Gyülekező!

A budapesti taxisok és a keleti régióból érkezők első gyülekezési pontja, a felvonulási tér 28.-án 11órakkor. Megérkeztünk. Keresni kellett a gyülekező helyet. Agyam várta az elém táruló képet, amint 80-100 taxi várakozik indulásra készen, tetején vastag fekete szalaggal.

Sajnos ez csak vágy maradt. Érdektelenségbe fulladt a taxis részvétel. Érthetetlen, indokolatlan ez a létszám. Felháborító, hogy a szakma elitje, egy ilyen eseménytől távol marad. Egyetlen egy sem, azaz 0 Citys kolléga, Citys vezetőségi tag / a 400-ból / érezte úgy, hogy neki meg kellene jelennie! Best Of nem képviselte magát. A 6x6 becsületét tomajer szaktárs, és egy másik kollégája ( igaz, Pali kérésére…érvelésére ) mentette meg.
Nem véleményezném, én. Álljon itt inkább a biztosításunkra kiküldött rendőrök parancsnokának a véleménye!
- Ez uraim, szégyen!!!

Maroknyi csapatunk, a várható élménytől, és attól, amivel itt szembesült, megtörten várta az indulás pillanatát. Érezni, hogy most nem az elveinkért gyűltünk össze demonstrálni, hogy itt most egészen más van napirenden. Nincsenek mosolygós arcok, hiányoznak a megszokott ugratások. Mindenki komoly egy kicsit, mindenkinek szomorú kötelezettség ez. Góré rutinból osztja ki a teendőket, készíti fel a csapatot, a városból kivezető útra. Ez, talán ez egy olyan rutin, tapasztalat, amiről szívesen lemondana.

Indulás!

12:30-kor elindul a konvoj. Rendezett sorokban vonulunk, igyekezve a forgalomban a legkevesebb fennakadást okozni, létszámunk miatt nincs nehéz dolgunk. Bár talán most a civil lakosságnak sem lenne kifogása az ellen, ha többen, sokkal többen lennénk. Utasaimmal folytatott beszélgetések alapján állíthatom, átérzik fájdalmunkat, kiszolgáltatottságunkat. Próbálnak ötleteket adni, hogy több ilyen tragédia ne fordulhasson elő. Sajnos, ezeket az ötleteket, már önmaguk elvetik, arra a következtetésre jutva: Ilyen világot élünk.

Az M1-est elérve kísérőink, a rendőrök, kiknek profizmusa most is lebilincselt, búcsút intenek kis csapatunknak. A csapat még az autópályán megállt, egy kis frissítőre, pár falat harapnivalóra. Hosszú napnak nézünk elébe. tomajerrel elszakadtunk a konvojtól és előrementünk.

Megérkezés Tatabányára!

Első utunk az állomásra vezetett, ahol a tatabányai kollégák egy része, már ismerősként köszöntött minket. Kérdésemre, hogy szerintük hány tatabányai kolléga lesz jelen, szinte egyszerre válaszolták: MIND!!!

Talán a kérdést sem értették.

Nekik elképzelhetetlennek tűnt, hogy valaki - akit az egészsége nem akadályoz -, ne vegyen részt a temetésen. Ne adózzon kegyelettel a családnak. Utunkat a McDonald’s felé vettük. Itt már gyülekeztek a kollégák, pedig messze volt még a meghirdetett időpont.

Ismét „régi” ismerősbe futottunk, Takáts Zoltánba, aki Gábor spanja volt.

Kértük vezessen minket a helyszínre - ahol értesüléseink szerint -, a lakosság mécseseket helyezett el. Nem tudtuk, nem tudhattuk, hogy Zoli még nem volt azóta azon a helyen, hogy messzire kerüli, mert nem bír a fájdalmával megbirkózni. Talán neki is kapóra jött a kérésünk, mert szó nélkül teljesítette. Drámai képek játszódtak le előttünk. Egy erős ember, a másodperc tört része alatt roppant össze, és tőrt fel belőle az elfojtott fájdalom, egyetlen erős zokogásba. Hagytuk, adja ki magából azt, ami talán 21.-e óta nyomja, feszíti belülről.



II. gyülekezési pont: 15 óra, tatabányai McDonald’s

Visszaérkezve a McDonald’s-hoz, szívünk nagyot dobbant. Itt végre azt láthattuk, amit már Pesten szerettünk volna. Taxi, taxi, taxi, taxi, taxi, amíg a szem ellát. Mindenki alkalomhoz illő ruhában, kezében virággal. Igen. Pestiek, Budapestiek, Best Of-ok, itt a példa előttetek!

Ők TAXISOK, ők tudják mi ilyenkor az illem, mi az elvárás!!!

