Óóó, én már elég edzett álmodozó vagyok asszem! :D

Már megint próbálkozol? :) Ha mondjuk téged vagy mást unok, az nem azt jelenti, hogy unatkozom.

Nekem aszonta az anyukám, hogy intelligens ember nem unatkozik. Azóta nem győzöm elfoglalni magam mindig valami hülyeséggel. :DDD Wanderernek igaza van: ez csak a vihar előtti csend. Töltsd fel te is az aksikat az eksönig! :) Világkörüli út???...na te se leszel benne a klipben az tuti! :DDD

Minden uncsi. :( Talán egy világkörüli út nem lenne az, de..

Elhiszem, hogy uncsi. Menjek vissza, a politika topikba? De mit lehet még odaírni? Szerintem, a szócséplések ideje lejárt. Jöjjön, aminek jönnie kell! :(

Annyira...

"Mélység, napkelet Hangosan szól, Áttáncol a másik szobából, A függöny alá bújik, "indulni kell" - énekel, Egy őszinte reggel, egyszerre csak egyszer. Szinte a Nap felé visz el, Ha soha többé semmiben nem hiszel. Van az úgy, hogy így marad és használod magad, Ahogy az álom használ most egy öntudatlan lelket, Vagy ahogy épp a lélek vonszolja át egy álomba önmagát..."

Gyors Gyönyör szeretné csodálatát kifejezni Megfontolt Mélység felé, de alig tudja a megilletődöttségtől. Off!. :))) "Énekeljünk együtt, amíg csak lehet! Ugye nem felejtesz sokáig el, ha egyszer elmegyek?" :DDD Íme egy "eredeti" dal. :)

