kb. ugyanaz, mint az előző címen. Nem vár senki, sötétben vakoskodás, az ajtószám keresése, majd csengetés és semmi reakció rá első pillanatra.
- Ki az?
Úgy látszik ez a család már csak ilyen.
- Taxi, TV!
Ez volt a jelszó, mert már nyílt is az ajtó.
- Kezit csókolom, hová szabad letennem a tévécskét? – miközben azon imádkoztam, hogy csak gyorsan találja ki a hölgy, mert nem szeretném a végén eldobni, ha már idáig ezt megúsztam.
- Tegye csak le ide! – mutatott maga elé.
Letettem, majd gyorsan megérdeklődtem, hogy ki fog fizetni. Kiderült, hogy az a férfi, aki lent őrzi az autóm. Helyes, őt már megdolgoztam egy kicsit, sima ügy lesz.
Gyorsan elköszöntem, majd lift és már léptem is ki az utcára. Amikor látótávolságba kerültem, akkor kisebb kocogást színleltem, mint aki törte magát az igyekezettől, hogy minél hamarabb visszaérjen.
- Minden rendben volt? – kérdeztem rá, és ezzel fontossá téve az őrző szerepét.
- Igen – válaszolta némi büszkeséggel a hangjában.
- A videóval felkísérjem uram? – tettem fel arra irányuló kérdésem, hogy nekem ne kelljen már visszamenni vele.
- Á dehogy, nem kell.
Bingo!!!
- Mivel tartozom? – kérdezte készségesen, én meg széles mosollyal az arcomon, de a hangom a világ legtermészetesebben csengett, amikor felállítottam az egyenletet.
- Volt egyszer a taxiköltség, meg egyszer egy emelet, meg még négy stb…stb…az annyi mint…mint amennyi helyre teszi az önbecsülésemet, feledteti velem a kellemetlenséget, azt, hogy most irány a benzinkút kezet mosni, meg valami vigasz csokit venni…és így már ki is jött egy összeg, amit ő láthatóan szívesen fizetett ki. Nagyon udvariasan elváltunk egymástól, majd autóba pattantam és elégedetten gondoltam arra, hogy végül is, nem is volt ez olyan nagyon rossz bolt:-)))
2007-10-15
Az elmúlt pár nap kifejezetten eseménymentes volt. Igaz volt egy idős hölgyike, aki mire beszállt az autóba, addig vagy 3x fejbevert a botjával, és nem tudtam eldönteni, hogy megtámadtak, vagy tényleg ennyire nem ura már a testének.
Két dolog van, amin elelmélkedtem a napokban.
1, Jobban belegondolva, örülök, hogy taxis vagyok és nem gyermeksebész. Miként jutottam erre a megállapításra? Történt a következő. Beszáll hozzám egy nem teljesen Magyar férfi (a kiejtéséből gyanítottam ezt) és bemond egy budai címet, majd innentől kezdve nem foglalkozva azzal, hogy taxiban ül, elkezdte intézni az adandó ügyeit telefonon. Szépen haladunk, ő telefonálgat, cuppog (ebéd után volt a kedves és valami húst is fogyaszthatott, mivel rendesen megküzdött egy fogába beékelődött darabbal, mire sikerült kibányásznia a fogsora közül, majd elégedetten kipöckölnie az ablakon).
Eddig mondhatjuk, hogy a megszokott történet, a levegőnek tekintett taxis és utasa között.
Viszont egyszer csak csörren a telefonja (pont betalálva abba a kis szünetbe, amikor nem beszélt senkivel) és a hallottak alapján valami alapítványtól keresték őt meg. Valami nagykutya lehetett az utasom, akit szerencsére én nem ismertem fel, mert mint összeraktam a mozaikot ő egy speciális gyermeksebész, és van az országban valahol egy gyerek, aki az ő segítségére szorul.
- Nem érti hölgyem? Az én áram 3 millió forint! Ne várják el tőlem, hogy ingyen operáljak, mert az nem fog menni.
- (itt valamit válaszolhatott a telefonáló)
- Tudom, hogy nem olyan anyagi helyzetben van az a család, de engem miért kellene, hogy ez érdekeljen?
- (újra valami válasz)
- Az pont a fele. Én megértem, hogy manapság nehéz ennyi pénzt összeszedni, de az én időm drága.
- (újabb reagálás)
- Siessenek a pénz összeszedésével, mert a gyerek esélye hónapról-hónapra romlik, és ne haragudjon, de most le kell tennem, mert egy fontos hívást kell lebonyolítanom.
- (…..)
- A viszonthallásra.
Rezzenéstelen arccal kinyomta a telefonját, majd a nevek között keresgélt. Kis idő elteltével látom megtalálta, amit keresett és már emelte is a füléhez a telefont.
- Hallo? Itt Dr. X Y. Hogy haladnak?
- (…..)
- Engem ez nem érdekel, a megadott határidőt mindenféleképpen tartsák, mert különben jogi útra fogom terelni a dolgot.
Itt hosszabb beszélgetés zajlott le, ha jól fogtam meg a történet fonalát, valami kivitelezővel, aki a doktorunk épülő házát hivatott megalkotni, és valami csempe nem érkezett még meg olaszból, ami az én kedves utasomat hidegen hagyott, az nem az ő baja.
Ki is kapcsoltam magam, nem figyeltem rá, haladtam a célállomás felé, és közben azon merengtem, hogy milyen szerencse, hogy nem vagyok gyermeksebész, mert én tuti akkor is csöves lennék, mivel nem tudnék elutasítani csak a pénz miatt egy olyan családot, aki rám van szorulva, az én tudásomra, ahhoz, hogy a gyermekükön segítsek. Úgy látszik, valóban ilyen kegyetlen világban élünk, ahol nem számít már semmi, csak a pénz, és ha valaki így él, akkor van pénze építkezni, csak mindenkit el kell taposnia a saját érdekében.
