Röpke horvátországi utazásom során megdöbbenve tapasztaltam, hogy az éjjel-nappali közért eladó kisasszonya, a vendéglős, de még a szállást adó idős hölgy is jól beszélt angolul (netán magyarul).

A környező országokban tett látogatásaim alkalmával viszont többnyire negatív emlékeket szereztem nyelvtudás ügyben, így kellemes meglepetésként ért a déli szomszédunknál átélt új élmény.

Ezen felbuzdulva, térképpel felfegyverkezve, bevetettük magunkat a Nyugati Pályaudvar forgatagába, hogy kiderítsük, vajon szolgáltató honfitársaink –jegyellenőrök, taxisok, buszsofőrök, illetve pénztárosok- mennyire segítőkészek, ha külföldi turistaként próbálunk boldogulni Budapesten. Mulatságos, egyben kiábrándító tapasztalatokkal gazdagodtunk.

A Pályaudvar melletti parkolóban drosztoló taxisok szerint –egyszerre hárman röppentek ránk- tömegközlekedéssel 1800 forintból lehet kijutni a Hajógyári-szigetre, bár jobban járunk, ha nem ezt a megoldást választjuk, hiszen érdemi tömegközlekedés arrafelé nem létezik. Noha beszéltek angolul, rámenősségük nem keltett bennünk biztonságérzetet.

Néhány perces huza-vona után kezdett nyomasztóvá válni a helyzet; jó lett volna észrevétlenül elpárologni. Ez nem volt egyszerű feladat, hiszen mint a piaci kofák próbáltak alkudozni. A kezdeti ötezer forintos vitelárat sikerült lesrófolni háromezerre, mi mégis gondolkodási időt kérvén „angolosan” távoztunk. Még értetlenül utánunk jött egyikük –ne hezitáljuk annyit, ennél jobb ajánlatot nem kapunk-, mire sikerült szabadulnunk.

Ennél üdítőbb élmény volt a metróbejáratnál dolgozó jegyellenőröktől segítséget kérni. Térképünket mutogatva kértünk eligazítást a Margitsziget felé. Kézzel-lábbal hadonászva viszonylag könnyen megérttettük magunkat, segítőnk pedig hangosan, artikulálva formálta a szavakat: „A 26-os busszal, ami a vasútállomás mellől indul. Értitek?”

Következő tesztalanyunk a vasúti jegypénztáros volt. Külföldi diákként igénybe vehető kedvezményről érdeklődtünk. Kissé megilletődve biztosított minket arról, hogy megpróbál angolul beszélni, bátorsága azonban hamar inába szállt, így segítségül hívta karakán kolleganőjét, aki fél mondatban elintézett minket: „only for hungarian students”. Megköszöntük szépen az információt, majd továbbálltunk. Még hallottuk, ahogy a hátunk mögött megbeszélik az esetet: „Mit akartak ezek?”

Általános tapasztalat, nevezhetjük „egyedül nem megy” jelenségnek is azt az érdekességet, melyet összegzésül megállapítottunk tesztalanyaink hozzáállását vizsgálva. Mintha a segítőkészség, és a bátorság egyenes arányban lenne a munkatársi támogatással. Talán a nyelvtudás bizonytalansága, talán némi önbizalomhiány az oka annak a megilletődöttségnek, amit –a taxisok kivételével-, mindenhol tapasztaltaltunk.

Villámkörutunk végeztével tettünk még egy próbát: ezúttal egy buszvezetőt szemeltünk ki. Egyedül itt éltünk át teljes elutasítást: abban a pillanatban csapta ránk sofőrfülkéje ajtaját, amint kiejtettük az első angol szót. Szerencsénkre tudtuk hol kell leszállni a Blaha Lujza téren.