A pásztor Miközben a pásztor a csordát legeltette, elveszett egy borjú. Utánament, de nem találta. Ekkor Zeuszhoz könyörgött, s megfogadta, hogy ha megtalálja a tolvajt, kecskegidát fog áldozni. Amint egy tölgyesbe ért, megpillantott egy oroszlánt, amely éppen a borjút falta fel. Rémülten emelte égnek a kezét, és így szólt: "Uram, Zeusz, az előbb kecskegida-áldozatot ígértem neked, ha megtalálom a tolvajt, de most már bikát fogok áldozni, ha a rabló karmaitól megmenekülök." (Aiszóposz) Ez a mese az olyan szerencsétlen emberekre vonatkozik, akik szeretnének valamit elérni, de ha elérik, igyekeznek menekülni tőle. A vándor VÁNDOR. Áldás veled, te ifju hölgy, S áldás emlőiden E kisded gyermekedre. Engedd e sziklafalnál A szilfa árnyiban Málháimat levetve Melletted megpihennem. HÖLGY. Mi cél hoz tégedet. A nap hevében Az úti por között ide? Árút hordasz talán Városból a vidékbe? Mosolygasz, jövevény, Kérdésemen? VÁNDOR. Városból árút én Nem hordok; hűl az est már: Mutasd meg a forrást nekem, Melynek vizét iszod, Te kedves ifju hölgy! HÖLGY. Itt a szirt-úton fölfelé Eredj előre. Cserje közt Fog az vezetni a Karámhoz, hol lakom, S a kút vizéhez, Melyből iszom. VÁNDOR. Mi ez? Vad cserje közt Intéző emberkéz jele? Eme kövek nem a te műveid, Természet! te áldásidat Oly dúsan hintező. HÖLGY. Tovább csak, fölfelé! VÁNDOR. Egy architráb, mohtól fedezve! Rád ismerek, oh alkotó Szellem! Jelképed e sziklára nyomtad. HÖLGY. Tovább csak, jövevény! VÁNDOR. Felírás, melyre hágok! S olvashatatlan! Eltűntetek, ti mélyen Vésett szavak, Kik hirdetendők voltatok Mestertek szent érzelmeit Utókoroknak. HÖLGY. E kőre andalodtál, Idegen! Ott fenn több kő vagyon Kunyhóm körűl. VÁNDOR. Ott fenn? HÖLGY. Bal kézre a Cserjén keresztűl, Itt. VÁNDOR. Oh Múzsák s Gráciák! HÖLGY. Ez itt kunyhóm. VÁNDOR. Egy templom omladéki! HÖLGY. Oldalvást erre le A sziklaér buzog, Melyből iszom. VÁNDOR. Repkény foná körűl Karcsúdad istentermeted, Miként ügyekszel fölfelé A romladék közől Oszloppár! S te ott, magányos húg! Főtök befedve barna mohhal; Miként tekintetek le mind Méltóságos szomorban Leroskadott testvéritekre! Szedercsalitnak árnyain Föld és romok fedik be őket, S rajtok magas füszálak inganak. Természet! így becsűlöd Remekmüved remekmüvét? Érzéktelen lerombolod Szentségedet, S kórót nevelsz fölötte? HÖLGY. Mint szunnyad e gyerek! Akarsz-e Benn a karámban megpihenni, Idegen? Vagy ittkün inkább A hűs szabadban? Fogd e fiút, a míg Vizet merek. VÁNDOR. Nyugalmad édes! Egészség, égi, vesz körűl, S mi békén alszol! Te a szent múltnak omladékin Születve, szelleme Lengjen fölötted! Kit az lebeg körűl, Szent isteneknek Önérzetében Élendi napjait. Bimbókkal teljesen virágozz, Tündöklő szép tavasznak Fölséges éke! S világíts társaidnak; Ha majd lehervadoznak Virágaid, öledből Teljes gyümölcsök nőjenek Nap ellenében. HÖLGY. Megáldj Isten! Ő mégis alszik? Nincs mivel kinálni tudjalak, Mint egy szelet kenyér A hűs italhoz. VÁNDOR. Hála érte. Mi bájosan zöldel s virúl Minden! HÖLGY. Mindjárt előjön Majd a mezőről férjem is. Maradj velünk, oh jövevény, Az estebéden. VÁNDOR. S ti itt lakoztok? HÖLGY. Itt e falak között. E kunyhót még apám raká Téglából s romkövekből, És ez lakunk. Egy földmiveshez adva engem Kimúla karjaink közt. - Aludtál, kedves fiam? Mi víg, mint vágyna játszni. Te dévaj! VÁNDOR. Természet, oh te Örökre sarjadó! Mindennek adsz te életéhez Gyönyört; és minden gyermekednek Osztályrészűl lakot. Fenn épít a párkányozatra A fecske, nem figyelve Mi ékitvényt tapaszt be. Hernyó arany lombot sodor be Fajának tél-lakúl. S te felséges romjai között A múltnak alkotsz Kunyhót magadnak, ember! S éldelsz sirok felett! Isten veled, te boldog nő! HÖLGY. Hát nem maradsz? VÁNDOR. Az ég áldása rátok, S e gyermekre! HÖLGY. Szerencse járjon útadon VÁNDOR. Hová visz itt ez út Túl a hegyeken? HÖLGY. Cumába. VÁNDOR. Mi messze fekszik? HÖLGY. Jó három mérföld. VÁNDOR. Élj boldogúl! Természet, légy vezérlő útamon, Az idegennek útain, Mert a szent múltnak sírjain Vándorlok én. Adj enyhhelyet Éjszak viharja ellen, Hol a délnek hevétől Egy nyárligetke óv; S ha majd nap szállatán Az estnek végsugáritól Betündökölt Kunyhómba térek, Ily kedves nő várjon reám Ölébe' gyermekével. Johann Wolfgang von Goethe