2, Tegnap az egyik kolléga bekérdezett a csövön, hogy palotán keres valami Samu teret, aminek az eleje C betűvel kezdődik. Még én is tudtam a választ erre, ami semmi mást sem jelent, minthogy ez Vágó István műsorában, csak, mint 5 ezer forintos kérdés szerepelhetne. Egyértelműen, és kiérezhetően, egy kezdő kolléga volt a kérdező.
Mind voltunk kezdők, ki régen, ki régebben:-) Emlékszem, hogy milyen stresszben voltam, amikor a térkép sem segített, az utas is ült csak kukán és várakozóan nézett rám, és nem maradt más lehetőség, mint bekérdezni a „kollégáktól”. Arra is emlékszem, hogy milyen jól esett, ha valaki olyanba botlottam, aki igazi segítséget tudott adni és ezt tette emberhez méltóan. Nem kioktatólag, nem lekezelően, hanem úgy, ahogy az elvárható lenne.
Volt egy párszor részem abban, amikor kezdő taxis az első napjait megéli itt köztünk, ebben a munkában. Büszke, boldog, hogy ehhez a kaszthoz tartozhat, hiszen van, akinek ezzel gyermekkori álma teljesül. (én figyelem a fiam, szerencsére ilyen aberrációt még nem fedeztem fel nála, de az első erre utaló jelre tuti gyorsan szakorvoshoz vinném:-D). Ül a kezdő taxis a volán mögött és totál hangerőn hallgatja az URH-t és mindenre figyel, integet minden mellette elhaladó taxis „kollégának” és az arca sugárzik a boldogságtól. Majd egyszer csak gondja adódik, nem tudja, hogy merre is kellene vinnie a kedves utasát. Még az a fránya GPS sem segít, térképet nem is ismeri, telefonjában még nem találhatóak meg azon kollégák számai, akik ilyenkor mentőövet dobhatnának. Mi marad? A bekérdezés, majd a tapasztalt, rutinos rókák segítenek…segítenek, mert ez egy ilyen társadalom, a taxis, hogy mindenki egyért, és egy mindenkiért.
Bekérdez, és jön is kapásból a válasz. Taxisunk örül és büszkén pislant az utasára, hogy : Na tetszik látni, mi, taxisok ilyenek vagyunk, ha kell, akkor kisegítjük egymást. Majd elfelejti lehalkítani az URH-ját, és döbbenten hallgatja a „kollégák” epés megjegyzéseit, a poénkodásaikat, az ő tudatlanságán, tapasztalatlanságán. Mert ezek a kollégák kérem, már így születtek. Na nem úgy, hogy tele rosszindulattal, irigységgel, zéró toleranciával. Nem-nem. Hanem úgy, hogy már az oviban is térkép volt a jelük. Ehhez a teljesítményhez csak gratulálni tudok! Így is kell ezt. Ilyen felnövekvő újabb generációt nevelnünk. Akik majd szintén megkeseredett taxisokká válnak. Azt majd azok a fiatal ifjú titánok, akik az elején még lelkesen sietnek egy-egy 3asbreakhez, azok szintén majd jó magasról tesznek rá a másikra ilyenkor. Azt lehet keseregni, hogy jajjjj Istenem, hová züllött ez a szakma, meg régen ez nem így volt…na igen, talán régen sok-sok minden nem így volt…
2007-10-14
Ma nem hinném, hogy hosszú lennék..
Nem tudom ti , hogy vagytok vele, de engem nagyon idegesítenek azok a kollégák, akik bejeleznek, majd amikor megkapják a szót, akkor a kocsijuk hátsó üléséről beszélnek bele a májkba. Nem értem, hogy miért nem lehet közelebb tolni az arcukat, vagy esetleg leemelni azt a kurva májkot és belebeszélni annak a rácsos felébe.
- Zsebes a kollégáknak – ezt még hallhatóan mondja.
- Igen! – kapja meg az engedélyt.
- Mondanám, hogy ….úton….és…hfuerh urehf uhrevcuh reiuhcuirehui rcheruhc e
Ez mondjuk idegesítő, a másik variáció már nem annyira.
- Kérdés a kollégáktól?
- Igen.
- Kérdezném, hogy jpoiewhjf erhjiőfhqer hotel ehuipehr erhvuerh
Felőlem ott szárad el, ahol van, ha arra képtelen, hogy a májkba beszéljen. Van, amikor olyan kérdez, akit ismerek, akinek segíteni akarok, de hiába hangosítom fel az URH-m, egyszerűen nem értem, olyan halk.
- Jó, aki tud segíteni, az menjen át a másikra – mondja a diszi.
Milyen érdekes, van, amikor ott tobzódunk, vagy 3-4, hogy segítsünk, de az emberünk elveszik az éterben.
Szóval ez egy elég idegesítő dolog számomra, de csak azért, mert nem értem, hogy miért hátradőlve, kinyújtott kézzel kell URH-zni….
Persze ugyanezek a kategóriák, ha úgy érzik, hogy velük igazságtalanság történt, úgy sikítoznak etikásért, hogy nem győzöm lehalkítani az URH-t.
