Üres frázis, de igaz: a szeretet ünnepe ez a néhány nap, legalábbis annak kellene lennie. De ebben a túlhajszolt, túlpörgetett világban tudunk még egyáltalán szeretni? A családunkat, a barátainkat, az embereket, vagy éppen csak önmagunkat? Le tudunk ülni legalább tíz percre beszélgetni anélkül, hogy ne villanna át valami oda nem passzoló gondolat az agyunkon? Tudunk még figyelni másokra? Tudunk még figyelni magunkra? Ha igen, biztosan meghalljuk azt a halk, elnyomott kis hangot ott belül, amelyik azt mondja: SZERESS!

Szeretni nem úgy kell, hogy méregdrága ajándékokat veszünk egymásnak, szeretni nem úgy kell, hogy megrendelést adunk a meglepetésre. Szeretni úgy kell, hogy egymásra nézünk, mélyen, őszintén...és nem kell mondani semmit. Az auránk dolgozik helyettünk. Nem kell sok idő, elég egy pillanat, hogy a szívünkbe zárjuk a másik jelenlétét, alakját, illatát, azt a semmihez sem hasonlíthatót, amitől ő Ő.

Ha ez megvan, már tovább is léphetünk egy másik emberhez, a harmadikhoz, a negyedikhez és máris nem leszünk egyedül. Mert hiába vannak a barátok, hiába van a család, ha csupán a felszínen kommunikálunk, de igazából senkit sem engedünk magunkhoz, az egész csak egy felfújt luftballon, amelyik, ha szerencsénk van, idővel egyszerűen leenged, de rosszabb esetben szétpukkan.

Feltette már magának a kérdést, hogy amikor buszra száll, kinek a kezébe adja az életét? Megnézte már a sofőr arcát? Lehet, hogy ő az önét keresi, mert kíváncsi arra, hogy kit visz dolgozni. Megnézte már a hajléktalant, aki a piros lámpánál koldul egy kis apróért? Miért nem, miért fordult el? Őt is lehet szeretni. Miért gondoljuk azt, hogy ha nem veszünk észre valamit, az nincs? Pedig ott van és lehet, hogy holnapután mi is oda kerülünk. Ettől félünk? Pont ezért nézze meg azt az embert! Adjon neki egy kis pénzt, de ne szánalomból, hanem őszintén és nézzen a szemébe! Ettől csak gazdagabbak lesznek mindketten.

Szeretni persze nem csak embert lehet, de hogy figyeljünk a kutyánkra, hogy feledkezzünk bele egy rózsa szirmaiba, ha a saját párunk arcába sem tudunk? Persze imádni lehet tárgyakat, helyeket, de csak az az emlék válik igazi élménnyé, amihez valakit kötni is tudunk. Ki emlékszik ma már a kisiskolás ellenőrzőjére? Senki. No és arra a mesekönyvre, amiből anyu esténként felolvasott?

Az ilyen pillanatokat kell keresni, és ha néha-néha sikerül egyet elcsípni, hát jól véssük a fejünkbe hogy találtunk rá, hátha sikerül újra megismételni. Álljon meg a nyüzsgés közepén és fogadja meg: mostantól nem rohan, hanem figyel, mindenre és mindenkire! Először ez persze nem tart majd sokáig. Néhány perc, talán egy óra, aztán mint a lendkerék, újra felpörög, de ha időről-időre megáll, lassacskán tényleg beáll az az egészséges tempó, amivel élni és nem túlélni lehet.

Szerző: Joe