Remek. :) Most akkor menjünk tovább és nézzük meg, hogyan lehet egy pillanat alatt elveszíteni a nagy híres szabadságvágyat és mennyi időt célszerű arra fordítani, hogy megbizonyosodjunk arról, hogy tényleg szívesen lemondanánk róla. :))) Hopp, szegény Dzsoni akkorát esett a fatuskóban, hogy még a föld is megdöndült alatta. És sajnos reccsent is valami. „A lábam!” – sóhajtott szegé ny Dzsoni. Bizony eltörött a lába. Föl akart tápászkodni, de nem tudott. Sajgott, nyilallott, recsegett a lába. A Százarcú meg visszaváltozott öregasszonnyá, sietve igazgatta a haját. „No, most – gondolta – odamegyek, azt mondom neki, hogy majd én meggyó gyítom. Visszatámogatom a házamba, s onnan már őkelme nem jön ki többé. Vagy ne hívjanak akkor Százarcú Boszorkának!” Nagyon sietett a boszorka, mert látta, hogy szegény Dzsoni éppen a területe határán fekszik. Olyanképpen, hogy a törött lába még benn va n, de a törzse, feje, keze már kint. Ott pedig nem volt hatalma a Százarcúnak. Sietett hát, hogy visszacsalogassa szegény Dzsonit a területére. Ha másképp nem megy, hát visszavonszolja. Igen ám, de mire megigazgatta a haját, lesimítgatta a ruháját, odané z szegény Dzsonira, látja ám, hogy ott guggol szegény Dzsoni mellett egy lány. „Azt a kacska-macska farkát – morogta dühösen –, most mitévő legyek?” – Jaj, te szegény, hiszen te eltörted a lábad – mondta a lány. Szegény Dzsoni annyira meglepődött, hogy még a törött lábáról is megfeledkezett, hirtelen fölült, és ezer szerencséje, mert ezzel a mozdulattal kívül került a Százarcú Boszorka területén. – Hát te, hát te meg ki vagy? – dadogta. Azért dadogott, mert ő ilyen szép lányt még életében nem látott. Vagyis hogy nem is annyira a szépség… inkább ilyen kedves lányt nem látott még soha életében… vagyis hogy szép is meg kedves is… ajaj… n agyot nyilallott szegény Dzsoni törött lába, meg a szíve is nagyot nyilallott. A lány meg föltámogatta szépen, és elindult vele hazafelé. – Csak támaszkodj rám bátran – mondta. – Ej – csóválta a fejét szegény Dzsoni –, egy ilyen nagy behemót ember, hiszen összeroskadsz a súlyomtól. – Dehogy roskadok – mondta a lány –, gyere csak. Nagyon fáj a lábad? – Az is fáj eléggé – mondta szegény Dzsoni –, de sokkal rosszabb, hogy valami igen szúrja a hátam. – Érdekes. – mondta a lány –, az enyémet is szúrja valami. Persze hogy szúrta. A Százarcú Boszorka vasvillatekintete, az szúrta a hátukat. – Na, megálljatok csak! Azt a kacska-macska farkát! Majd adok én nektek! – mormogta a Százarcú tehetetlen dühében. Árnika hazavitte szegény Dzsonit a harminchat tornyú várba, sínbe tette a lábát – mert nagyon ügyes királykisasszony volt ám –, megmosdatta, megetette, és olyan vidám volt, amilyen még soha. Össze is súgott a várbeli nép „Nocsak, mi történt a mi Árnikánkkal, milyen jókedvűen jön-megy, mióta itt ez a törött lábú?” Maga Árnika is csodálkozott: „Nocsak, mi történt velem, de vidáman jövök-megyek, mióta itt ez a törött lábú?” Östör király meg csak mosolygott, mert ő aztán tudta ám, mitől jön-megy vidáman Árnika. Bizony Árnika beleszeretett szegény Dzsoniba. Szegény Dzsoni meg nyögött, nyöszörgött, méltatlankodott. Azt hihetné az ember, a törött lába miatt. Pedig törődött is ő a törött lábával! A szíve miatt nyögött, nyöszörgött, méltatlankodott. Mert a szíve úgy ugrándozott, ficánkolt, mint egy jókedvű kecskegida. Ha Árnika a közelében volt, azért, ha meg elment valahová, azért, hogy mikor jön már vissza. A szíve azt szerette volna, hogy Árnika mindig szegény Dzsoni ágya szélén üljön. „Még csak ez hiányzik! – korholta gidabakugrásokkal szökellő szívét szegény Dzsoni. – Elfelejtetted, hogy én vagyok a világ legszabadabb embere?! Máma itt, holnap ott, nem érted, fütyülök mindenkire!” Na de a szívének aztán beszélhetett! A szíve csak kalimpált boldogan. Akár akarta szegény Dzsoni, akár nem, be kellett látnia, hogy beleszeretett Árnikába. Árnika nélkül most már fakó lenne a világ, ellenségesek az erdők, szomorkásak a vándorlások, és a nagy kék égbolt is olyan lenne Árnika nélkül, mint egy jéghideg üvegbura. „Vége a szabadságodnak, Dzsoni!” nyögte szegény Dzsoni. Amikor meggyógyult szegény Dzsoni lába, nagy boldogan táncolt egyet a szoba közepén. Megköszönte Árnikának, hogy meggyógyította, aztán elpirult, és azt mondta: – Árnika, szeretnék valamit mondani. Árnika is elpirult, a cipője orrát bámulta. – Szeretlek – mondta szegény Dzsoni. – Én is téged – mondta Árnika. Megölelték, megcsókolták egymást, és kézen fogva szaladtak Östör király elé. Östör király meg sem várta, hogy megszólaljanak. Mosolyogva mondta: – Tudom, mit akartok. Össze akartok házasodni. Áldásom rátok, gyermekeim. De van egy kérésem. Elhiszem, hogy szeretitek egymást, de akkor még inkább elhiszem, ha a szerelmetek az idő próbáját is kiállja. Te, Dzsoni, menjél el vándorolni, és egy fél é v múlva, ha még akkor is szereted Árnikát, és feleségül akarod venni, gyere vissza. Te meg, Árnika, várjál rá, s ha fél év múlva visszajön, és még mindig a felesége akarsz lenni; csapunk akkora lakodalmat, hogy a felhőkig ér a vigasság. Jó lesz-e így? Szomorkodtak persze, de azért beleegyeztek.

