Jönnek a kollégák, beszélgetünk, álmodozunk.
Ülök az autóban, nézegetem a kormányt. Megkopott a sok tekergetéstől. Lenézek a pedálokra, szintén kopottak. Minden elkopik, elhasználódik. A mi szerencsénkre még mindig az ember a legtartósabb.

Címek, kérek, idővel…de hova?

Megvan, már amikor nyomtam rá, akkor éreztem, hogy elkaptam a ritmust és hiába nyomtunk össze, simán vittem a címet.
5 perc, forgalom még erős. Ilyenkor minden lámpa piros, az összes pancser előttem rutinozik, miközben a rendőr azon élvezkedik, hogy 50-re beállva fogja a sort.

Nem érdekel, nyomulok.

Koptatom a kormányt, a pedált.

Messziről látom a címet, plusz öröm benne, hogy a kapu előtt egy fiatal srác ácsorog.
Várja a taxit. Szimpatikus egy utas, megbecsülendő, mert kihalófélben lévő faj.
Frissen tépi fel az ajtót, beugrik és köszön.
- Hello kolléga! – közben vigyorog, mint aki az első sikeres randiról érkezik.

Végigmérem. 20-as évei elején járó életvidám emberke. Ruházata arról árulkodik, hogy vagy ő, vagy a szülei elítélik az Ázsia centert az összes ott tevékenykedő árusával együtt. Fiatal kora ellenére látszik rajta, hogy kemény sportmúlt lehet mögötte. Ezen kicsit elszégyellem magam, lesandítva a tekintélyes pocakomra.

- Szia! – köszönök vissza, de hangomban az érezhető gyanakvással.

Bemondja a címet, miközben az arcomat fürkészi.

XIII. kerület Bence utca.
Lököm az egyest és indulok.

- Tudod hol van? – hangjában őszinte csodálkozás.

- Természetesen – mondom ezt úgy, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Közben visszaemlékszek arra az elveszített 2 ezer forintra, amikor bebuktam a fogadást egy erősen spicces utassal szemben, aki váltig állította, hogy márpedig ilyen utca van Angyalföldön.

Rövid vita után még én kérdeztem rá, hogy mer-e erre fogadni?

Mert.

Buktam.

De most valahol megérte, mert érezhettem azt a csodálatot, amit csak a taxisok szoktak érezni amikor egy bemondott cím, utca, házszám után magabiztosan megindul, majd kérdezés nélkül a kapuban fékezve befejezi a fuvart, egy nem éppen ismert cím esetében.
- Ezt nem fogom én sohasem megtanulni.
- Mit?
- Hogy ennyire kukkra ismerjem a várost.

Megpróbálok nagyon okosan bólogatni, mint aki rendelkezik a bölcsek kövével.

- Nem könnyű. Mióta taxizol és hol? – kérdezek vissza, miközben a kérdésből igazán inkább a hol érdekel.

- Még nem taxizom, csak szeretnék.
- Miért? – de már meg is bánom azonnal a kérdést. Nem a tartalmi részét, hanem a hangsúlyt.

Áldozatok szokták ilyen hangsúllyal feltenni ezt a kérdést, miközben kétségbeesetten kérdezik csak úgy a világtól: MIÉRT???
Látom meglepődik ő is, de pillanatnyi zavart csend után már ismét energikusan folytatja.
- Mert szuper dolog taxisnak lenni.
Most már vigyázok, hogy mit mondok.
- Beavatnál abba, hogy ezt miből gondolod?

- Persze – mosolyogja el magát. A taxisok karakán srácok, jól keresnek és senki sem mondja meg nekik, hogy mit is kell csinálniuk.




Erre most mit mondjak – kérdezem magamtól -, miközben a szemem a napellenzőre téved, ahol agresszívan figyelnek vissza a be nem fizetett csekkek.

- Néha a látszat csal.

- De a szemem nem. Van egy szomszédom, az is taxis. Mindig este indul melózni és látom hajnalban hazaérkezni. Van saját lakása, van autója, családja és mindig ráér nappal. Ez az igazi élet.

Menthetetlen, ez a gyerek meg van fertőzve, ez látszik rajta. Olyan kedvesen mosolyog, olyan életvidám, annyi naivitás van benne, hogy nincs szívem egy álmot lerombolni.

- Jelentkeztél már tanfolyamra?
- Nem, de tudom megteszem. Mióta az eszemet tudom mindig is csodáltam a taxisokat. Mindig is éreztem, vágytam rá, hogy taxis legyek, ez a sorsom.

Mit tehetnék, ha ez van neki megírva, akkor nincs mit tenni.

Ülök az autóban, forgatom az újságom.
Unom.
Unok mindent, már önmagamat is.
Dudálnak.
Hátranézek, egy vigyorgó fej néz vissza rám a másik taxiból.