Lassan mindenki begördült. Együtt, félelmetes látványt alkottunk. Ezt kellene látnia az elkövetőnek, rögtön tudná, hogy most nem ő a király.
A tatabányai lakosok meglepetten, és csodálattal nézték „A” taxisokat. Mindenkinek a szemében elismerés, és sajnálat látszott. Sajnáltak minket, mert tudják, ők is tudják, hogy valahol köztünk van a következő áldozat.

Itt némi incidens történt a rendőrök és a taxisok között, de Pali / talán mondhatom most, hogy a MI Palink / ezt is megoldotta.

Elindultunk, percekig csak a parkolóból haladt ki az oszlop. Valóban megbénítottuk Tatabánya közlekedését, de remélem, ez figyelmeztetésként hat azokra az „emberekre”, kiknek a fejében megfordult, hogy taxist bántson, taxist öljön. Mert sokan vagyunk, együtt vagyunk és csak egyszer, egyszer leszünk ott akkor, amikor egy ilyen lesújt az egyik kollégánkra. A tatabányai civil lakosság sorfala között tehettük meg az utat a temetőig. Volt ki keresztet vetett, volt ki a kezét szívére helyezve tette tiszteletét előttünk. Előttünk, akiknek ma fontosabb volt megemlékezni, mint az a pár száz forint kereset.

Temetés

Már ott kint próbáltam magamban megfogalmazni, hogy miként is adom majd ezt vissza nektek, de cserbenhagyott minden ötletem.
Nem tudom leírni, milyen érzés látni 2500 gyászoló embert, akiknek együtt szakad meg a szívük a zokogó szülők láttán. Milyen érzés egy kollégát holtan látni koporsóban, amint édesanyja csókolgatja, az utolsó útja előtt. Nem találom a szavakat, amikor azt szeretném visszaadni, hogy Gábor mennyasszonyából, Hajniból, milyen elemei erővel tör fel a zokogás, amikor a pap, az ő nevében búcsúzott.

Nem, ezt én nem tudom leírni.

Mert nekem is fáj, nekem is könnyeket csalt a szemembe, amikor egy férfit láttam, egy apát, kire a sors olyan kegyetlen csapást mért, hogy saját fiát kell látni a földbe süllyedni. Most is beleborzongok abba, amikor az apa azokkal a szavakkal vigasztalta magát, hogy majd ott fent, az ő édesanyja fog a fiára vigyázni.

Ültek és sírtak.

Talán igazán nem is voltak ott. A múltra emlékeztek, amikor Gábornak örömmel vitte haza édesapja az első kiskutyáját, amikor névnapjára kapott biciklin gyakoroltak. Édesanyja, amikor még csecsemőként magához szorította, kis pelyhes homlokára puszit lehelve. De most itt a jelen van, a rideg valóság. Egy tömeg veszi őket körül, rokonok, barátok, ismeretlenek. Én is egy vagyok az ismeretlenek közül, kinek még feladata is van. Leírni, visszaadni azt, ami ott és akkor történt, amit akkor érezni lehetett. A sok-sok barát, kolléga könnyeit, a virágok koppanó zaját, amint a sírba hullnak A koporsóra, ami egy fiatal testet rejt magában. Egy olyan emberét, akinek még dolga lett volna ezen a világon.

Nem lesz már boldogság az én szívemben - szakadt fel a zokogás az apából, amikor elindultak a halottas kocsi után. Az anya rémült tekintetét, amikor számára idegen emberek a föld alá engedték fiát. Fiát, kit megszült és felnevelt. Kinek, a legkisebb jajszavára rémülten futott a gyerekszobába, kinek fogta kezét, mikor a pocija fájt. Sokan vagyunk szülők, és gyermekek egyben, de míg szüleink halála – ha még oly fájdalmas is -, természetes, addig gyermekünk elvesztése felfoghatatlan.

Miért? Miért az én fiam?...nem tudtuk a választ, pedig egyenként nézett végig rajtunk, válaszra várva.
Lesütöttük szemünket, s tán szégyelltük, hogy igen, mi élünk.

Mi hazamegyünk a családunkhoz, nekünk lesz holnap.

Búcsúzunk!
Búcsúzunk, mást nem tehetünk.
Lehajtott fejjel, elgondolkodva, szemünk előtt a fehér lepellel letakart koporsóval, elhagyjuk a temetőt.
Nincs bennünk gyűlölet, nincs bennünk bosszú - hiszen a szülők szemében sem ezt láttuk -, csak fájdalom és keserűség.
Miért? Miért kell ennek így lennie? Miért 9 ezer forint egy ember élete?

Miért….?

• Képek a szertartásról
• Képek a taxisok menetéről
• Jöjjenek a száraz tények: Megöltek egy taxist Tatabányán
• Dosszié: Gyászoljuk őket