2007-10-10
Tegnap már viszonylag korán kint voltam. Az asszonynak suli programja volt a gyerekekkel, én meg a sok sápítozó anyuka között nem érzem magam jól, így ezt kihagytam. Beindultam a XIII. kerület felé (Újpestről) és mivel azt vettem észre, hogy a Béke tér után kicsit zsúfolt az aszfalt, így arra az álláspontra jutottam, hogy majd utassal a fedélzeten verekszem át magam rajtuk.
Állok a Béke téri droszton, mint anno a „hőskorban”, amikor még a Főtaxinak is 3 drosztja volt a XIII. kerületben. Az egyik a Kárpát droszt volt, a másik a József Attila színháznál, a harmadik meg maga a Béke téri droszt. Üldögélek és hallgatom az URH-t, szívom magamba az információt, amit a kollégák szolgáltatnak a város forgalmi helyzetéről és közben olvasgatok. Látom, hogy beáll mögém egy Mini Mobilos kolléga és felkészül egy hosszabb várakozásra. Legalábbis erre következtettem a viselkedéséből.
Olvasok, merengek, figyelek, nyomok a címre, szitkozódom, hogy miért nem nyomtam öttel, majd ismét magam mögé tekintek és úgy maradtam egy pillanatra.
A Mobilos kolléga mögé időközben beállt egy Főtaxi, és az autó mellett (mivel az autóban nem ült senki) dohányzott a sofőr. Na ÁLLJ!!! Ez most vagy valami vicc, vagy kandikamera, vagy nem tudom…
A kolléga elég komótosan dohányzott, ami még nem lett volna baj, SŐT, dicséretre méltó, hogy nem az autóját büdösíti be, hanem a ruházata nem egészen felelt meg az általam olvasottaknak. Nem szoktam én igazán foglalkozni ezzel, ha csak nem olyan kirívó az eset, na ez most ennél is több volt.
Kabát
Póló
Edzőcipő
…és ami a legjobban megfogott, a nadrágja
Háááát ez mellett azért csak nem lehet már szó nélkül elmenni. Kiszálltam, hogy odasétálok, de eszembe jutott, hogy JWT a napokban megfogott egy kollégát (ha jól emlékszem a reptéren) farmerben és pólóban dolgozni, majd amikor ezt jelezte az egyik etikásnak, akkor a kolléga figyelmeztetésben lett részesítve…ami szerintem nem így működik, de sebaj. Hiába na, nem mindig tud az ember különbséget tenni, a kötelesség és a haverság között.
Viszont én nem akartam magam blamálni, így gyorsan megfogalmazódott bennem a megoldás.
FOTÓ:
Mint láthatjátok, ez tényleg abba a kategóriába esik, amikor már nem lehet nem szólni.
Elkészítettem a fotót, majd szépen odaballagtam a „kollégához”.
- Szia – köszöntöttem vidáman.
- Szia – fogadta a köszönésem, és a felé nyújtott jobbosom.
Az volt a tervem, hogy megpróbálok szépen hatni rá, hogy soványmalac vágtában porozzon haza, és öltözködjön fel rendesen, mert ha egy kicsit idegesebb etikás előtt így mutatkozik, akkor tuti keresztre feszítik…na persze csak akkor, ha nem valami komálós ő is.
Közben szemügyre vettem az autót is, ami kifejezetten rendben volt esztétikailag, így átmentem óvatosba, mert valahogy nem illett össze a kép, mást tükrözött az öltözet, és mást az autó higiéniás állapota.
- Te vagy ezzel a taxival? – kérdeztem inkább egykedvűen, mint számonkérően.
- Nem, az édesapámé. – jött a mindenre magyarázatot adó válasz.
- Ő most merre található?
- Bement az SZTK-ba, orvoshoz.
- Na, akkor minden rendben, további szép napot nektek.
- Neked is, szia – köszönt el ő is, és szerintem nem tudta mire vélni a kérdezősködésem.
Amint mentem vissza az autóhoz azon vigyorogtam, hogy milyen szerencse, hogy nem a szabályoknak megfelelően jártam el. Abban ugyanis az áll, hogy elő kell vennem a fényképes ellenőri igazolványom, és úgy menni a kollégához, majd az orra alá dugni és bemutatkozni:
- Üdvözöllek, én vagyok a 1014-es ellenőr kolléga.
BoááááááÁÁÁÁÁááááááÁÁÁÁÁáááá
Remélem elég kifejező a véleményem erről az intézkedési formáról?
Ha ez kollegális, ha ez emberi, ha ez….
Mindegy, vannak a szabályok, vannak, akik ezt létrehozzák és vagyunk mi, emberek, akik a gyakorlatban megoldjuk a konfliktusokat emberhez méltó módon. Ez erről a véleményem.
Nekem eddig egyszer kellett úgy intézkednem, hogy a kolléga elengedte a füle mellett a kérésem, sőt, kissé pimasz is volt, majd amikor erre úgy robbantam ki az autóból, hogy látszott rajtam, hogy most ha csak valami csoda nem történik, akkor bevágom a Dunába, azonnal tudta a dolgát. Nem sokkal rá elnézést kért a viselkedéséért, én meg az indulatosságom miatt, és minden a legnagyobb rendben van azóta is köztünk, kifejezetten normális a viszonyunk egymással…igaz, most már elég csak kérnem, nem kell utasítanom.
Különben volt tegnap egy igen kellemes fuvarom. Egy modell lányt vittem. Igaz, nekem inkább a szőkék, meg a barnák a gyerebe, de ez a feketehajú lány nem volt semmi. Ami igazán előnyös volt számára, hogy kifejezetten értelmes volt, nem az a megszokott csinibaba. Amikor szállt be a taxiba, akkor így búcsúzott el a barátjától:
- Mindjárt beszállok a taxiba, elszívok egy cigit és visszahívlak.
