2006.04.21.
szerző: Kasza László • forrás: 168óra
A következő eszmefuttatás egy kizárólag saját tapasztalatokra és közvetlen külföldi ismerősök elbeszéléseire alapozott szubjektív vélemény. Olyané, aki sokat taxizik, mert két autóját lopták el, és foglalkozásából következőleg hetenként egyszer repülni kénytelen.
Igen, ez az angol kellett nekünk. Vagy akárki más, csak magyar ne legyen, mert mi sikerrel bizonyítottuk, hogy képtelenek vagyunk megoldani fővárosunk taxiproblémáját. Most jön egy Mr. Chris Woodruff nevű angol, foglalkozását tekintve a Budapest Airport vezérigazgatója, és három hét után nem csak felismeri, de ki is mondja, hogy a repülőtéri „taxiszolgáltatás elfogadhatatlan”, változtatni kell. Hozzátehette volna, hogy nem csupán a repülőtéri, hanem az egész városé. De ez már nem az ő asztala. Ahhoz várhatunk egy másik angolra.
Amit Mr. Woodruff felismert, azt persze mi is tudtuk. Mindenki tudta. Tudtuk mi, szenvedő alanyok, az utasok. Tudták a szakma tisztességes szereplői, meg a tisztességtelenek is. Tudta a taxisok állítólagos érdekképviselete, a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara taxis tagozata. Tudták a fuvarszervező cégek. Tudta a kormány, az önkormányzat. Másfél évtizede tudja mindenki, mégsem történik érdemben semmi. Bénaságból, hanyagságból, érdekből, korrupt beállítottságból – vagy mindenből együtt – maradt minden a régiben. És tegyük azonnal hozzá, ez nemcsak a repülőtéri viszonyokra, a pályaudvarok, nagy hotelek környékére – vagyis a hiénák fő vadászterületére – vonatkozik, hanem a világon egyedülállóan eszement egész budapesti taxirendszerre.
Mikor megy az ember taxival? Ha sürgős dolga van, ha hirtelen megered az eső, ha olyan helyre megy, ahova nehéz eljutni saját autóval, villamossal, vagy urambocsá! egyszerűen mert ehhez van kedve. A világ más tájain ilyenkor telefonál a közeli drosztra, és mire kiér a kapu elé, ott a taxi. Nem tíz perc múlva, nem negyedóra múlva, hanem azonnal. Ha pedig az utcán kapja el a taxizhatnék, leinti a következő arra furikázót, beül, és elviteti magát annyiért, amennyiért múltkor is elvitte egy másik. Mezítlábas? Céges? Nem tudja, nem is érdekli. A fuvardíj, kocsiminőség ugyanaz.
Nálunk is telefonnal kezdődik. De a párhuzam ezzel meg is szűnt. Tíz percen, negyedórán belül, mondják a vonal túlsó végén. Tehát lehet egy perc is, 10 is, 15 is. Aztán a jön egy kocsi, és elvisz bennünket annak megfelelően annyiért, amelyik társaságot hívtuk. Mindegyik más tarifával, más összegért.
Más eset. Utcán vagyok, megered az eső. Nem merem leinteni az első arra jövő taxit, mert ha nem céges, csillagászati összegért visz el (aminek jogosságát természetesen a taxiórával igazolja) a következő sarokig is.
Ha szerencsém van, céges taxi jön, nem foglalt. Beszállok, és csodálkozhatok, hogy most magasabb a tarifája, mint ha telefonon rendeltem volna haza. Abban az esetben ingyen el kellett volna jönnie kilométerekről hozzám, és alacsonyabb tarifával vinnie, mint most, amikor helyben vagyok.
Tehát kiszállok, mert takarékoskodni akarok. Ott állok az esőben a körúton, telefonálok. (Szerencse, hogy van nálam mobil. Ha nincs... na de ezt hagyjuk.) Negyedóra, mondják. Aztán jön a várva várt taxi. Esetleg ugyanaz, amelyikbe az imént a magasabb tarifa miatt nem szálltam be. Azóta megtett néhány kilométert oda, majd vissza.
Viszont most, mert telefonon hívtam, olcsóbb tarifával visz, mint ha korábban ugyanott beszálltam volna. Így van ez rendjén, mert így legalább mindenki roszszul jár. Kivéve a mintegy tíz fuvarszervező cég tulajdonosát. Nekik érdekük ez az egyedülálló rendszer, mert így keresnek legbiztosabban legtöbbet. Egy-egy taxis 45-50 ezer forint tagsági díjat fizet havonta. Egy cég öt-hétszáz kocsit üzemeltet. Olyan összeg ez, amelynek révén „meg lehet győzni” az illetékeseket a rendszer fenntartásának helyességéről, holott mindenki tudja, hogy a megoldás az egységár lenne. Úgy, ahogyan ez a világon mindenütt van. Kivéve nálunk.
