Fájdalmas sötétség, magányos és félelemmel teli éjszaka. Mindenki siet haza az otthon melegébe, a takaró puhaságába.

Fázik, a falnak támasztott háta, nadrágja átázott. Ülepe alatt a hó már rég elolvadt, hidegét átadva testének, lábát elzsibbasztva. Mindig is rosszul viselte a hideget, de most kifejezetten jól esett neki, eltompította fájdalmát. Döntött, nem kísérletezik tovább, belátta egyedül tehetetlen, nem bír felállni. Mély sóhajjal ürül ki tüdeje, megnyugvás száll reá. Elesett, az eleset – fut át fején ez a szójáték – még talán el is mosolyodna, de arca elfagyott.
Ez bizony csúnyán eltört, ebben biztos volt, megtörtént már ez vele. Szemét becsukja, emlékeiben kutatva, mikor magát látja gyermekként. Zsivaj veszi körül, de ő magányosan ül, miközben pici arcán a hideg könny legördül. A tömegben egy ember mozdul és rohan felé, majd felkapja, testét adva biztos fedezékül. Könnyei fátyolos függönyén keresztül, látta édesapja rémült arcát, hallotta szíve vad dobbanását, de mellkasa melege, már nem jutott el hozzá.
Ez az érzés most jobban fájt neki, mint maga a törés. Fájt, mert ez már a múlt-, nincs többé. Ruháján keresztül átfúj a szél, megborzong. Kinyitja szemét, segítséget keresve, remélve.
A szembe lévő házban egy karácsonyfa égője villog, a maga egyenetlenségével.
Megpróbál megmozdulni, de a fájdalom legyőzi, elernyed.
Léptek zajára riad, egy lány közeleg - a maga fiatalos lendületével.
- Kisasszony, kérem – préseli ki magából a szavakat.
- Ne haragudjon, de nincs apróm – mondja, és máris messziről hangzik cipője koppanása.
Nem pénz kell, csak egy kis emberség! – kiálltja magában.
Emberség, egy segítő kéz, egy kedves szó.
Egy kéz, egy bársonyos tapintású - mint amilyen a feleségének volt. Aki amikor a hajába túrt, ránézett azzal a csillogó zöld szemével, miközben csókkal illette ajkát.
Az ősz haján teljesen megfagyott már a hó, visszatükrözve a hold fényét.
Egy kóbor kutya közeledik felé, slamposan oldalazva. Odaérve kíváncsian szaglászni kezdi. - Milyen meleg és finom most a kutya bűzös lehelete, simogatja, kényezteti őt a hústól rothadt levegő. Egy keserves vakkantástól kísérve megnyalta kezét, majd mellé kuporodva, törött combjára helyezte fejét. A fájdalom ismét az agya felé rohant, de célját elérni már nem tudta. Melegséget érzett inkább, a kutya testéből kicsapódó gőzt, miközben érezte az állat szívének vad dobbanását.
- Nem tudlak megsimogatni pajtás – mondta magába – miközben a kutya barna szemébe nézett. - Nem engedelmeskedik ez a rozzant test.
Új barátja egy hosszat pislantott, miközben megcsóválta csonka farkát.
Ajtó csapódott, ismét léptek zaja verte fel a csendet. Egy férfi, egy erős megtermett férfi közeledett.
Most, most majd vége lesz ennek a rémálomnak. Gondolatban már látta az érkező mentőt, a kórházat és az orvosok rosszalló fejcsóválását, amint körülállják és nem értik, nem értik hogy egy ekkora városban miként történhet ilyen. Immár több mint 4 órája ült itt - törött végtaggal-, de eddig senki sem segített rajta, koldusnak vélték.
Nem fogják érteni – mint ahogy ő sem értette az orvosokat-, amikor azt mondták, nem tudnak a feleségén segíteni. Végig mellette volt, fogta a kezét, és csak mesélt neki, miközben a drága őt nézte a csillogó szemével. Felnézett rá, csodálta, és hitt neki. Bízott benne, mint az eltelt ötven évben mindig. Tudta, hogy fognak ők még a parkban együtt sétálni a madarakat hallgatva. Csak is így lehet, hiszen ezt ígérte neki. Fogta erőtlen kezét rendületlenül, mosolygott, miközben belül zokogott.
A nővérke fejtette le szorítását, csukta le bágyadt, immár fénytelen szemét.
- Uram – szedte össze minden erejét – uram, kérem segítsen rajtam!
Nem hallotta a kis öreget, vagy nem akarta – nem tudni -, de egy pillantásra sem méltatta.
- Nem látnak minket komám, nem látnak.
A kutya nagyot fújtatott, mint akinek erről más a véleménye, de megtartja magának.
- Nem baj, majd reggel, amikor felkel a nap, mert tudod, az emberek akkor jobban látnak.

- Hallotta kedves mi történt a fő utcában? Megfagyott egy idős bácsika.
- Szegénykém, pont ma, a szeretet ünnepén!?
- Vele volt a kutyája végig, még akkor is a gazdája mellett volt és vonyítva siratta, amikor az öregre tették a fémkoporsó fedelét.
- Sosem fogom megérteni, hogy ezekbe az állatokba, mikként szorult ennyi emberség.

Szétválnak, mindenki megy a maga dolgára.
A hallottak hatására elgondolkodva lépked a piac felé, még talán egy könnycseppet is elmorzsol az arcán. A henteshez beállva várja a sorát, közben egy kis ázott cica botorkál mellé, lábához bújva dorombol.
- Menj már innen te, még a végén összemocskolsz…

• Egy pillanatra megáll az idő
• Hello kolléga..!