Majd beszállt és elkezdtünk beszélgetni. Jó 40-45 perces út volt a dugó miatt. Már vagy 30 perce utaztunk, amikor csörög a telefonja:
- Húúú, basszus, elfelejtettem visszahívni…- mondta ezt nekem, de inkább önmagának. – Igen kicsim, szia….ne haragudj, de besüllyesztettem a telefonom a táskámba és nem találtam. Most hogy hívtál a hang alapján sikerült megtalálnom…
Mint a vízfolyás….szokták mondani:-))))
Volt még sok-sok minden, hiszen 15 órányi meló alatt ez megszokott dolog, de lassan mennem kell, így még egy esetet leírnék, ami számomra fontos, hogy meg legyen említve.
Ez már igen csak a hajnali, de inkább a reggeli órákban történt.
Épp hátradöntöttem az ülésem, kicsit becsuktam a szemem és már zuhantam is volna abba az ébrenléti álomba, amit mi éjszakás taxisok olyan jól ismerünk. Egyszer csak valami szófoszlányokat hallottam:
- Kérdezd meg…van-e valaki a József Attila színháznál…gyorsan…vááárj…
Mi van?????
Ez mi volt???
Várom a további fejleményeket, közben visszadöntöm az ülésem, beindítom a motort, szóval egy esetleges segélykérésnél azonnal repülőstartot tudtam volna venni.
De semmi, hallgat az URH és ez azért is volt gyanús, mert addig azért pötyögtek a címek. Sőt, kifejezetten szépen ment a meló, és mivel kevesen voltunk kint, a diszik sem voltak terheltek, így egy olyan bensőséges hangulat uralkodott tegnap, ami nekem nagyon tetszett és talán pont ez miatt maradtam kint egy kicsivel tovább, mint szoktam. NA meg a Laci stílusa is fekszik nekem, szeretem, hogy nem csak az a monoton címbeolvasás zajlik (és ezzel senkit sem szeretnék megbántani, hiszen tudom, hogy a Laci is sokat kapott ezért a fejére, hogy „kicsit” rugalmasabban adja elő, de nem tehetek róla, néha ez tartja bennünk a lelket, amikor a szemhéjunk, mint mázsás súly nehezedik ránk), egyszóval, smakkolt nekem az este és a hangulat.
De kanyarodjunk vissza, szóval: CSEND
Nekem meg kezdett minden bajom lenni, mert tudom (tapasztaltam), hogy néha másodpercek is számíthatnak. Nem vártam tovább, elindultam.
A József Attilához érve nem láttam egy taxit sem, nemhogy olyat, amiben esemény zajlik. Gondoltam megkerülöm a színházat. Ekkor futottam bele egy másik kollégába, akihez odakanyarodva megtudhattam, hogy ő is hallotta, amit én, és neki is az ugrott be, hogy valaki bajban lehet és jött, hogy ha kell, akkor segítsen.
Mint utólag Erika (remélem ő, mert a hangja alapján….bár ez nálam nem tuti:-D) kiderítette, egy áthalás volt csak, és a kolléga csak rendelni szeretett volna, de aztán meggondolta magát.
Nem bántam….nem bántam, hogy nem kell segíteni, de azt főleg nem bántam, hogy ez így alakult, mert jó érzés volt tudni azt, hogy egy áthallásra más is megindult, hogy segítsen, ha úgy alakul.
Nem szoktam kódokat írni, nem szeretek, de ebben az esetben köszönöm a 1751-nek, hogy ő is figyel, mert sosem lehet tudni, hogy mikor nem csak áthallásról lesz szó!!!!
2007-10-09
Mivel mostanában nem történt semmi érdekfeszítő velem, ami említésre méltó, és mivel időm van, na meg írhatnékom, így leírom egy régebbi sztorim.
Régebben egyik délután, amikor kimerészkedtem a nappali őrületbe, ment a meló, autó kevés volt kint, így én idegen vizeken is májerkodhattam, 15-20 perces időajánlatokkal. Felvettem egy ilyen rehabilitációs féle intézményt, ahol rám bíztak egy idős bácsit (a tolókocsis hadosztályból), hogy szépen vigyem haza a Budakeszi útra és ott már várni fog a lánya, majd ő fizet.
Szegény öreg már nem nagyon tudta, hogy hol is van a világban, de elég engedelmesen tűrte, hogy pakolgassuk, bekössem a biztonsági övet, meg ilyenek. A jó 20 perces út alatt folyamatosan beszéltem hozzá, ezzel szórakoztatva őt, és jómagam is. Megérkeztünk és én mondtam neki, hogy maradjon nyugton, mindjárt hozom a szekeret.
Ki is szálltam, majd hátrabandukoltam és elővettem az összecsukott segédeszközt. Sosem voltam menő ebben az összecsukott dolgok kihajtogatásában, a feleségem anno a babakocsikkal vívott csatáimat igen aggódva nézte, és szerintem nem nekem drukkolt:-)
Na, megszenvedtem a tolókocsival is rendesen, s mire sikerült stabilizálnom a helyzetét, addigra azt vettem észre, hogy a bácsika már félig kilóg az autóból. Odaugrottam és épp akkor kaptam el, amikor kezdett kiesni teljesen. Szépen visszahajtogattam az ülésbe, és az elejét leszámítva, amikor még némi ellenállást tanúsított, csak hagyta magát. Közben nem győztem a lelkére hatni.
- Bácsika, ne tegye ezt velem. Most nekem kell magára vigyázni és a kedves lánya (aki persze nem várt minket a kapuban) nem fog repesni az örömtől, ha magát több darabban szolgáltatom vissza. Na, maradjon így, mindjárt jövök a kocsival…..
