Akik dönthetnek, azoknak felemás az érdekük, akik ebből igyekeznek megélni, tehetetlenek. Azokkal meg, akik ebből meg is élnek, úgy igazán, továbbra is találkozhatunk pályaudvaron, szállodánál, Ferihegyen.

Közhelyszerűen kezdünk, de nem nagyon. Reptér helyett pályaudvaron ténfergünk. Hajnal van, a Keletibe éppen befut a beszélő nevű Beograd nemzetközi gyors Belgrádból. Vagy kéttucatnyian fogadjuk, mint kiderül, a társaság harmada nem személyes, hanem üzleti okból. Ha nem lenne ásításra ingerlő szürkület, korábban is feltűntek volna a szerelvény befutásakor hirtelen szétoszló társaság tagjai. Így csak pár perccel a fékezés után tudatosul a fuvarra vadászó taxisok jelenléte. Látszik, nem kezdők. A piacfelosztás már az említett szétszóródásból is nyilvánvaló. A tapasztalat az utas megszólításánál derül ki. Hátizsákos diákféle elmormolt fél szót érdemel: "Taxi?"

Taxi, bitte
Egy elektronikai multit reklámozó bőrönddel bajlódó kontyos hölgynél már a szerb tudás is előjön, biztosra menve, kiegészítéssel: "Prosim taxi, bitte taxi!" A divatosan ruházkodó "dámát" azonban egy nagydarab, szlávul beszélő bőrkabát várja. Az ujjatlan bomberdzsekibe öltözött fuvarozó eloldalog, társai kajánul vihognak, noha egyiküket leszámítva nekik sem volt nagyobb szerencséjük. Persze, mint később kiderül, nem is erre a járatra ácsingóznak, ez inkább csak rutin, hátha. A keletről jövő utasok elvétve taxiznak, a belgrádi vonatnál állítólag csak a kilenc előtt befutó brassói a reménytelenebb. Mármint kuncsaftügyben.
Ez a vonat még messze, kiballagunk a droszthoz. Egyetlen céges taxi sem áll ott, mind magánzó. Néhány arab lézeng még erre, gyanúsan méregetve ottlétünket. Megjelenik egy kucsmás rendőr, haverkodik az adómentes valutaváltókkal. Harsánysága nélkül is leolvasnánk szájáról, mikor felénk nézve mondja: "Nyugi, nem tőlünk van!"
Kíváncsiságot keltő elszólás, de nem ezért vagyunk itt. Témánál maradunk. Egy egykori híres állami cég taxija fékez egy utassal. Vele cserélünk helyet. A sofőr nem túl boldog, amikor mondjuk, székhelyünkre megyünk. Kérdi: szerződéses vagy utalványos? Mondjuk: készpénz, de miért? A hír megörvendezteti vezetőnket, becenevét is elárulja idővel, Szepi. A haverságot vallomással pecsételjük. Újságírót örömmel lát, majdani borravalót meg még inkább, ez a válasz a miértre is. Innentől közlékeny, s a miértre is bővebb magyarázattal szolgál.
A szerződéses kuncsaft az ugye olyan, akinek a cégével állapodott meg a taxis vállalkozás, ezért jutányosan szállítja. A fuvarozónak elméletben ez tökmindegy, megtérítik. Ám mint Szepi saját és társai sajátos szociológiai felmérésére hivatkozva mondja, aki kedvezményes kártyát villogtat, az jattot is "kedvezményesen" oszt. Aki utalvánnyal, taxiscsekkel fizet, az meg pláne szűken méri az öt-tíz százalékot. Már ha méri egyáltalán.

Diszpécser, nem nasa
Célba érünk, így a trécs megszakad. Ám a központban nyomban megtudjuk a fentiek jelentőségét. A taxis cégek bevételének átlagosan 20-30 százaléka származik a velük megegyező vállalatoktól, állami intézményektől. Tíz százalék az utca, a többi a telefonos rendelés. Kísérőnk több mint készséges, az ideszállítás költségeinek számla nélküli bőséges rendezését is ígéri cége erényeinek hangsúlyozásáért cserébe. Megelégszünk az információval és a telefonos központ bemutatásával.
Meglehet, rossz alkut kötünk – részben abból a csalfa reményből kiindulva, hogy saját főnökeink térítik a cechet –, hiszen a remélt "high-tech NASA-bázis" helyett csak egy szűk irodát látunk, bár állítólag most szervezik át. Három számítógép, három hely, melyből csak egy foglalt, egy jóindulattal is indulatos modorú középkorú asszonyság oszt címeket a mikrofonba.
A diszpécser is szigorúan fogja a taxisokat, a vállalat meg pláne. Címet öt percen túlra csak akkor lehet felvenni, ha mondjuk Debrecen a célállomás, a késés meg letiltást jelent. Aki akár húsz másodpercet késik az ígérthez képest – és ezért a megrendelő reklamál–, az két napig nem kap címet. Márpedig pont ezért lépett be a bő féltucatnyi működő taxis vállalkozás valamelyikébe. Ezért fizet díjat. A telefonos megrendelésekért, a címekért. Hisz az utcán már a külföldi is csak elvétve kap le taxit, magyar meg rögtön mobilhoz nyúl. A drosztért elvárt tizenhétezer forint meg sok is, fölösleges is. A helyről kiutálják, az a "mulatós amerikai nagybácsira" vadászó magánzók területe.
S ügynök is van. No nem a "működő szocializmust" szolgáló "háromperhármas", bár ezekről itt is hallunk blőd viccet bőven. A poén már nem röhejes a taxisnak, amikor saját "besúgóik" kerülnek szóba. Az összes meghatározó fuvarozócég ösztönzi munkatársait, ha nincs dolguk, nézzenek kollégájuk után, s ha ő késik, jelentsék.

