Némi asszociációval az első két mondatodat én személy szerint,más vonatkoztatással is értelmezhetem. De ki a gazda??? Az András,és mostanság feltűnően sok "sorstársa" esetében, a körülményekből egyértelműen levezethető sors. Látszólag!!! Ezek a gondolatok messzire vezetnek... Persze,a cinikus válasz,a közömbösség,a valóság elkendőzése, mint a legegyszerűbb megoldás,a legkönnyebb.

Tudod ez nem fog jól hangzani, de lassan úgy érzi magát az ember, mint a csirke az ólban, amikor a gazda ki emel közülünk egyet-egyet. Ma ő, holnap egy másik…és vajon ránk-rám mikor kerül sor? Amikor régebben a feleségem azzal búcsúzott az ajtóban tőlem, hogy vigyázz magadra, akkor rutinból válaszoltam, hogy rendben, vigyázok. Utána, ahogy telt az idő, és barátokat, kollégákat veszítettem el sorban, arra gondoltam, hogy na persze, vigyázok…ha vigyáznék, akkor most nem mennék. Ma már úgy vagyok vele, hogy igaz mondom, hogy vigyázok, de ez már megint csak rutin…rutinból tudom, hogy az irányítás rég kicsúszott a kezemből és én már csak a sor kegyeltje, vagy a kegyvesztettje lehetek.

Köszönjük az emberi szavakat!!! Folyamatosan szól a fejben a vészcsengő, hogy ÁLLJ!!!..lassíts, de aztán amikor néha-néha rászánjuk magunk erre a lépésre, akkor borzasztó a bűnhődés érte. Kihagysz egy napot, és 3 sokkal keményebb nappal tudod pótolni. Ami még talán meg is érné, de tudod, amikor itthon vagyunk, akkor sajnáljuk magunktól a pihenést, mert nincs kikapcsolódás, folyamatosan arra gondolsz, hogy ez jár nekünk is, de közben végig ott villog az agyadban, hogy fizetni…fizetni…fizetni…fizetni KELL!!!...sajnos igazad van, ezért is fizetni kell. Igaz egyszer, de az a legkeményebb vám, amit az élet ki tud róni ránk.

Köszönjük az együttérző szavaidat! Sajnos azt hisszük,hogy tudjuk hol a határ.Hogy meddig feszíthetjük a húrt. Azt gondoljuk:velünk nem történhet meg,hisz erősek vagyunk és tele vagyunk még tervekkel,álmokkal.És ebbe a jövő képben nem szerepel még az elmúlás.De talán mi,akik itt maradtunk,a gyász mégis felnyitja a szemünket. Tegyük a dolgunkat,hisz az élet megy tovább.De NE mindenáron!Nem éri meg.

Sziasztok! Nyugodjék békében a kolléga... de eszembe jutott valami. Egy hónapon belül hárman mentetek el... nem sok ez egy picit? Nem hajtjátok túl magatokat? Tudom, hogy nem egyszerű a melótok, meg sokat kell hajtani a tisztes megélhetésért, de tudjatok megállni, tudjátok, hogy hol a határ... mert az élet nem pótolható...

Hihetetlen... Négy nappal ezelőtt,a Flóri droszton,már nem Főtaxisként,hanem akkor éppen " mezítlábasként" álltam.Odajött Ő is, a 217-el és a 724-el,érdeklődni,hogy mi történt azon a bizonyos keddi napon. Természetesen elmondtam az egész aznapi történést. Ebből,úgy érzem most,egyetlen momentumot kell kiemelnem: A Vezérnek azon a keddi napon többek között azt is mondtam,hogy "50 felett hullanak a taxisok,mint a legyek." Ezzel András is egyetértett! Ki gondolta,hogy négy nap múlva éppen Ő... Nyugodjál békében !!!

Újra és újra.Nem múlhat el már úgy hét,hogy valaki itt ne hagyjon minket?Napról napra úgy megyünk el munkába,hogy visszük magunkal az üzenetet:vigyázz magadra,siess haza!És mi vigyázunk és sietünk.Mert hazavárnak minket.Andrást is várták.De a"motor" nem bírta. Nyugodj békében!

Sosem tudok az elmúlás mellett közönnyel tovább haladni, de amikor személyes élményem is van az elhunyttal, akkor még jobban megérint az önzőség fájdalma. Demeter Andrással a tavalyi szemlén találkoztam és érdeklődve hallgattam élményeit, ami a kocsiját illeti. Büszke volt a Mercijére és arra is, hogy mennyire jó állapotban van műszakilag. - Ezzel az autóval még 5 évig tudok taxizni – közölte örömmel. Sajnos az autó jobban bírta, az acél most erőssebnek bizonyult:-(