Bocsánat, de muszáj megint egy mesét... :))) (Tegnap ez volt az esti mese egy budai gyerekszobában, húsz éve meg ugyanez volt az esti mese egy kőbányai gyerekszobában - és imádom én is! ) Ott ballagott szegény Dzsoni egy nagy kerek erdő közepén. Fütyörészett. Hol szomorúan, hol meg vidáman. Már attól függően, hogy milyen kedve volt. „Én vagyok a világon a legszegényebb – gondolta, és egy szomorkás dallamba kezdett. Tényleg, a rajtavalón meg egy vándorboton és a bicskáján kívül nem volt semmije. – De hiszen a világon a leggazdagabb is én vagyok” – gondolta, és azon nyomban trillázni és bukfencezni kezdett a füttye. És valóban, ő volt a világon a leggazdagabb, hiszen az övé volt az erdő, a kék ég, a madarak, az út menti gizgazok; az övé volt az egész nagy tágasság, széles e világ az övé volt. Aztán még jobban nekividámodott a füttye, mert az jutott eszébe: „De hiszen a világ legszabadabb embere is én vagyok. Arra megyek, amerre kedvem tartja; ott hányok bukfencet, ahol akarok; senki parancsára nem vagyok kénytelen ugrabugrálni; hej, én vagyok a világ legszabadabb embere!” Aztán megint lekonyult egy kicsit a kedve, megszomorkásodott a füttyszava, mert az jutott eszébe, hogy ő a világon a legnagyobb rab, mert hiszen a szabadsága rabja ő, se barátja, se kedvese, se egy tenyérnyi földdarab, ahol boldogan hajtaná álomra a fejét, és azt mondhatná, otthon vagyok. Hát így fütyörészett, vándorolt, gondolkodott a nagy kerek ég alatt, a nagy kerek erdőben a szegény Dzsoni, és akkor még sejtelme sem volt arról, hogy besétált a mesénkbe, meg arról sem volt sejtelme, hogy a Százarcú Boszorka területére is besétált. Ha tudta volna, biztosan fejvesztetten menekül, reméljük persze, hogy nem a mese miatt, sokkal inkább a Százarcú Boszorka miatt, akinél gonoszabbat, fortélyosabbat hetedhét országon nem lehet találni. A Százarcú Boszorka szomorúan gunnyasztott a háza kapujában. Egyre csak az járt a fejében, hogy egykettőre lejár a hét esztendő. Mert minden boszorkánynak hétévenként rabszolgájává kell tennie egy embert. De nem ám erőszakkal. Fondorlattal. Úgy, hogy az ember maga is belemenjen az alkuba. Csak akkor érvényes. A Százarcú Boszorkának meg alig volt már hátra egy esztendeje a hétből, és senki sem akadt addig a horgára, mert a környékbeliek széles ívben elkerülték a nagy kerek erdőt – éppen őmiatta, a Százarcú Boszorka miatt –, idegen meg még véletlenül sem tévedt arra, hiszen a nagy kerek erdő majdnemhogy a világ végén volt. Ezért szomorkodott, búslakodott a Százarcú: „Jaj, mi lesz velem – gondolta –, ha elhagy a varázserőm?” Na de figyelj csak! Felcsillant ám a Százarcú Boszorka szeme. Fütyörészést hallott. „Akármi legyek, ha ezen az erdei úton nem közeledik valaki” – mondta magában. Nem is tévedett, mert szegény Dzsoni közeledett ott az erdei úton. Hej, megörült a Százarcú. – „Itt jön az én emberem” – gondolta. Fogta magát, vénséges vén, mankós, botos, beteg anyókává változott. Szegény Dzsoni éppen odaérkezett a háza elé. – Jaj, szép fiam, de jó, hogy erre jársz – mondta a Százarcú –, legyél segítségére