Tarifa ludakkal és fókákkal
Fogyasztói szempontból persze messzemenően helyeselendő a módszer. Taxit szilvesztert leszámítva szinte mindig kapni, az egyes társaságok közötti, kilométerenkénti öt-tíz forintos díjkülönbség meg városon belül nem igazán tétel. Ezt elismeri sajátos gardedámunk is – később a konkurenciánál kollégái sem állítanak mást. Ha valaki megjegyezte a telefont, ha sohasem váratták meg, nem választ más taxis céget az ár miatt. Emiatt nem emelkednek brutálisan, vagy ha úgy tetszik, inflációt meghaladóan az árak, viszont ezért emelkednek a "placcon" lévő taxisok költségei. A címek, a hibák megváltása egyre drágább, a társaságok ellenben egyre többet kénytelenek költeni reklámra, versenyre.
"Nem muszáj taxizni, ennyi lúdra nincs fóka" – kommentálja a fentieket a közmondásokat lazán kezelő következő útitársunk. Gyuri urat irányítottan kapjuk, céghűségét őszes halántéka hivatott alátámasztani. Az ipart ’74 óta űző sofőr ennek ellenére is kifakad idővel, kioszt mindenkit, keményen. (Alapvetően ez az oka, amiért igazi nevét nem használjuk, s a skriblerek egyfajta igazságosztásaként értelmezhető, hogy ösztönzés ellenére sem kap publicitást itt a taxivállalat neve.) Említi a sokat emlegetett egységes tarifát is. Főleg, miután kiderül, hogy változtattunk az eredeti célponton, s a belváros, Demszky főpolgármester hivatala a cél. Napszaktól függetlenül erre tuti a dugó, nem beszélgetni rendkívül egyhangú lenne.
Tehát, Gyuri úr monológja a tarifáról: "Az egységes tarifa jó lenne a taxisnak, mert nem kellene beállnia kulinak a diszpécser hölgy – hősünk nem ezt a kifejezést használta – alá. Ugyanannyiból többet kapnánk vissza. A mostani rendszeren egyedül a taxis társaságok keresnek. Ők mesélik be azt is, hogy ha nem lennének, akkor drágább lenne minden. De miért lenne önmagában drágább az utcán utasra vadászó taxi a kirendelt taxinál?"
Gyuri úrnak úgy általában a világ működéséről is kiforrott véleménye van, de mivel megérkezünk, ezt most nem idézzük.