A kocsiiiiiiiiiii….
Totál el is feledkeztem róla, mert annyira megijedtem attól a lehetőségtől, hogy a báttya az aszfalton landol.
Annak, aki esetleg nem ismeri a Budakeszi út sajátosságait (tomajer) mondanám, hogy egy olyan 10%-os lejtővel rendelkező utca. Örök tanulság maradt számomra, hogy lejtőn tolókocsit befékezés nélkül nem szabad magára hagyni, mert önállósítja magát.
Gondolom nem semmi látvány lehettem, amint lélekszakadva rohantam a tolókocsi után, miközben borzasztó csúnya gondolatok fogalmazódtak meg bennem erről az egész fuvarról, és a bácsika lányáról, aki az előzetes egyeztetés ellenére sem várt minket a kapuban.
Így utólag visszaemlékezve, vagy 300 métert haladt lefelé a járgány, mire végre padkát fogott és egy szép nagy ívben landolt a járdán. Én úgy elfáradtam abban a nagy rohanásban, hogy eljátszottam a gondolattal, hogy kicsit megpihenek az eszközben, de erről hamar lebeszéltem magam, mert a kocsimra fókuszálva rémülten láttam, hogy a bácsika újra beindult.
Robogtam vissza az időközben kicsit csapágyassá vált tolókocsival és nincs elég bajom, még egy vicces kollégával is összefutottam, aki nem hagyhatta ki a helyzetet és azonnal beszólt!
- Mi van Ricsi, lecserélted az autód? Hö-hö-hö
Hogy fulladnál meg te is, hogy nincs jobb dolgod. Közben előkerült a kedves lánya is a bácsinak, aki döbbenten nézte az időközben kialakult helyzetet, és persze a félig ismét kihajló édesapját a taxiból.
- Hááát maga??? – kérdezte vádlón.
- Hááát én….hááát én gyalog visszaszaladtam a tolókocsiért, mert nem fért be az autóba.
Mit lehetett ennél értelmesebbet válaszolni?
Végre robogok vissza a városba, igaz, rágyújtani nem tudtam, mert igencsak oxigénhiányos állapotban voltam még, sőt, 20 perc múlva soron következő utasom kissé furcsállhatta, hogy mitől liheg a sofőr, de megfogadtam, én nem vagyok erre a feladatra alkalmas, és soha többet nem fogok ilyet bevállalni.
2007-10-08
Lényegében lehet azt mondani, hogy eltelt a hétvége. Pontosabban lehetne, de szerencsére van még egy vasárnapunk, amikor behozhatjuk azt, amit nem biztos, hogy hétköznap, esetleg hétvégén sikerült megkeresni. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nálunk (főtaxi) nem volt meló. Volt. De ismét úgy éreztem, hogy csak nekem jut ki a „jóból”.
800-600-900-500
Nem-nem, ez nem a bankszámlaszámom kezdete, hanem 4 egymást követő kanyarom összegszerűen. Ez jellemezte az egész hétvégémet. Sajnos abban sem reménykedhetem, hogy a MOL megszán, és valami vigaszdíjjal megjutalmaz, mint a legtöbbet tankoló taxis, mert kilométert mentem annyit, ami még számomra is sok(k).
Ma, kora este eldöntöttem, hogy átcsapok rafináltba. Nem viszek el minden sallangot, amennyiben az beülősként érkezik hozzám utazási szándékkal.
Állok a Nyugati droszton, treffes vagyok…már vagy 20 perce. Előttem úgy fogytak el az autók, mintha még a taxis fizetne azért, hogy hazavigye a kedvest. Persze, amint én kerültem előre ez a tendencia megszakadt. Kösz Murphy, hogy te is dolgoztál ma!
Szemem úgy járt egyik gyalogosról a másikra, mint az államfők testőreinek szokott, lesve azt, hogy ki a potenciális elkövető-áldozat. Én azt lestem, hogy ki lesz az, aki megindul felém és beszállva hozzám egy olyan címet mond be, ami nekem erre az éjszakára jókedvet teremt.
Nem szállt be senki. Címet kaptam. Nyugati Mc Donnalds XY néven. Na sebaj, majd akkor telefonossal megyünk. Igaz, így kicsit messzebbi célt kell mondania majd a kedvesnek, de nem baj. Ránéztem az üzemanyag visszajelzőre és örömmel láttam, hogy büszkén dagad a kb. 10 liter benyától. Ezzel akár Győrig is eljutok, szóval semmi akadálya annak, hogy jókedvre derítsenek.
Már messziről felfigyeltem emberemre. Úgy oldalogva közelített, átszelve 4 sávot, na meg persze a villamos síneket. Jött, felvettük egymással a szemkontaktust, győzelem.
Olyan 50 körüli, közepesen jól szituált benyomást keltő.
- Szabad a taxi? – tette fel a kérdést. – Vagy esetleg rendelésen van?
Na, itt az én időm, éreztem. Most rafinált leszek, a zsírt viszem, nem a telefonos megrendelőt.
- Elnézést, hova menne? – kérdeztem válasz helyett és közben baromi ravasz képet vágtam.
- Káposztásmegyerre.
Heuréka!!!
Megy ez kérem. Azért voltam ilyen óvatos, mert egyszer már beleestem egy olyanba, hogy eladattam a beülős reményében egy címet és amikor a Tátra utcában landoltunk, akkor igen keserves fejet vághattam.
Káposztás, és beülős, ez itt kérem a paradicsom.
- Rendelésen vagyok, de semmi gond, üljön csak be, azonnal intézkedem.