Ilyen nincs, a kiskölyök az. Egy gyönyörű Mazdában feszít és vigyorog-vigyorog.
Kiszállok.
- Hello kolléga – mondja, de olyan hangon, hogy tudom, jelenleg ő a legboldogabb taxis a városban.

- Szia! Csak megtetted, taxis lettél -, hogy ezt kérdezem, vagy állítom, magam sem tudom.
- Igen, mondtam, ez a sorsom.
Csak ne vigyorogna állandóan, mintha ez lenne a világ legjobb dolga.
De csak vigyorog, és már mesél, mesél, sztorizik.
1 hete taxis, de már több élménye van neki, mint nekem 10 egy néhány év alatt.

Persze, hiszen neki minden fuvar egy élmény, játék, esemény.
Nekem meg közben a nyálam csorog a kocsiját nézve.

170 LE, 2000 köbcenti, bőr, klíma, minden, amit én nélkülözök.
- Kocsi honnan van? – próbáltam úgy kérdezni, hogy véletlenül se legyen érezhető a hangomban az irigység.
- Vettem.
Ja, persze. Miért kérdezek ilyen hülyeséget, én kérek elnézést.
Vette. Mindig elfelejtem, hogy ez csak nekünk taxisoknak nem jön össze.
- Részletre?
- ÁÁÁÁááá, dehogy.
Megfogadom, többet nem kérdezek. Minek blamálni magam?
Elköszönök, miközben sok sikert kívánok neki, és felajánlom segítségemet, ha elakad valahol, valamiben.
Látom ezért hálás, mert a szemében ilyen a taxis.
Visszaülök a kocsiba, miközben figyelem őt a visszapillantó tükörben.
Úgy ül az autójában, mint régen ülhettek a királyok a trónon, büszkén, elégedetten.
Két perc sem telt el, és már csikorogva robog is egy 12 kilométerre lévő címre, miközben mellettem elhaladva integet és…és vigyorog.
Esik a hó, ez legalább szép – gondolom, miközben a kesztyűtartóba dobok egy kiolvasott újságot.

Duddantás hallatszik mögöttem.
A fiú az.
Másik autóban van. Egy Opel.
Kiszállok, köszönünk.

- Hello kolléga!
- Szia! – autót cseréltél?
- Persze, a Mazda sokat evett és nem való taxinak.
- Mi van veled?
- Apa lettem! – és csillog a szeme.
- Gratulálok!
- Na igen, de most kicsit többet kell dolgozni, mert a pénz csak megy és megy.
- Az olyan.
A pénz az olyan, csak megy és megy…

Szitkomat szóróm bele a világba. Ismét rendetlenkedik a kocsim.
Felnyitottam a motorháztetőt és szemezek a bent talált dolgokkal, mintha azt várnám, hogy ettől megjavul. Más esélye nincs is, mert az én szakértelmem a vezetésben merül ki.

- Hello kolléga!
- Szia! – válaszolok úgy, hogy hátra sem pillantok.
- Segíthetek?
Most nézek hátra. Segíteni??? Egy kolléga, aki ezt kérdezi?

Ki az?
A srác az, kicsit lefáradt arccal, kicsit kócosan, a Fáy piac legújabb kollekciójában.

- Nem hinném, hogy ezt így droszton meglehetne csinálni, majd holnap… vagy holnapután, a szerelőnél.

- Ha lerobbansz csak szólj, elvontatlak.

Beülök az autóba, és figyelem őt.

Olvasgat, a telefonjával játszik, unatkozik.

Már 2 gyereke van, már bérli az autót, már taxis…

Ősz van, kicsit borult az idő, hűvös szél fújdogál.
Belenézek a visszapillantó tükörbe és meglepetésemre, a srác van mögöttem.

Alszik, kicsit hátradöntve az ülése, újság a kezében, és alszik.

Arcán az elmúlt 5 év éjszakázása, a Mc Donald’s jótékony hatása.

Megébred, bágyadtan pislog, már nem mosolyog.
Megy a klíma, dübörög. Végre nem kínoz a nyár melege.

Dudálnak mögöttem.
A „kölyök” az.

Nehezebben mozog – pocakja gátolja ebben -, de jön és vigyorog.

- Képzeld – kezdi köszönés nélkül -, ma megmentettem egy fiatal srácot!
- ?
- Felvettem egy címet és jött egy kölyök. Tudod olyan húszon egynéhány éves és azt mondta taxis szeretne lenni. Na, én aztán mondtam neki. Még hogy szabadság, jó kereset, családcentrikus foglalkozás. Rázúdítottam rendesen a valóságot. Hidd el, ha valakiből, belőle nem lesz taxis.

Mosolygunk mind a ketten, majd beszállunk az autóba, és természetesen én figyelem őt.
Tesz-, vesz, pakol, majd nyom a címre és már száguld is a város másik végébe.
Mellettem, elhaladva vigyorog és kiabál:
- HELLO KOLLÉGA!!!