És most képzeljük el, hogyan éli meg ugyanezt egy turista, aki nem ismeri sem a nyelvet, sem ezt a rendszert.
Pedig ő a taxistársadalom éltetője, hiszen a budapesti taxifuvarok negyven százalékának utasa külföldi.
Megérkezik a külföldi Ferihegyre. Kezdjük egy közhellyel, amely ennek ellenére igaz: számára ez az ország névjegye, itt szerzi az első benyomást. (Majd elmenetelekor itt az utolsót is.) Arra csak később döbben rá, hogy a tranzitban működő pénzváltó 20-25 százalékkal drágábban adja a forintot, mint később az ugyancsak nem szerénységükről ismert hotelek vagy utcai ügynökségek. Aztán taxi. Itt találkozik az idegen egy emberfajtával, amelyet nálunk egyszerűen és találóan hiénának neveznek. Az illetékesek manapság hirdetik, hogy domesztikálták őket. A korábbi hasig kigombolt inget (amely jól kiemelte a szőrös mellet díszítő vastag aranyláncot) és a sportos bermudát szolidabb ruházat váltotta fel. És amióta előre megmondja a diszpécser, hogy melyik városrészbe mi a tarifa, a külföldiek átvágási módszerei is finomultak. „Igen, ötezer forint, de nálunk a külföldiek csak devizával fizethetnek.” „Ötezer forint, az pontosan ötven euró.” „Száz dollárja van? Nem probléma, de csak forintban tudok visszaadni.” „Igen, ötezer forint, de ebben nincsenek benne a csomagok, és ezek bizony nagyon nehezek.” Sorolhatnám. A budapesti hiénák történetei világhírűek. És nem azt mondják, hogy „a budapesti hiénák”, hanem „a budapesti taxisok”. Sok tisztességes taxisra – a szakma nagy részére – hoznak szégyent.
Na és vannak a kis hiénák. Ezekkel akkor találkozik az ember, ha elköveti azt a hibát, hogy a Keleti pályaudvaron egy Bécs felől érkező gyorsvonat első osztályú kocsijából száll ki. Pontosabban próbál kiszállni, mert az ajtót elállja a peronon 8-10 „taxi”-t üvöltő, ismert cégek (természetesen hamis) kitűzőivel feldíszített alak. Nem segítenek a kiszállni akaróknak, csak akkor, ha valaki bólint, hogy taxit akar. Amúgy elállják az útját, és ha nem magyarul beszél a „köcsög”, elküldik az anyjába. (Magyarral ugyanez, ha hallótávolságon kívülre került.) És ezt évek óta nézi, tűri a MÁV, a rendőrség meg mindenki, aki az ügyben illetékes lenne.
De vissza a repülőtérre. A hiénák és az őket tömörítő vállalat évek óta megakadályozza, hogy más cégek is kapjanak drosztot, vagy beálljanak akárhova. Tanulságos történeteket lehet hallani fenyegetésekről, verésekről, gumikiszúrásokról stb. És ezt is nézi rendőr, tűri az önkormányzat, és eddig a Budapest Airport sem tett ellene semmit. Egy évvel ezelőtt annyi történt, hogy a hiénák drosztja mögé kitettek egy táblát, hogy „Rendelt taxik”. A tábla még a múlt héten is ott volt, de a rendszer már rég nem működik. Ezt a helyet is elfoglalták a hiénák, verést stb.-t ígérve annak, aki mégis odatéved. Így a többi cég autója néhány kilométerrel arrébb, egy sáros mezőn rostokol, és várja, hogy valaki telefonon hívja. Akkor a bejárattal szemben, „a második zebránál” (így a diszpécser) felveheti az utast, és igyekszik gyorsan elhajtani, mert ellenkező esetben a hiénákkal beszélgető rendőr azonnal megbünteti.
Szóval ezen a helyzeten kíván változtatni Mr. Woodruff. Szívből kívánom neki, hogy sikerüljön. De félek. Egyetlen céggel akar szerződést kötni, csak annak a kocsijai parkolhatnak a droszton. A konkurenciát ezzel kizárja. Pedig szerintem, ha valami, akkor ez nyújthatna egyedül valami garanciát arra, hogy nem kerül és főleg nem kerülünk mi, utasok csöbörből vödörbe.
szerző: Kasza László • forrás: 168óra