- ŐŐőőőő nem kell, hiszen itt áll maga mögött pár méterre több kollégája is.
Héllo!!!! Ma enyém a zsír, ma kollegátlan, aljas és korrupt leszek!!!
- Ne törődjön vele uram, ne sétálgasson, már intézkedem.
Gyorsan belenyomtam két cím közé…vagy 4-et és örömmel hallottam, hogy a diszinek sikerül eladnia a címem.
Oké, akkor ezt megszereztem.
Emberem beül, én meg kényelmesen elhelyezkedem és mosolyogva gondolom magamban végig a várható fuvar végeredményét, a pénzt.
- Hova is lesz pontosan? – szinte a hangszínem is megváltozott és igen barátságos voltam.
- Káposztásra az XY utcába.
Miközben hallgattam a címet szép lassan elindultam.
A kedves utasom folytatta:
- De hármas tarifát kapcsoljon, mert csekkes vagyok…
2007-10-07
Mostanában elég keveset (egyesek szerint még ez is sok) szerepeltem a lapon. Ennek több oka is van-volt. Részben az, hogy mind a két gépem betegeskedik, részben meg az, hogy kicsit próbálok kilábalni a taxisok által olyan jól ismert (lassan baráti viszonyban lévő) fekáliából, meg még van egy jelentős dolog, de ez egyelőre olyan nem publikus kategória, ha majd az lesz, akkor észre fogjátok venni és olvasni is fogtok itt róla…nem is keveset:-)
Na, akkor maradjunk a hétköznapoknál. Mármint, ami nekem annak számít. Az vett rá az írásra, hogy Bao barátom feldobott egy labdát, hogy vele éjszaka olyan történt, ami velem szokott. Gondolja Ő a kis naiv, hogy én olyan sima dolgokkal szoktam megúszni az estéim. Bááár, mostanában némi nyugalom költözött a hétköznapjaimba. Kezdek is kissé félni, mert ez lehet, olyan vihar előtti csend.
No, lássuk Bao történetét, aminek az alapjai nem rosszak, de ha velem történik, akkor tuti nem úszom meg ennyivel:-)
| Bao | válasz | 2007.10.04. 09:42:08 (183) |
Eddig tartott Bao sztorija. Megmondom őszintén, tele az éjszaka (de a nappal sem mindig kivétel) az ilyen őrült fazonokkal. Nekem egyszer egy titkosügynök szállt be az autómba, aki épp menekült. Jól elmenekülgettem vele, amíg a pénze tartott, utána kitessékeltem a kocsiból:-)
Gondolkodtam, hogy az elmúlt 1 hónap eseményei közül melyiket írjam Le, azt végén az mellett döntöttem, amiről fényképeim is vannak, na meg ezt valakinek megígértem, hogy beírom a lapra, így egyszerre két legyet nyiffantok ki:-)
Történt úgy két hete, hogy elindultam itthonról. Kifejezetten jókedvem volt, olyan optimistán tekintettem ki a fejemből. Ennek mindig az a következménye, hogy a figyelmem lankad, hiszen nem is különösebben érdekel, hogy milyen címet veszek fel, vagy épp kinek állok meg, mert úgy vagyok vele, hogy ez is pénz. A pörgés meg ilyenkor még kifejezetten növeli a jókedvem.
Suhanok a Váci úton a Centrum irányába, hasítok vagy ötvennel, amikor látom, hogy egy olyan 40 év körüli ficere csápól nekem. Ez a gyors fuvarlehetőség meglepett, mivel még totál fel sem készítettem az autót utas fogadására. Telefonom az anyósülésen, alatta újságok, a taxióra még kikapcsolt állapotban, szóval az a totális indulási kép.
Miközben elkezdtem lehúzódni, gyors pakolászásba kezdtem. Telefon a könyöklőbe, újságok az ülés mellé, majd mikor épp megálltam, akkor a taxióra bekódolása. Nyílik a jobb hátsó ajtó, emberem köszön, majd érzékelem, hogy a motyóját behelyezi hátra és jön a jobb egybe helyetfoglalni.
- Jó estét – köszöntöm, végre rendezve a soraim és pár egyezményes jellel illetve a mögöttem hőbörgőket.
- Jó estét, Solymárra mennék, oda az erdős részre, majd szólok, hol álljon meg.
- Rendben – örültem meg a páratlan szerencsémnek – Annyit azért legyen kedves segíteni, hogy merről támadjak?! Hidegkút, vagy a Bécsin kifelé?
- Bécsin.
Gyors indulás, közben tervezgetés, hogy mire is költöm a várható bevételt. A benzintank mutatóm elég szomorú állapotban volt, mondhatjuk úgy, hogy hervadtan fityeget, elhajolva a zéró állapot felé.
Akkor muszáj lesz valamennyit ebből eltankolni, meg veszek cigit és meglepem magam egy kis tábla csokival, de csak az endorfin kedvéért. Már a gondolat is boldogsággal töltött el, és kicsit jobban kezdtem nyomni a gázt.
Nem beszélgettünk, így utólag belegondolva, már ennek be kellett volna indítania bennem azt a kis vészharangot, ami már oly sokszor kihúzott a bajból. Most viszont nem csengetett. Igaz, ehhez hozzátartozik az is, hogy hívott az egyik kollégám, hogy az egyik drosztunknál kisebb helyi villongás történt és előkerült kés is, meg van nagy kergetődzés, meg ami ilyenkor lenni szokott.
- Kérlek állj meg itt a benzinkúton, beszaladok cigiért – szólalt meg végre az utas.
