Állok a temetőben és nézem a szeretteim sírját. Sötétedik, ilyenkor az estével az emberekre a megnyugvás is rátelepszik. Most valahogy más ez a sötétség, nem ijesztő és nem hideg. Talán az a rengeteg szeretet melegíti fel, talán lelkiismeretünk nyugszik meg kicsit, és ez önt el minket melegséggel. Mert sok a mi bűnünk, sokszor ártunk és okozunk fájdalmat akkor, amikor még a szeretetre is lenne lehetőségünk. Átölelni a másikat, mondani egy kedves szót, megsimogatni a számunkra oly szép arcot. Nem elfelejtve, hogy az a száj, ami annyi szörnyűséget képes mondani, szeretetet is tud árasztani. Az a kéz, mely képes fájdalmat okozni, simogatni is tud. Sírni örömünkben is lehet, de hányszor van ezt részünk átélni, ebben a világban? Ilyenkor tudatosul bennünk, hogy mi is fontos igazán. Nézem szeretteim sírját, nézem a sötétben világító mécsest és elöntenek az emlékek. Hányszor lehettem volna jobb és megértőbb!?! Hányszor tehettem volna boldogabbá őket, egy mosollyal egy szép szóval, vagy magával a hallgatással!?! Kifelé menet hallom amint emberek beszélgetnek a síroknál, majd lassan elindulva szinte egységes a szeretet. Senki nem siet, senki nem akar előbbre jutni. Vajon jobb lesz-e a világ innentől, vajon több szeretet tudunk majd adni és kapni? Ezen gondolkodom, amint kilépek a kapun, ahol élesen szakít a gondolatomba a forgalmat irányító rendőr sípja. Majd sodródva a tömeggel - mely tolakszik, furakodik és rohan - megértem, hogy szeretteink nélkül esendőek és gyarlók vagyunk. Szorítom lányom kezét és azon gondolkodom, hogy majd kapok-e ettől a kéztől szeretetet, ha majd védtelen és gyenge leszek. Megáll-e majd ő, az én síromnál és szíve gyújt-e nekem mécsest? Vajon elég jó apa vagyok-e, hogy ezt kiérdemeljem? Mert ezt ki kell érdemelni!!!
És ezért, csak ezért érdemes küzdeni, élni….