A hivatalos szempontok
A főpolgármesteri hivatalnál is elismeri a nekünk rendelt illetékes, hogy "a probléma él". Kérdjük, miért nem "ölik meg". A poén nem ül. Vagy rossz, vagy tényleg tiltják a közhivataloknál a fraternizálást. Emberünk mindenesetre állítja, a megoldás, ami van is, az a dereguláció. Kissé meglepődünk, majd tovább kérdünk. Mi van az egységes tarifával? Nos, ezzel az van, hogy jó. Már ha lenne. De nem lesz egyelőre, mert sem a taxis cégek "en bloc", sem a versenyhivatal nem támogatja. A "tanács" – nem miénk az elszólás – pedig választások előtt nem akar újabb balhét sem a "beágyazott" kapcsolatokkal rendelkező cégekkel, sem az utcai taxisokkal. Aztán meg a piac úgyis kialakítja, mi legyen – mondja, nevét nem idézzük, hisz a taxis főnökét is rejtettük. Drosztból meg a mostani 1255-nél nem lesz több, még ha az esetleg megoldás is lenne, vívjanak háborút. Ha pedig valaki – csak úgy – várakozik valahol, szabad jelzéssel, azt megbüntetik. (Pedig az újabb drosztengedélyek többletbevételt hozhatnának, ám most úgy néz ki – a taxiskamara szerint –, hogy az eddigieket sem fogják megújítani, hisz úgyse férnek az állomásokhoz. A taxisok a jövőben valószínűleg csak a műszaki vizsga előtt fizetnek droszthasználati díjat, mert egy kormányrendelet alapján akkor kötelező.)
A taxis céglobbi érvei is világosak. Elméletben akkor rendelünk taxit telefonnal, ha megyünk valahova időre, s ezt tudjuk legalább egy hete. Ha utcán ugyanannyiért kapunk kocsit, a túróért fogyasztanánk a telefonkártyát. Akkor meg minek beugró a taxisnak, ha nem szorul megrendelésre? Akkor minek az apparátus, minek a taxisvállalkozás? S ha a taxisnak nem kell sajátos vámot fizetnie, miért ne lehetne olcsóbb az egész?
Kapunk egy brosúrát. A versenyhivatal magyarázza el, miért lesz 60-70 százalékos emelés a fix tarifánál. (Részletek táblázatainkban.) Kitűnő idea, és már szinte hinnénk benne, amikor az egyik szaktanácsadóként a taxiskamarát vesszük észre. S nemigen értjük, hogy miért "romlana objektíve a kiszolgálás színvonala". A versenyhivatal szerint ugyanis az emelt fix tarifa esetén, a telefonos rendelés kedvezményének megszűntével az utas maga cipelhetné a csomagját. Nos, ez így volt, így van és fogadni mernénk, így is lesz.
Érv még a fogyasztói szokások rögzülése, ám gyanítható, ahogy a mobilos rendelés rögzült, úgy el is felejtjük, ha megéri. Szóval, ezzel sem vagyunk meggyőzve.
fotó: Németh András Péter
Bigyózás a számlálón
Véget is érne itt az egész történet, ha e sorok írójának exbarátnője nem nyúl telefonjához. Érvhelyettesítő sikoltásai gyors közlekedésre késztetnek. Gyuri úr már oda, az első arra járó taxit kapjuk el.
A számláló itt eleve négyszázról indul. A krízisnek vélt helyzet ellenére jelezzük, fizetni majdan csak tízezressel tudunk. A "független taxis" meg mondja, ez nagyszerű, de nem tud visszaadni. Elfogad megoldást, fékezünk egy boltnál. Mi idegességünkre doboz sört veszünk, a sofőrnek megelőlegezett barátságból egy sportszeletet. Ami jó, mert a taxis innentől minket tökéletes idiótának tekint, és készséggel nyilatkozik. Ezért igyekszünk nem is észrevenni, hogy másfél perc alatt amúgy háromszázat ugrik a számláló.
Semmitmondó bevezető után felvetjük, Ferihegy. Mondja: Naná! A politikai irónia világos, de a technika is érdekelne. Hősünk büszkén teríti kártyáit: ők megalkudtak a reptéren, még a rendőrrel is. A helyi zsaru kergeti el a konkurenciát, a cechből állítólag jut neki is. Közben rájön, hogy a hallgató egyben fizető utas is. Nyugtatjuk, tőlünk félni kár. Szimplán sietünk. Azért amikor legközelebb kortyolunk a sörből, bigyóz valamit a számlálón, amely mostantól lassabban teker. A reptér szinonimájaként rákérdünk a pályaudvarra is. Ott állítólag az "alja" van, noha cserélődnek a repülősökkel.

Rezső, a cápa
"Minek az alja?" – vetjük fel, nem is titkon várva a taxismaffia kifejezést. Hiába várjuk. Abba is marad a téma, csekélységekről kvaterkázunk. Taxisvicc és taxisszleng minden szinten. Ebből kiutat keresve felfedezzük egy Gellért-hegy aljai night club reklámanyagát. Tanulmányozzuk, a taxis sokatmondóan figyel. Kérdjük, jó? Mondja, ja, jók. A többes szám nem kerüli el figyelmünket, immár a lányokról beszélünk. Kérdjük, benne vagytok? Magát plagizálja, ja. Felvetjük, részesedésért? Majd választ sem várva a szállodákra is rákérdünk. Az újabb "ja" után lassan célhoz érünk. Pontosabban érnénk, mikor egy nagy sötétbordó autó beelőz, vezetője meg az ablakból int üdvözletet hátrafelé. A limuzinba a sötét ablak miatt belátni nem lehet. Harsány káromkodás reményében fuvarozónk felé fordulunk, ám ő nem figyel, a "merdzsósnak" int vissza félszegen. Alattomosan kihasználjuk pillanatnyi gyengeségét, kérdjük, ki volt. "Rezső, a cápa, neki adunk le." Aztán cigire gyújt – eddig engedélyt kért mindig –, s kényszeredetten ránk röhög, jó vicc, mi? Célhoz érünk, újabb viccek, a legutolsó a minket türelmetlenül váró lány hosszú sarkújára vonatkozik, ez a taxigyilkos. Nevetünk, immár mi is, kényszeredetten, keserűen: nem a gyenge poén miatt.

Köves Pál

• FIX tarifa