Szépen lesoroltam, beálltam, majd amikor kiszállt elkezdtem még egy sms-t írni. Mikor elkészültem vele, akkor kezdtem el körülnézni, hogy na hol is az emberem. Nem láttam. Na, csak nem lépett le?
Gyorsan hátranéztem, hogy a holmija ott van-e még, amit behelyezett a fuvar elején.
Ott volt. Hirtelen csak bambultam ki a fejemből, és vagy kétszer visszafordultam, hogy jól látok-e.
Egy lőszertáska volt, géppisztollyal.
Te jó isten, hova is megyünk mi? Solymárra, az erdős részre és majd szól, hogy hol álljunk meg. Gyorsan végigpörgettem magamban az eddigieket. Hallgatag, nem kommunikál, gépfegyvere van.
Na, lehet lőttek a csokimnak?
Hirtelen nagyon ideges lettem erre a gondolatra. Ekkor érkezik az emberem.
- Mehetünk!
- Már ne haragudj – csaptam át tegeződésbe – hová is megyünk? – tettem fel a kérdést, de nem hagytam időt neki a válaszra és folytattam. Mert miközben te vásárolgattál én hátranéztem és megláttam a csúzlit és csak annyit szeretnék veled közölni, ha a fuvar végén nem fogsz tudni fizetni, akkor nagyon nagy probléma lesz köztünk.
Itt most minden eldől. Amennyiben a fuvar végén az a célja, hogy acéllal fizet, akkor ez most kibukik.
Néztünk egymás szemébe.
Az övében döbbenet, az enyémben elszántság. Na jah, hiszen én már elköltöttem képzeletben a várható bevételt, és mind olyan dolog, ami számomra fontos. Van egy kis csokigolyó, a közepében egy szem cseresznyével. Nagyon finom, de egyben drága is. 200-240 forint egy darab, benzinkútja válogatva.
Nézett, majd látom, mosolyra húzódik a szája.
- Te nem vagy egy ijedős gyerek. Nem miattad van hátul a vas, hanem ahova megyünk, ott lehet lesz egy kis probléma és nem szeretnék alulmaradni benne.
- Akkor rendben – nyugodtam meg és beindítottam a kocsim.
Közben persze azért járt az agyam. Ebből blogot kellene írni, mert már rég nem írtam és tomajer előbb-utóbb megint kiabálni fog velem, hogy mindjárt törli az egészet, ha így elhanyagolom. Na igen ám, de már találkoztam olyannal, hogy egyesek megkérdőjelezték a velem történtek hitelességét.
Gyorsan eldöntöttem, hogy ha bajba is kerülök, akkor is, itt most kérem fénykép fog készülni.
Szépen haladunk, miközben szinte érezhetően járt mind a kettőnk agya. Ő – gondolom – a lehetséges balhén agyalt, én meg azon, hogy miként tudnám rávenni arra, hogy lefényképezem gépfegyverrel a kezében.
- Mondom, hogy ne idegeskedj – törte meg váratlanul a csendet – nem akarok semmi rosszat neked.
- Ez egy nagyon pozitív dolog részedről – válaszoltam, miközben arra gondoltam, hogy a nehézség jöjjön rád, könnyen beszélsz itt nekem, hogy ne idegeskedjek, hiszen Ő még nem hallotta tomajert kiabálni.
Kanyargós út, de gondolom ismeritek a terepet.
- Itt húzódj le balra, megérkeztünk.
Valóban sok fa volt, meg sötét is, szóval pont megfelelő helyszín arra, hogy balhé legyen.
- Én itt most bemegyek – folytatta – a fegyvert kint hagyom. Amennyiben futva érkezem, akkor baj van, ha nem, akkor szépen megkapod, ami jár és mehetsz isten hírével.
Én úgy mosolyogtam, mint az a bizonyos sokat emlegetett tejbetök, hiszen magától adódott a megoldás.
Emberemet elnyelte egy nagy vasajtó, én meg a rólam terjedő rosszindulatú pletykákat meghazudtoló gyorsasággal ugrottam ki a kocsiból és rohantam a csomagtartóhoz, hogy előkapjam a fényképezőgépem és készítsek pár fotót.
Lassan, sétálva érkezett vissza, láthatólag minden rendben volt. Na, akkor én most szépen megkapom, ami nekem jár, azt mehetek végre költekezni.
Ami nekem jár?????
Hoppá, most az a kis vészharang nemhogy csak bejelzett, hanem veszett kolompolásba kezdett.
Egyszer már hallottam ezt a kifejezést, és akkor sem büfögtünk sokat attól, amit akkor kaptunk.
A sztori a következő volt:
Évekkel ezelőtt ültünk pár kollégával a Nyugati egyik fakultatív drosztján és vártuk a csodát, amikor is éles sivítás vetett véget ábrándozásainknak.
- 3asbreak, nem fizet az utasom a Bajcsy – Alkotmány utca sarkán.
Nosza, nekünk sem kellett több. Egyrészt azért, mert akkoriban még ezek a dolgok teljesen másként működtek. Egy-egy ilyen segélykérésnél az első reakció nem az volt, hogy leoltották a taxisok a szabadjelzőt, majd a kocsiból kiszállva betámadták a sarki közértet, hanem mindenki indította a vasat, miközben előkerültek a kisebb-nagyobb népnevelő eszközök, aminek akkoriban a skálája igen színes volt.
Kerékemelőtől a sodrófáig, de láttam egyszer az egyik kolléga kezében egy igen tekintélyt parancsoló nagyságú palacsintasütőt is.