egy szegény, beteg öregasszonynak. – Miben segíthetek, öreganyám? – kérdezte szegény Dzsoni. – Nagyon beteg vagyok, alig bírom már magam – álnokoskodott a Százarcú -, arra kérlek, állj a szolgálatomba. – Hát, öreganyám – vakarta a fejét szegény Dzsoni –, segítek magának szívesen, amit csak akar, de a szolgálatába nem állok. Ha nem tudná, én vagyok a világ legszabadabb embere, nem állok hát senki szolgálatába. Hej, elsápadt ám a Százarcú, az ördög vinné el, épp a világ legszabadabb emberének kell erre kódorognia! „Na de akárki vagy, úgyis a szolgálatomba állsz” – mormogta. – Ó, nem hosszú időről van szó – sápítozta –, csak három napról. Három apró napocskáról. Meglátod, úgy elszáll a három nap, hogy észre sem veszed. – Nem – rázta a fejét szegény Dzsoni –, egy fél percre se állok senki szolgálatába. – Pedig nem akármilyen bért fizetnék – próbálkozott tovább a Százarcú. Szegény Dzsoni kíváncsi lett. – Milyen bért fizetnél? – Gyere, nézd meg. Odavezette a kamraajtóhoz, kinyitotta. Akkora fényesség tódult ki a kamrából, hogy szegény Dzsoni önkéntelenül a szeme elé kapta a kezét. Tele volt a kamra kincsekkel Aranypénz, igazgyöngy, ezüsttál, drágakő. Szikrázott, fénylett a sok kincs. Ravaszul pislogott a Százarcú szegény Dzsonira. – Ez mind a tied – mondta. – Csak három napot kell érte szolgálnod. Na és mit gondolsz, mit mondott erre a világ legszabadabb embere? – Mi az ördögöt csinálnék én ezzel a sok kacattal? – Ezt mondta. A Százarcú alig tudta palástolni pulykamérgét. – Ez neked kacat, te félküllős, te lüttyő, te dinnye! Válogatott kincs ez, nem kacat! Azt a kacska-macska farkát! A világ leggazdagabb királya is táncot ropna örömében, ha ez a kincstárában lehetne… Na… háromnapi szolgálatért mind a tiéd. Szegény Dzsoni rázta a fejét. – És mit kezdenék én ennyi kinccsel? Azon kezdem, hogy el se bírnám. Ha meg elbírnám is, a nyelvem lógna a cipekedéstől. A fene se cipekedik. – Jaj, de ostoba vagy! – mondta a Százarcú. – Veszel magadnak lovat, kocsit, arra rakod a kincset. Magad is kocsin utazol, nem kell gyalogolnod. – Először is – mondta szegény Dzsoni – szeretek gyalogolni. Másodszor, ha kocsim, lovam lenne, emészthetne a gond, hogy a lovaknak mindig legyen enni-innivalójuk, a kocsival is törődni kéne, új kerék, új lőcs, ajaj, más nem is hiányozna nekem! Harmadszor meg ott vannak a rablók, őriztethetném tőlük a kincset, kocsit, lovat. Haha, még fütyörészni is elfelejtenék. Edd meg a kincsedet, öreganyám! – Jaj, de élhetetlen vagy, nem viszed te semmire! – mondta a boszorkány. – Még hogy gond a kocsival meg a lóval! Hát majd szolgákat fogadsz. A rablók ellen meg építesz egy várat. Kitelik ebből a pénzből. Jó vastag falú várat, semmilyen rabló nem tud oda betörni. – Aztán kuksoljak örökké a várban, mi? Mint egy penészvirág. Hogy ne tudjak egy jóízűt csavarogni, mert mindig az járna a fejemben, hogy jaj, a váramba nem csapott-e be a ménkű, jaj, a váram így meg jaj, a váram úgy. Nem kell a kincsed, öreganyám. De nagyon szívesen segítek neked saját jószántamból. Mondd meg, miben segíthetek.