Én légvonalban olyan 500 méterre voltam a helyszíntől, de mire megérkeztem (kb. 1 perc, mert indít, megfordul, lámpák…pontosabban a piros lámpákon való átküzdés) volt ott vagy 10 kolléga, és egyre csak érkeztek a srácok.
Az ellenfél egy elég nagydarab, ilyen terepszínű ruhában lévő tag. Azt azonnal felmértük, hogy nem a könnyű kategóriából. Viszont amint meglátta az addigra már közel 30 taxist és hogy mindenfelől szabadjelzős, elakadásjelzőt villogatató autók érkeznek, belátta, itt most ez nem a dzsungel, nem ő lesz a nyerő.
- Oké, nyertetek. Vigyetek el a lakásomhoz és ott kihozom, ami jár nektek.
Szóval itt találkoztam ezzel a szófordulattal először.
Mi gyorsan megegyeztünk abban, hogy a kollégához visszaül a tag, a taxióra jár és mi, úgy kb. 15 autó, követjük őket…és amikor majd megérkezünk, akkor „megkapjuk, ami jár nekünk”.
XI. kerület, Lágymányosi utca, míg élek nem felejtem el.
Megérkezünk, szépen felsorakozunk, azt nézzük, amint az emberünk eltűnik a kapuban. Akkoriban nem volt az gond, hogy bement valaki a lakásába, hiszen ha elfelejtett kijönni, akkor mi megvendégeltük magunkat az otthonában, ami számomra elég érthetetlen módon, de mindig nagy rendetlenséggel járt.
Szóval szépen kint várakozunk, úgy egy kupacba gyűlve és pont arról dumáltunk, hogy ha lezajlik a kifizetés, akkor testületileg elhaladunk a Móriczon található büfébe és ott meglepjük magunkat egy melegszendviccsel.
Ekkor kicsapódik az ajtó és megjelenik az emberünk, egy bazi nagy karddal a kezében, miközben ezt üvöltötte, hogy : NA EZ JÁR NEKTEK TI KÖCSÖGÖK!!!
Uraim, ott gyorsba egymás után több csoda is történt. Jani bácsi, aki akkoriban már vagy 25 éve görnyedt a volán mögött, helyből átugrotta az álló autót, de volt olyan, aki olyan gyorsan futott a kocsi körül, hogy majdnem utolérte az őt üldözőt.
Egyik kolléga leleményesen a Tipója pótkerekével igen megrendítő csapást mért az ellenfélre, ami kicsit lelassította, de láthatóan kevés volt a totális győzelemhez. Ekkor visított fel a rendőrautó szirénája és ugrált ki belőle a felmentőhadsereg.
Mint megtudtuk, az ipse nem ismeretlen sem a rendőrök körében, sem a környék lakóiéban. Az egyik lakó, amikor meglátta, hogy mennyi taxi érkezik és hogy az általa is ismert úriember száll ki az egyikből, már hívta is a rendőrséget. „Természetes” a kolléga nem került kifizetésre, de azért a melegszendvics nem maradt el.
Szóval találkoztam már ezzel a kifejezéssel, hogy megkapjuk, ami jár nekünk.
Jön kifelé az emberem, nagy nyugalommal, én meg szépen szállok ki a kocsiból. Úgy voltam vele, hogy nehogy már békésen üldögéljek a helyemen, miközben ő rámhúzza a csúzlit.
Hátulról kerültem, hogy előbb érjek az ajtóhoz.
- Na, minden rendben? – tettem fel neki a kérdést.
- Igen, semmi gond. Mivel tartozom?
Megmondtam az összeget, amit Ő nagyon korrekten kiegyenlített, majd békében elváltunk egymástól.
Én meg rá 10 perccel már békésen majszolgattam a kiérdemelt csokigolyót, a közepében egy finom cseresznyével.
Igaz, az izgalmakra való tekintettel, kettőt is vettem:-))))
2007-10-05
Archivum : 2007. Július - Szeptember
Top fórumok
- AKIKTŐL BÚCSÚZUNK - tomajer (11.13. 06:34)
- Taxis Gokart bajnokság - iaescortsmap (08.27. 13:17)
- SURDA Egy taxis a sok közül. - alexseen (07.31. 18:18)
- Best Taxi - alvinrabin (07.31. 07:52)
- Font-os kérdés... - alelölülő (07.28. 23:33)
- Hogy mik vannak...!? - alelölülő (07.27. 11:08)
- Hol hibázott az IGO GPS-navigációs program? - tomtom6 (07.25. 18:30)
- playstaion 2 - kormoska (07.22. 17:55)
- ELIT Taxi - kormoska (07.22. 17:51)
- Argosz, a Magyar Argentin Dog Fajtamentő Egyesület és az istenek ajándéka! - tomajer (07.15. 19:14)
Dugófigyelő
www.utv.hu
Utoljára feltöltött képek
Linkcsere
Hírlevél
Legutóbbi fórum hozzászólások
-
-
2024.11.13. 06:34
AKIKTŐL BÚCSÚZUNK
-
-
2024.08.27. 13:17
Taxis Gokart bajnokság
-
-
2024.07.31. 18:18
SURDA Egy taxis a sok közül.
-
-
2024.07.31. 07:52
Best Taxi
-
-
2024.07.28. 23:33
Font-os kérdés...
Impresszum
HALLOTAXI.HU Online taximagazin
Minden ami taxi, nem csak taxisoknak!Kiadó: Majercsik Tamás Ev.
1025 Bp. Ruthén utca 19Kiadásért felelős: Majercsik Tamás
Felelős szerkesztő: Majercsik Tamás
Email: majercsik@hallotaxi.huTel: +36 20 457 48 46
Adatkezelési nyilvántartási számunk: NAIH-88024/2015.