Végre hosszú idő után ismét majdnem a tökéletes helyen olvadozok és tessék... ez a hála. :((( :D

Találtam neked egy képet kedveske! A jellege miatt az örökzöldbe rakom. Enjoy! :)

Viszont van egy topicunk, aminek a címében is benne van, hogy bizonyos témákat csakott!!! :-)

Ez egy ilyen extra szívatós változat a mostani időkre: nem elég, hogy nehéz belőle kiszállni, még hajtani se könnyű. :D Egy szóval persze nevezhetjük biztonságosnak is... :DDD

Igaz, ennek a topiknak a címében senkit se buzdítottam arra, hogy írjon ide butaságokat, de azért köszönöm neked Bao a társadalmi munkát. :)

Nem tudom, de biztonságosnak látszik... :-))) (túlpörögni biztos nem fog...)

Az a bajotok, hogy egyre kevesebb ember hagyja megmérgezni az ítélőképességét tőletek, a belvárosi romkocsmák törzsközönségének beteg szellemiségétől. :)

:DDD "Nézze fiatal barátom, sok értelme nincs, hogy nyelvet mérjen velem. De egyet jegyezzen meg; ha egész életében folyton keres valamit, akkor nem veszi észre azt, ha valami olyan akad az útjába, amit nem is keresett. Ha nem tud megmagyarázni egy jelenséget, ne találjon ki egy még nagyobb baromságot, amivel megnyugtatja a lelkiismeretét. A vallás a folyamatos ismétlésre épül, míg az igazság az első hallásra helyet talál az arra fogékony elmében. Ne hagyja megmérgezni az ítélőképességét." :)